Jelenlegi hely

Anyámnak csak az anyját ismertem, már csak ő élt, amikor már eszmélni kezdtem. Nagyon kedves asszony volt, az utolsó, aki a családban még a zsidó szokásokat ápolta. Például a húsvéti estéket, ami a zsidóknál egy fontos vallási szokás, hogy három húsvéti este van, és nemcsak étkezést, hanem egy kicsit vallási meditációt is jelent. Ezt széder-estének hívják. Az étkezések közben kérdések és válaszok hangzanak el. Liturgikus, előre meghatározott kérdések az istenhittel kapcsolatban.

Katolikus leányok felvonulása Szekszárdon, Széchenyi utcában

Református iskolába jártam, és ettől borzasztó érzéseim támadtak, mert mi az Újszövetséget tanultuk az iskolában. Református templomba is jártam, a zsoltárokat kívülről fújtam, imádtam a Dávid-zsoltárokat. Apám pedig megtanított héberül olvasni. Amikor a Dávid-zsoltárokat énekeltem, mindig furdalt a lelkiismeret, hogy most hűtlen lettem őseim hitéhez. Mikor a héber szövegeket olvastam, ilyen érzésem nem volt, mert nem értettem belőle semmit.

Evangélikus gyülekezet
Újkígyós katolikus temploma és főutcája
Vigh Szabolcs pappá szentelése

A zsidó szellem kamaszkorom óta bennem volt. Én kicsit rebellis természet voltam, és ez valószínűleg akkor kezdődött, amikor megéreztem, hogy nem mindenkinek tetszik, hogy én zsidó vagyok. Vallásosan, azt hiszem, tízéves, tizenkét éves koromig gondolkodtam. Amikor nagyocska lettem, akkor a vallást elhagytam. A barátaimmal soha nem volt téma, hogy mi zsidók vagyunk, pedig akkor már javában zsidótörvények és egyebek voltak.

Fráter Ágota a languedoci buddhista központban
Keken András a Deák téri evangélikus templomban

A vallások a családban érdekes módon különbözőek voltak. A Münkl nagyanyámék evangélikusok voltak. Ez a nagyanyám a Felvidékről származott, cipszer volt. Az apai nagyapám, aki Horvátországból jött, katolikus volt. A fiúgyerekek katolikusok lettek, a leánygyerekek pedig evangélikusok. A nagyapám pedig, a másik nagyanyám férje Sátoraljaújhelyről származik, ő református volt. Családunkban mind a három vallás elfogadott és tisztelt vallás volt.

A vallásos nevelés a Szent Imrében amúgy csak annyiból állt, hogy egy hónapban egyszer-kétszer volt egy előadás, és vasárnap el kellett menni misére. A jogi egyetemen a diákok között eléggé erős volt a jobboldal, jobboldali bajtársi szövetségek, szervezetek működtek. Szerencsére ezektől megóvott a Szent Imre, mert volt nekik egy saját bajtársi egyesületük: a Szent Imre Kör.

Pákh Tibor keresztlevele
Meghívó Vigh Szabolcs papszentelésére és újmiséjére

Több kongreganista- és iskolatársam jelentkezett teológiára. Hetedikes-nyolcadikos koromban aztán én lettem a Mária-kongregáció prézese. A mérnökség és a zene elhalványodott, s megmaradt a papi pálya iránti érdeklõdésem. Csapon a bérmálásra meg kellett tanulnunk a gregorián misét, a De Angelist. Bérmálás közben Scheffler püspök rendszerint megkérdezte, hogy ki akar pap lenni. A plébánosunk mindig mondta nekem: Antikám, jelentkezz! – és én jelentkeztem.

A személyiségfejlődésem szempontjából lényeges harmadik tényező: az evangélikus egyház Deák téri gyülekezete. Apám is, anyám is evangélikus volt. Amikor 1941 őszén hazajöttünk, anyámmal elmentünk a Deák téri evangélikus templomba, ahol Keken András prédikált. Ha az evangélikus egyházról beszélek, elsősorban róla kell beszélnem, mert gyerekként, később serdülőként, végül felnőttként is elég szoros kapcsolatban álltam vele, egészen 1974-es haláláig.

Gyerekkoromban soha nem éreztem, hogy valaki katolikus, a másik református, a harmadik zsidó. Az iskolában sem, ez nem volt téma soha. Olyan nem volt, hogy azzal csúfoltuk volna egymást, hogy te zsidó, vagy te ilyen vagy, te olyan vagy. Zsidók csak mi voltunk a tanya környékén, azonban Újlétán több zsidó család élt, bádogosok voltak, rőfösök, terménykereskedők. Ott nem volt sok becsülete a családunknak.

