Czeglédy Ilona 1937-ben született Budapesten. Szülei a kereskedelemben dolgoztak. 1955–1959 között az ELTE történelem–könyvtár, majd történelem–régész szakos hallgatója volt. Az egyetem elvégzése után gyakornokként dolgozott a Budapesti Történeti Múzeumban, a Magyar Nemzeti Múzeumban és az MTA Régészeti Kutatócsoportja ásatásain. 1961–1968 között az Országos Műemléki Felügyelőség régészeként részt vett a sümegi, az egri és a siklósi vár feltárásában, számos középkori templom feltárását végezte önállóan. Legjelentősebb munkája a diósgyőri vár és műemlék-együttes feltárása és tudományos feldolgozása. 1968-ban a Diósgyőri Vármúzeum – Miskolci Galéria – Miskolci Képtár igazgatója lett. Az intézmény 1974-es szervezeti átalakítása után visszaköltözött Budapestre. 1981-ig a Múzeumi Restaurátor- és Módszertani Központ osztályvezetőjeként többek között a múzeumi gyűjteménykezelők képzésében, múzeumi kiadványok szerkesztésében, illetve a Tájak – Korok – Múzeumok sorozat létrehozásában volt jelentős szerepe. 1980-ban kandidátusi fokozatot szerzett a diósgyőri vár feltárásának eredményeit összegző dolgozatával, amely A diósgyőri vár címmel 1988-ban könyv alakban is megjelent. 1982-től 1992-es nyugdíjazásáig a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos főmunkatársaként az adattári osztály helyettes vezetője és a Sárospataki Vármúzeum szakfelügyelője volt. Eközben, majd ezt követően is önkéntesként segítette a Sárospataki Katolikus Egyházi Gyűjtemény munkáját. 1989-től rendszeres karitatív munkát végez a Conditio Humana Alapítványban, a Máltai Szeretetszolgálatnál, valamint az Élet Alapítvány Lelki Elsősegély Telefonszolgálatnál. Aktív tagja a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulatnak, alapító tagja a Pulszky Társaságnak. 2012-ben szakmai életútja és tudományos tevékenysége elismeréseként Pulszky Ferenc-díjjal tüntették ki. 2022. július 23-án Budapesten meghalt.
Nagyapám egy ideig Hajdúböszörményben volt gazdatiszt, aztán visszamentek Tarcalra, és ott egy hatalmas szőlőbirtoknak, a Nagyszőlőnek lett a gazdatisztje. Egy jó darabig kint laktak a Nagyszőlőben, amelyik egy szuper hely, ahová aztán engem is gyakran elvittek. Bennem mély nyomokat hagyott Tokaj-Tarcal és a különböző nagynénik. Kivittek magukkal a szőlőbe, kicsiként láttam, hogyan csinálják a szőlőkötözést, mi is részt vettünk benne a csomó unokatestvérrel, meg azok unokatestvéreivel. Húszéves koromig minden nyarat Tarcalon töltöttem. Apám húga, keresztanyám, szintén Czeglédy Ilona, annak a környéknek, ahol éppen lakott, az "apostolnője" lett. Saját gyereke nem született, örökbe fogadtak egy rokon gyereket, a Jancsikát, és rengeteget járt a testvérei gyerekeihez, engem is istápolt. Kilencvenhárom éves korában halt meg, az utolsó négy-öt évben, miután megözvegyült, nagyon sokat volt újra velem.
