Jelenlegi hely

Adventkor elkezdtük az adventi misére való járást. Hajnalban, öt órakor volt akkor a mise, gyújtott lámpákkal mentünk a templomba, és a hajnali misék után már láttuk itt-ott, hogy perzselik a disznókat. Odaálltunk mi, gyermekek, és egy-egy fület, farkat kaptunk, hogy azt aztán rágogassuk, amíg hazaérünk az utunkon. A szorgalmas, adventi misére járó fiú aztán ministrálni kezdett a papnak.

Édesapám református volt, édesanyám evangélikus, de egyik sem gyakorló vallásos. Az apai nagyanyám igen, ő rendszeresen eljárt a templomba bibliaórára. A szüleim olyan passzívak lehettek, mint sokan ma is: papíron valamelyik egyházhoz tartoztak, de nem gyakorolták a vallásukat, csak néha-néha jártak el templomba. Nálam az volt a helyzet, hogy én egy evangélikus hittantanárnő hatása alá kerültem, aki tulajdonképpen metodista volt, de ezt csak később tudtam meg.

A gimnáziumban az osztály fele zsidó volt, és jártunk zsidó hittanra. Akármilyen világ volt, 15-20 gyerek járt rendes zsidó hittanra, ami úgy ment át rajtam, mint a semmi. Az elemiben én úgy olvastam héberül, hogy a nagypapámhoz odament a rabbi, és azt mondta, hogy Meer úr, egyet sajnálhat, hogy ez a lány nem fiú. Mert ha fiú lenne, bizony itt nagy dolgok lehetnének, mert olyan jól tud héberül.

A szüleim olyan hívők voltak, mint az emberek nagy része: a gyereket megkeresztelik, temetéshez hívják a papot, de ami közte van, nem nagyon gyakorolják. Anyám nagy ünnepeken elment templomba, de nem volt bigott vallásos, apám meg pláne nem. Engem nem befolyásoltak, és nem is lettem vallásos. A metafizikus dolgok nem tudják lekötni a gondolkodásomat. A gimnázium nyolcadik osztályáig vasárnaponként kötelező volt csoportosan istentiszteletre menni az Evangélikus Kistemplomba.

A csíksomlyói búcsúról azt kell tudni, hogy az 1567-es esztendő óta minden pünkösd szombatján megtörténik. János Zsigmond erdélyi fejedelem el akarta fogadtatni a csíki székelységgel a protestantizmust, mert Csík volt az egyetlen vármegye, ahová a protestantizmus nem jutott el: ők megkeresztelkedésük óta katolikusok a mai napig is. Minthogy hadsereggel jött a csíkiak ellen, ők is hadsereggel állottak szembe.

Római katolikus plébániaház, Köröm

Gyerekkoromban volt egy vallási, és volt egy társadalmi vagy politikai lázadásom. Harmadikos elemista koromban esett meg velem, hogy a káplán úr, aki a hittant tanította, elmondott egy történetet, amely azt illusztrálta, hogy aki halálos bűnben hal meg, az a pokolra jut. A történet a következő: él a faluban egy nagyon rendes, jó fiú, vallásos, minden vasárnap templomba jár, sűrűn gyón, gyakran áldozik, szorgalmasan tanul.

A vallások a családban érdekes módon különbözőek voltak. A Münkl nagyanyámék evangélikusok voltak. Ez a nagyanyám a Felvidékről származott, cipszer volt. Az apai nagyapám, aki Horvátországból jött, katolikus volt. A fiúgyerekek katolikusok lettek, a leánygyerekek pedig evangélikusok. A nagyapám pedig, a másik nagyanyám férje Sátoraljaújhelyről származik, ő református volt. Családunkban mind a három vallás elfogadott és tisztelt vallás volt.

Református iskolába jártam, és ettől borzasztó érzéseim támadtak, mert mi az Újszövetséget tanultuk az iskolában. Református templomba is jártam, a zsoltárokat kívülről fújtam, imádtam a Dávid-zsoltárokat. Apám pedig megtanított héberül olvasni. Amikor a Dávid-zsoltárokat énekeltem, mindig furdalt a lelkiismeret, hogy most hűtlen lettem őseim hitéhez. Mikor a héber szövegeket olvastam, ilyen érzésem nem volt, mert nem értettem belőle semmit.

A létezés magasabb szintjén. Részlet a Kuklay Antalról készült dokumentumfilmből

Életemben talán az egyik döntő fordulat az volt, hogy a vágóhídon volt egy kocsislakás, és egy Benedetti nevű gázlámpa-tisztogató lakott ott. Ahhoz képest, hogy egyszerű ember volt, nagyon jó könyvtárat tartott. Őtőle kaptam kölcsön egy könyvet, Mózes-e vagy Darwin? volt a címe, Dodel Arnold írta.