A kézdivásárhelyi római katolikus tanítóképző férfikara
Kovách Erzsébet elsőáldozó

Édesapám református volt, édesanyám evangélikus, de egyik sem gyakorló vallásos. Az apai nagyanyám igen, ő rendszeresen eljárt a templomba bibliaórára. A szüleim olyan passzívak lehettek, mint sokan ma is: papíron valamelyik egyházhoz tartoztak, de nem gyakorolták a vallásukat, csak néha-néha jártak el templomba. Nálam az volt a helyzet, hogy én egy evangélikus hittantanárnő hatása alá kerültem, aki tulajdonképpen metodista volt, de ezt csak később tudtam meg.

A gimnáziumban az osztály fele zsidó volt, és jártunk zsidó hittanra. Akármilyen világ volt, 15-20 gyerek járt rendes zsidó hittanra, ami úgy ment át rajtam, mint a semmi. Az elemiben én úgy olvastam héberül, hogy a nagypapámhoz odament a rabbi, és azt mondta, hogy Meer úr, egyet sajnálhat, hogy ez a lány nem fiú. Mert ha fiú lenne, bizony itt nagy dolgok lehetnének, mert olyan jól tud héberül.

Amikor a nagyapáméknál voltam – jobban emlékszem már arra az időszakra – jártam hittan órára, konfirmáltam és minden vasárnap mentem templomba. Evangélikus vagyunk. Volt úgy, hogy kétszer is voltam: délelőtt is, meg este is. Ünnepnapokon imádkoztunk: karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor, meg mindig mielőtt ettünk volna, akkor nagyapám mindig olvasott.

Római katolikus plébániaház, Köröm

Apám nem viselt se szakállat, se pajeszt, nem voltak vakbuzgók, de megtartották a vallást. Nálunk kóser háztartás folyt. Lassan aztán kezdett fellazulni az ortodoxia, mert a tanyán nem lehet annyira betartani minden szabályt. Anyám elhatározta, hogy mivel olyan nehezen élünk – az a föld, amit apám bérelt, vacak homok, hol az aszály vitte el a termést, hol kifagyott –, próbáljunk meg disznóhízlalásba kezdeni.

Gyerekkoromban volt egy vallási, és volt egy társadalmi vagy politikai lázadásom. Harmadikos elemista koromban esett meg velem, hogy a káplán úr, aki a hittant tanította, elmondott egy történetet, amely azt illusztrálta, hogy aki halálos bűnben hal meg, az a pokolra jut. A történet a következő: él a faluban egy nagyon rendes, jó fiú, vallásos, minden vasárnap templomba jár, sűrűn gyón, gyakran áldozik, szorgalmasan tanul.

Nekem ma az elképzelésem az, hogy egyházi közösséghez tartozni azt jelenti, hogy az ember ott otthon érzi magát, oda szívesen megy, és visszhangot kap. Ilyen környezetet én nem találtam. Úgyhogy nem járok rendszeresen templomba, de időnként elmegyek vagy elmegyünk. Formálisan nem szakítottam az egyházzal, de eléggé eltávolodtam – nem a szemlélettől, hanem a formális kötelezettségektől inkább. A hitem megmaradt. A feleségem viszont nem hívő.

Édesanya nem omlott össze, amiben a búcsúlevélnek óriási szerepe volt. Olyasmire sem emlékszem, hogy a bosszúállás kérdése szóba került volna. Nyilván gyilkosoknak tartottuk őket, hiszen egyértelműen azok voltak, de fő gondolatunk nem a megtorlás volt. Az eszem azt mondja, azok az égbekiáltó bűnök, amelyeket 56 leverésével és a megtorlással elkövettek, nem maradhatnak büntetlenül. Az igazságosságnak érvényesülnie kell. Aztán fölteszem magamnak a kérdést: az én lelkem nyugodtabb lesz ettől?

Márton Áron püspök

Az én ilyen típusú érdeklődésem a hindu Krishnamurtival kezdődött, aki minden nyáron tartott előadásokat Svájcban. Nyilván volt bennem fogékonyság a tanaira. Bizonyos vallási tapasztalatom már volt, a kereszténységtől elfordultam ugyan, de latens formában nyilván bennem élt a keresés, a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk a világon, mi is az élet értelme. Szerettem volna a létezésben valami magasabb rendű összefüggést is találni, nemcsak azt, hogy eszem, alszom, dolgozom.

Tóth István és az érettségizők a győri Bencés Gimnázium előtt

Hosszabb ideig voltunk négyen egy zárkában: Juhász Miklós piarista, hittan- és történelemtanár, Kozányi György, egri egyházmegyés paptársam, a harmadik nevét elfelejtettem, és én. Mi, négyen ki tudtunk alakítani egy kis szerzetesrendet, saját napirenddel, imádsággal, elmélkedéssel, valamiféle nyelvtanulással és titokban misézéssel. Valóságos misézéssel. Kenyeret kaptunk, a bor volt a nehezebb.