44 áprilisában, amikor gyújtóbombát kapott a házunk, keresztmama eljött értünk, és nagymamával, nagypapával együtt levitt Ceglédre. Mi ott vészeltük át 1944-et. Aztán úgy kerültünk vissza Pestre, hogy a papámat leszerelték. 44 tavaszán egy légitámadáskor megsérült a veséje, kórházba került, és ennek kapcsán ősszel leszerelték. Utána a közellátásban dolgozott, a Millenáris pálya mellett. 44 őszén kiutaltak nekünk egy lakást a Szűz utca 5–7-ben, ahonnan a lakók a gettóba kerültek, és a papám keresztmamáékkal együtt felmenekített bennünket a fővárosba. Öt testvér lakott abban a lakásban, és csak egy jött vissza közülük, Malvin néni. Mi úgy használtuk a lakást, hogy az egyik szobában össze voltak tolva a korábbi lakók bútorai, és mi a másikban laktunk. Később abban a házban egy második emeleti lakásba költöztünk. Az első emlékeim a Szűz utca 5–7-ből 44 késő ősze és karácsonya. A szüleim, főleg a papám, amíg volt valami kis élelmiszer-ellátás, dolgoztak. Arra emlékszem, hogy rögtön a háború után hoztak élelmiszert – hogy ahhoz hogy jutottak, azt nem tudom –, és a földszinten, a mi a konyhaajtónkban rakták ki egy asztalra, a szüleim pedig – mint szakmabeliek – szétosztották. Ez egy hatalmas ház volt, négyzetes udvarral, az utcai szárny és az egyik belső szárny alatt is nagyméretű pincével. Ott volt a nagy óvóhely, ahová gyakran leparancsoltak. A jobb oldali szárny megmaradt fáspincének, ott vécét is kialakítottak, meszes, pottyantós rendszerrel. Sok ember volt ott lent. Biztosan volt harminc lakás, és mindenütt lakott valaki. Mi, gyerekek talán azért nem éreztük nagyon félelmetesnek, mert Ember Maya néni, a mi közvetlen szomszédunk szeretettel foglalkozott a házbeli gyerekekkel. Az oroszok január 13-án foglalták el Pestnek azt a részét. Jól emlékszem a bejövetelükre, ami nálunk több fázisban történt. Akik először jöttek, barátságosabbak voltak, tangóharmonikáztak, csokoládét adtak a gyerekeknek. Aztán jött egy másik csapat, amelyik egyáltalán nem volt ilyen barátságos. És ez a második hulláma az oroszoknak, egészen más arcberendezésű volt, olyan mongolos. Az egyik jobb külsejű nénit kiszólították, a markába nyomtak egy koffert, és elkezdték begyűjteni az embereken lévő karikagyűrűket, órákat. Ami látható ékszer volt, azt mind szépen leszedték.
Az iskolák államosításakor nemcsak a tanárokat, hanem a diákokat is szétszórták. Ekkor lett osztálytársam többek között Sztrilich Vilma, akinek a nagynénje Csapody Vera néni volt, a Sophianum igazgatónője és matektanára. Becsukták az iskolát, Vera néni nem taníthatott tovább, de gyönyörűen rajzolt, és elment Jávorka Sándor mellé növényhatározót illusztrálni. A nővérénél lakott, akinek a hat gyerekhez jól jött a segítség. Vilma apja fogorvos volt. A Sztrilich szülők szerintem nagyon jól csinálták, talán az iskolai közeget ellensúlyozandó, meg hát növögettünk is, „szalonokat” rendeztek náluk, a Baross utca 4-ben. Volt tea, zsíros kenyér, zenehallgatás, mindenféle előadás, különösebb ideológiai program nélkül. Több pár keveredett ki ebből a közegből. Mi is Sztrilichéknél ismerkedtünk meg Attilával. Én akkor könyvtár szakra készültem, és a Sztrilichék mondták, hogy menjek el Vilmikével Csaba bácsihoz az Akadémiára. És akkor én elmentem Vilmikével együtt a nagybátyjához, Csapodi Csaba bácsihoz, aki ott volt könyvtáros. Akkor voltam életemben először a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában.
Attila bátyja, Laci igen tehetséges villamosmérnök, nagyon jó szakember volt, piarista diák, és ezt komolyan is vette. Erős jezsuita kapcsolatokat ápolt, olyannyira, hogy már végzett mérnökként "zugjezsuita" lett. Három fiatal mérnök – Szűcs László, Kaffka Károly és Szeleczky Szilárd – összeszövetkezett, és 1959-ben zugjezsuita noviciátust létesített Kaffka Karcsi lakásán, a Szabolcska Mihály utcában. Hogy ne haljanak éhen, Berta nénit, az anyósom húgát – aki özvegyasszony volt, a lányáék meg 56-ban kivándoroltak Amerikába – berakták a kisszobába, ő lett a gazdasszony, aki évekig gondoskodott a három felnőtt fiúról. Ezek a fiúk közösen gazdálkodtak, közös társaságuk volt. A társaságukba tartozott Rózsa Elemér jezsuita szerzetes is, akit a hatvanas évek közepén nyolcévi börtönnel „jutalmaztak” a tevékenységéért. Aztán a szervek 1962-ben csak észrevették, hogy összejárnak ezek a fiatalok, és házkutatást tartottak a lakásban. Éppen egy rendezvény lett volna, de szerencsére még előtte érkeztek a házkutatást végzők, és mivel a Szabolcska utca rövid, két fiú leállt az utca két végén, és informálta az oda igyekvőket. Így nem kapták rajta őket, de a sógoromékat elbocsátották az egyetemről, és feloszlott a társaság. 57-ben Attila révén bekerültem egy közösségbe, amelyhez számos fiatal tartozott a sógorom tanítványai és az én évfolyamtársaim közül is. Havonta egyszer-kétszer szombatonként találkoztunk. Tulajdonképpen a magunk szakállára folytattuk azt, amit a sógoroméknál láttunk. Kulturális, értelmiségi, vallási dolgokról beszélgettünk, kirándultunk. Misék nem voltak, mert a legkülönbözőbb felekezetekhez tartoztak a fiatalok, de mégis egy idealista világnézetet képviselő társaságot alkottunk.