Tóth István, végzős bencés diák osztályterme

Most is édesanyánál van az a nagy Szűz Mária-szobor, amely előtt közösen imádkoztunk minden este. Érzelmileg összetartotta a családot, tudtuk, kiért, miért imádkozunk. Édesapa úgy szerepelt az életünkben, mintha ott lenne, mintha élne. Nem volt ő tabu amiatt, mert mi kicsik vagyunk meg gyerekek. Olyan szinten volt velünk, hogy anyánk ilyeneket mondott: apátokkal álmodtam, kértem, járjon közbe értünk, adjon tanácsot. Szinte úgy vettük, hogy köztünk él.

A napi iskolai első felvonás a reggeli szentmise volt. Az egyik nap szóltak, hogy énnekem kell ministrálni másnap reggel. Mondtam, hogy én nem tudok ministrálni, nem baj, majd megtanulja, válaszolták. Aztán bevonultunk, és a pap mondta, hogy mikor menjek jobbra, mikor menjek balra, de fogalmam se volt semmiről. Fiúk nem járhattak be az iskolába, ezért a lányoknak kellett ministrálni. A pap bejárhatott a hitoktatásra, de akkor egy apácának bent kellett ülni a teremben.

Bad-Schallerbachban apácák ápoltak bennünket. Hosszú folyamat, amíg emberré válik megint az ember, de ezek az apácák nagyon jól bántak velem, különös gondot fordítottak rám. Talán szerették, hogy fegyelmezett voltam az étkezésben, mert nagyon mérsékelten, fokozatosan lehetett csak etetni bennünket. Aki sokat evett, az belepusztult. Egy Annunziata nevű nővér szinte anyaként kezelt, nagyon sokat foglalkozott velem.

A csíksomlyói búcsúról azt kell tudni, hogy az 1567-es esztendő óta minden pünkösd szombatján megtörténik. János Zsigmond erdélyi fejedelem el akarta fogadtatni a csíki székelységgel a protestantizmust, mert Csík volt az egyetlen vármegye, ahová a protestantizmus nem jutott el: ők megkeresztelkedésük óta katolikusok a mai napig is. Minthogy hadsereggel jött a csíkiak ellen, ők is hadsereggel állottak szembe.

Már a Böske név is mutat bizonyos asszimilációs igyekezetet, de az is, hogy az egyik legjobb újkígyósi sertés vastagkolbászt Grünéknél lehetett kapni. Annyiból állt ennek a családnak a zsidósága, hogy húsvét táján pászkát aprítottak a tejeskávéba, húsvét vasárnapjára pedig maceszgombócot főztek a marhahúsleveshez.

Abszolút nem voltunk vallásosak. Neológok voltunk. Apám ortodox családból jött, de aztán a kolozsvári neológ hitközség aktív tagja lett, nem vallásilag, hanem szociális vonalon – aggmenház, tanonciskola, kórház stb. Köztiszteletben álló ember volt, gyakran fölkeresték mint döntőbírót különböző vitás kereskedelmi ügyekben, ami a felek számára nyilván egyszerűbb volt, mint bíróság elé menni. Viszont kellett valaki, akit feddhetetlen és objektív embernek tartották.

Adventkor elkezdtük az adventi misére való járást. Hajnalban, öt órakor volt akkor a mise, gyújtott lámpákkal mentünk a templomba, és a hajnali misék után már láttuk itt-ott, hogy perzselik a disznókat. Odaálltunk mi, gyermekek, és egy-egy fület, farkat kaptunk, hogy azt aztán rágogassuk, amíg hazaérünk az utunkon. A szorgalmas, adventi misére járó fiú aztán ministrálni kezdett a papnak.

A szüleim olyan hívők voltak, mint az emberek nagy része: a gyereket megkeresztelik, temetéshez hívják a papot, de ami közte van, nem nagyon gyakorolják. Anyám nagy ünnepeken elment templomba, de nem volt bigott vallásos, apám meg pláne nem. Engem nem befolyásoltak, és nem is lettem vallásos. A metafizikus dolgok nem tudják lekötni a gondolkodásomat. A gimnázium nyolcadik osztályáig vasárnaponként kötelező volt csoportosan istentiszteletre menni az Evangélikus Kistemplomba.