Reformátusként nőttem föl, de egyetemista koromban sokkal több volt körülöttem a katolikus gyakorlat, ezért ebbe az irányba fordultam. Eseményekre kezdtem járni, nem titkos szemináriumokra, hanem liturgikus eseményekre. Például nagyheti szertartásra a piaristákhoz, ami minden szempontból érdekes volt, művelődéstörténetileg is. Az én személyes életemben pedig változást eredményezett, mert húszéves koromban, 57. december 8-án katolizáltam. Saját, önálló elhatározásból, apám nem nagy örömére. Nem helyeselte, nem örült az ügynek, de nem is akadályozott meg. A reformátusoktól ki kellett jelentkeznem. Nem örültek ők sem, de önálló, felnőtt ember, ha így gondolja, akkor így gondolja. Nem kezdtek el lebeszélni, talán annyit mondtak, hogy gondoljam meg jól. A katolikusoknál egy hitvallást kellett elmondani, gyónni és első áldozni kellett, mert az nem volt korábban. Attila is befolyásolt ebben, de csak indirekt módon, nem várta el, de örült neki. Nekem a reformátusokról a kisiskolás időszakból jó emlékeim voltak, a későbbiekből viszont nem annyira. Jó volt a kis vasárnapi iskola, a karácsonyi ünnepségek szervezése, és az is, amikor a feldíszített karácsonyfát elvittük az egyik nagyon szegény osztálytársunkhoz. A későbbi években viszont már zavart, hogy túl sok olyan személyes és furcsa elvárást támasztottak, amelyeknek én nem tudtam vagy nem akartam volna megfelelni. Meg akkorra az ideológiai háború is elkezdődött. Az egyetemen tanultunk filozófiatörténetet, polgazdot, de én láttam bennük hiányosságokat, és amit nem értettem, azt kezdtem megbeszélni, hol ezzel, hol azzal, hol a későbbi sógorommal, vagy éppen azzal az aktuális pappal, akit ismertem. Tehát világnézeti változás zajlott le bennem, és választottam.
Diósgyőrben 1963-ban kezdtem ásni. A várban 1934–36-ban már folyt tudományos igényű feltárás, de a rom konzerválása csak később kezdődött meg. 1955 és 1961 között több méter magas feltöltést hordtak ki a várból, és újabb feltárást is végeztek, Komáromy József és Lócsy Erzsébet is ásott előttem. 1962-ben az Országos Műemléki Felügyelőség vette át a feltárás irányítását, és engem, mint OMF-es régészt bízott meg a további feltárással. Először is a belső várban kellett megnézni a szintviszonyokat. Lócsy Erzsivel megbeszéltük, hogy az udvaron belül hol kezdjek ásni. Hamarosan előkerültek a korábbi Ernye vár falai, amely köré és amelyre építették a második várat. A külső vár területén még nem történt feltárás, a palotafal és a külső várfal közötti szorosoknál egyáltalán nem ástak korábban, tehát ott tíz–húsz méteres rétegeket kellett lebontani, amíg a megfelelő szinteket meg nem találtuk. Dolgozni csak márciustól október végéig lehetett, addig el kellett végezni az arra az évre beütemezett munkát. A rondellánál, a Miskolc felőli falszorossal kezdtünk, azt őszre nagyjából le kellett zárni, és az előkerült leleteknek is megfelelő védelmet kellett biztosítani. Én voltam a feltáró régész, és Ferenczy Károly – Carlo – építész volt a tervező. Ő akkor már gyakorlott, öreg műemlékesnek számított. Korábban az építészettörténeti tanszéken dolgozott Rados Jenőnél. A kivitelezést a helyiek végezték, Koroly József munkavezetésével. Ő intézte a munkások felvételét és kifizetését is. Nyáron felvettünk egyetemistákat és középiskolás diákokat is. Amikor az ásatás produkált egy csomó leletet, azt meg kellett mosni, elcsomagolni, beszámozni. A téli periódusban pedig megterveztük a következő munkamenetet. Ez a nagyon intenzív szakasz – az orgonabokrokkal borított dombból a csupasz falak kibányászása – 1966 végéig tartott. Megtaláltuk a vizesárkon keresztülvezető fahidat is. Ott alszik ma is az árok fenekén, és valószínűleg, soha ki nem jön onnan, mert nem valószínű, hogy meg lehetne menteni. Dokumentáltuk és visszatemettük. Carlo eleinte nem is sokat fordult meg ott, mert mire én odakerültem, a rondellát már helyreállították. Közben gondolkozni kellett azon is, hogy mi lesz a töméntelen mennyiségű lelettel. Először a szomszédos iskolaépületben kaptunk helyet, hogy ott egy kicsit rakosgassuk a cuccainkat, meg sátorban és valami felvonulási épületszerűségben helyeztük el, de el kellett kezdeni gondolkodni a jövőjükön. A megyei múzeum igazgatója, Komáromy Jóska bácsi pecsétes papírt adott, hogy a megyei múzeum azt a mennyiséget nem tudja befogadni. Ferenczy ekkor kezdett odafigyelni, hogy úristen, ez egy nagyléptékű dolog. Rengeteg ötlet született a bemutatásra. Akkoriban az volt a nemzetközi koncepció, hogy csak az eredetit bemutatni, és értelmező módon. Amikor híre kelt, hogy mi minden került elő, több külföldi műemlékes is eljött megnézni. Így került ide egy nápolyi építészprofesszor, Roberto di Stefano, aki teljesen odavolt, mert a vár édestestvérei Nápoly környékén találhatók, nagyon tetszett neki. A minisztérium múzeumi főosztálya támogatta a fejlesztést. Vita a tervtanáccsal volt. Az egyik elképzelés szerint az egész várat le akarták fedni műanyaggal, de az ilyen típusú elvi rekonstrukcióknak nem volt semmiféle realitása. A realitás afelé hajlott, hogy a várnak ez vagy az a sarka leomlik, vagy nem omlik le, vagy hova kell tenni az elválasztó csíkot, hogy lehessen tudni, a fal addig eredeti, onnan kiegészítés. Ez a dolog máig sincs lezárva, hiszen Diósgyőr most is rom, és az utóbbi évtizedben is történtek javaslatok a rom felépítésére, lezárására. Ami Magyarországon másképpen valósult meg, az a Budai Vár, azt fel is építették, és Visegrádon történt még komolyabb helyreállítás, beépítés. Minden más rom maradt. Végül a szakmai felügyelet, a minisztérium és a város összefogásának eredményeként elkészült a terv a helyreállításra és a vár múzeummá alakítására. A terv tartalmazta, hogy 68-ra meddig fogjuk felépíteni, a várat körbe lehet járni a gyilokjárókon, a zárt kiállítások pedig a már meglévő rondellában, illetve a tornyok belsejében lesznek. Töméntelen mennyiségű kályhacsempe, edénytöredék és minden egyéb került elő, többek között a vár kútjából, ezek közül csak a jelentős tárgyakat egészítettünk ki, a többségét töredékes formában mutattunk be, úgynevezett tanulmányi raktárban.