Reformátusként nőttem föl, de egyetemista koromban sokkal több volt körülöttem a katolikus gyakorlat, ezért ebbe az irányba fordultam. Eseményekre kezdtem járni, nem titkos szemináriumokra, hanem liturgikus eseményekre. Például nagyheti szertartásra a piaristákhoz, ami minden szempontból érdekes volt, művelődéstörténetileg is. Az én személyes életemben pedig változást eredményezett, mert húszéves koromban, 57. december 8-án katolizáltam. Saját, önálló elhatározásból, apám nem nagy örömére.

Az anyai ág zsidó ág. Elég későn tudtam meg, hogy az anyai nagyapám, akit Grün Adolfnak hívtak, valahonnan Borsodról keveredett Békéscsabára, ott megnősülvén kereskedősegéd volt. Körülnézett a környéken, hol indíthatna saját boltot, és úgy találta, hogy a közeli Újkígyós lesz ez a falu. Odaköltözött ifjú feleségével, és először vegyeskereskedést nyitott, később kocsmát. Rá nem emlékszem, mert nagyon korán meghalt.

Arnold Dodel: Mózes-e vagy Darwin? című könyve

Úgy látom, hogy végül is én abszolút kiegyensúlyozottan és nyugodtan élem napjaimat. Annak ellenére, hogy a politikai közéletből kirekesztettek, annak ellenére, hogy a megnyilatkozásaimat bojkottálják, elégedett és mondhatom, hogy teljes mértékben nyugodt vagyok. Mert hisz amiért én harcoltam, a megszálló csapatok kitakarodása, az bekövetkezett, a moszkvai leninizmus kitakarítása is bekövetkezett.

Egy ideig a kisfogházban, az első emeleten voltam magánzárkában, alattam, a földszinten mindennap folytak az akasztások. Borzasztó volt! Aztán, felvittek egy nagy zárkába, ahol voltunk vagy húszan, legkülönbözőbb féle emberek. Kettővel nagyon jól összejöttem. Az egyik Faddy Ottmár, ferences szerzetes, a másik Pálos Antal, jezsuita szerzetes volt. Mi hárman egész áldott nap ideologizáltunk, vécépapírra írtuk fel a különböző tanokat. Én próbáltam tudományos alapon magyarázni a vallást.

Átlagos polgári, értelmiségi család nevelését kaptuk. Édesapám mélyen hívő, vallásos ember volt, ami minden megnyilvánulásában látszott. Azt hiszem, ez segítette át legnehezebb óráin, percein. Ő nem azonosult a Rákosi-rendszerrel. Régi iratokból tudom, hogy a volt igazgatója egyszer azt mondta neki: Árpád, te olyan jó tanár vagy, pedagógusnap előtt mindig fölterjesztünk jutalomra, de a pártbizottságon meg a művelődési osztályon rendre kihúznak.

Tóth István a Szent Imre Kollégiumban

Hódmezővásárhelyen – ahol a férjem is született – élt anyám nagybátyja, Földes Béla közjegyző és családja, akik áttértek, és nagyon elegáns és előkelő magyar keresztény társaságba jártak. Őróluk nem is tudták, hogy zsidók, egészen, amíg nem deportálták őket. Anyám lánykorában oda járt bálozni. És egy karácsonykor lementünk hozzájuk Hódmezővásárhelyre. Én akkor négyéves voltam.

Kazincbarcikán éltünk, termékmenedzser voltam, amikor Ádám fiam középiskolás lett. Azt mondtam magamnak, hogy bemegyek a gimnáziumba és kérem a vallásoktatást a fiamnak. Az igazgatót telefonon fölhívtam persze előtte, tud-e fogadni tizenöt percre, hogy ne hiába menjek. Azt mondta: „Természetes, gyere, várlak!” Ismertek engem egyébként mint termékigazgatót itt a városban, minden további nélkül beengedtek.

Véleményem szerint az ember személyisége egyrészt abból adódik, amit az Úristentől kapott, azután abból, amit átörökölt és abból, amit a környezete, az egyre inkább romló környezete idéz elő. Ahogy Goethe is mondta: apámtól kaptam az alkatomat és az élet komoly oldalának a megélését, anyámtól pedig a kedélyemet és a mesélő hajlamot. Apám jogász volt, anyám művésznő, átöröklött gének. Az Úristentől kaptam viszont a hajlamot az igazság minden áron való érvényre juttatására.

Közepes nyíltsággal voltunk vallásosak. Nem volt nagydobra verve. A család vegyes vallású volt, a nők többnyire katolikusok, a férfiak reformátusok. Engem, miután a Röck Szilárd utcában születtem, a Kissalétrom utcában, a református templomban kereszteltek. A mamám reverzálist adott. Imádkozni viszont a katolikus nagymamám tanított. Erzsébetről Kispestre jártunk a Wekerle-telepi templomba, mert a nagybátyámék ott laktak a templom közelében.