Amikor még nem dőlt el, hogy ki lesz a gazdája a diósgyőri várnak, a megyei tanácselnök helyettese, Vargáné Zalán Irén, aki a vár környékén lakott, kihozta a városi testületet egy kihelyezett testületi ülésre a várba. Szóltak, hogy valaki vezesse körbe őket. Én voltam a valaki, overállban. Bemutatkoztam és elkezdtem a vezetést. Mentünk, mentünk fölfelé. Irénkét ismertem, de a többieket nem. Volt köztük egy vékony, magas férfi, aki állandóan beszélt ezzel, azzal, amazzal. Én ezt eluntam, és amikor felértünk az északi torony tetejére, azt mondtam, hogy most a vezetéstől függetlenül lenne egy-két mondatom. Ők megkértek engem a vár bemutatására, én szívesen teszek eleget a kérésnek, de úgy látom, hogy az egyik kollégának más a véleménye, többet vagy mást tud erről a dologról. Két lehetőség van, megkérem, hogy legyen szíves átvenni a vezetést, vagy várja meg, amíg befejezem. Elhallgattak, lejöttünk, majd lent a földszinten az illető magas, vékony odajött hozzám, összevágta a bokáját, majdnem kezet csókolt, és azt mondta: „Dr. Fekete László vagyok, a városi tanács elnöke. Mit segíthetünk, kislány?” Mondtam, hogy ezt, ezt, ezt. Na jó, akkor: „Pista, ti megcsináljátok a hidat, Jóska, te mozgósítod a katonákat!” Ahhoz, hogy 68. augusztusra át lehessen adni a várat a közönségnek, kellett a segítség. Küldtek egy század katonát is Lillafüred környékéről, akik készségesen segítettek. A miskolci művészek közül is többen felajánlották a segítségüket. Seres János, Varga Miklós, Kunt Ernő és Feledy Gyula is többször megfordult a várban. Seres hozta a tanítványait, ők is segítettek. Tehát beindult a szellemi pezsgés.
Az én személyes életemben a fordulat kezdete a 72-es nyár volt, amikor már lehetett tudni, hogy egyre inkább bele fognak piszkálni abba, amit csinálok. Akkor járt le Zádor Tibornak, a megyei múzeum igazgatójának a mandátuma, és pályázatot írtak ki az új igazgatói állásra. Akkor több elképzelés is felmerült, és egyre inkább afelé hajlott a dolog, hogy Diósgyőrt vissza kell adni a megyének. Vargáné Zalán Irén 72 nyarán behívatott, és azt mondta, hogy ő személyesen örülne, ha én lennék a megyei igazgató, pályázzak, de ugye tudom, hogy annak volna feltétele. Kis piros könyvecske – a párttagság – formájában. Látta az arcomon a grimaszt, és azt mondta: „Tudtam, hogy ezt fogod reagálni. Akkor keress magadnak állást Budapesten!” Azon a nyáron volt a görögországi kirándulásunk, amikor is a véletlen érdekes útitársakkal hozott össze, köztük Mérei Ferenccel és a feleségével. Azon az úton sok mindenről gondolkodtam. Az olimpiai fűszerkereskedésben odamentem Mérei tanár úrhoz, és azt mondtam neki: „Úgy gondolom, hogy az egészet elszúrtam.” „Nem vagy te olyan tehetséges, nem megy az egyszerre”– válaszolta. Aztán azt tanácsolta, hogy csináljam meg az aspirantúrát, úgy jöjjek el Miskolcról, hogy szakmailag továbblépek. Ez jó megoldásnak tűnt. Beadtam az Akadémiára az aspirantúrakérelmet, és megkaptam. Akkor készült A diósgyőri vár című könyvem. 1974. január 1-jével jöttem el Miskolcról, amikor megtörtént az egyesülés a megyei múzeummal.
Két évig a Máltai Szeretetszolgálat békásmegyeri nyugdíjas foglalkoztatójában szociális munkásként ténykedtem. Télen dolgoztam a máltaiaknál, nyáron Sárospatakra jártam, és részt vettem a táboroztatásban. Az is előfordult, hogy a békásmegyeri nyugdíjas otthonból vittem fiatalokat a táborba, mert az otthonba nemcsak nyugdíjasok, hanem sérültek is bekerülhettek. Ebben a húsz évben jelentős a különbség az első tíz évem és a második tízes között. Az ember szervezete használódik, és 2000 táján az egyik szememen retinaleválás történt. Összevissza operálták, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Azt ajánlották, hogy mérsékeljem a fizikai megterhelést. És akkor váltottam, elmentem egy telefonos lelki elsősegély-szolgálathoz. Találtam egy hirdetést az újságban az Élet Alapítvány másfél éves tanfolyamáról. Pszichológiai előadásokat hallgattunk, a krízisről például, gyakorlati foglalkozásokon pedig feldolgoztuk az előadások anyagát, és önismereti képzést is kaptunk. A tanfolyam után tíz évig tevékenykedtem az Élet Alapítvány Lelki Elsősegély Telefonszolgálatánál. Egy darabig az irodában is dolgoztam valami kevés pénzért. A lelkisegély-szolgálati munka viszont ingyenes.