Arnold Dodel: Mózes-e vagy Darwin? című könyve

Hódmezővásárhelyen – ahol a férjem is született – élt anyám nagybátyja, Földes Béla közjegyző és családja, akik áttértek, és nagyon elegáns és előkelő magyar keresztény társaságba jártak. Őróluk nem is tudták, hogy zsidók, egészen, amíg nem deportálták őket. Anyám lánykorában oda járt bálozni. És egy karácsonykor lementünk hozzájuk Hódmezővásárhelyre. Én akkor négyéves voltam.

Anyámra nem lehet mondani, hogy nem volt vallásos. De azt se lehet mondani, hogy nagyon vallásos lett volna. Amíg a Krisztina körúton éltünk hármasban, vasárnap misére jártunk. Elsőáldoztam. Olyasmi volt ez, mint hogy nyakkendőt kell kötni egy fogadásra. Nagyanyámnál ott laktunk a templom mellett, nyaranta a gyerekeknek kellett menni a vasárnapi nagymisére, ott ministráltam is. Nem volt ez igazi, mély vallásosság.

A zsidó szellem kamaszkorom óta bennem volt. Én kicsit rebellis természet voltam, és ez valószínűleg akkor kezdődött, amikor megéreztem, hogy nem mindenkinek tetszik, hogy én zsidó vagyok. Vallásosan, azt hiszem, tízéves, tizenkét éves koromig gondolkodtam. Amikor nagyocska lettem, akkor a vallást elhagytam. A barátaimmal soha nem volt téma, hogy mi zsidók vagyunk, pedig akkor már javában zsidótörvények és egyebek voltak.

Márton Áron püspök
A kézdivásárhelyi római katolikus tanítóképző férfikara
Tóth István a Szent Imre Kollégiumban

Apám szakított az egyházzal, viszont tőlem megkövetelte, hogy az előírásoknak megfelelően éljek. Nagyon féltett, nem engedte, hogy a Fasori Evangélikus Gimnáziumba járjak – ahová anyám evangélikus vallása révén tartozhattam volna –, hanem a közelben lévő bencésekhez írattak be. Ide mint evangélikusnak keresztelt gyerek nem juthattam volna be, ha apám és az igazgató nem alkusznak meg a lelki üdvömre, hogy majd érettségi után katolizálok.

Átlagos polgári, értelmiségi család nevelését kaptuk. Édesapám mélyen hívő, vallásos ember volt, ami minden megnyilvánulásában látszott. Azt hiszem, ez segítette át legnehezebb óráin, percein. Ő nem azonosult a Rákosi-rendszerrel. Régi iratokból tudom, hogy a volt igazgatója egyszer azt mondta neki: Árpád, te olyan jó tanár vagy, pedagógusnap előtt mindig fölterjesztünk jutalomra, de a pártbizottságon meg a művelődési osztályon rendre kihúznak.

Amikor a nagyapáméknál voltam – jobban emlékszem már arra az időszakra – jártam hittan órára, konfirmáltam és minden vasárnap mentem templomba. Evangélikus vagyunk. Volt úgy, hogy kétszer is voltam: délelőtt is, meg este is. Ünnepnapokon imádkoztunk: karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor, meg mindig mielőtt ettünk volna, akkor nagyapám mindig olvasott.

Újkígyós katolikus temploma és főutcája
Katolikus leányok felvonulása Szekszárdon, Széchenyi utcában

A vallás nem nagyon volt jelen az életünkben, bár volt egy csavar – ez is az anyai nagymamának az ármánykodása volt. Apám kommunista volt, és harcos ateista. Anyám se volt hívő, de a nagymama mégis elérte, hogy titokban megkereszteltek bennünket, amikor az öcsém megszületett. Ilyenformán reformátusnak vagyunk keresztelve. De soha nem éltünk ebben, és nem is volt jelen az életünkben. Mind a két nagymama hívő volt, de az anyai nagymama nem járt templomba. Lehet, hogy sátoros ünnepekkor.

Fráter Ágota a languedoci buddhista központban
Egyházi kinevezési értesítő Tomasovszky Mihály részére

A személyiségfejlődésem szempontjából lényeges harmadik tényező: az evangélikus egyház Deák téri gyülekezete. Apám is, anyám is evangélikus volt. Amikor 1941 őszén hazajöttünk, anyámmal elmentünk a Deák téri evangélikus templomba, ahol Keken András prédikált. Ha az evangélikus egyházról beszélek, elsősorban róla kell beszélnem, mert gyerekként, később serdülőként, végül felnőttként is elég szoros kapcsolatban álltam vele, egészen 1974-es haláláig.

Személyes történetemhez hozzátartozik, hogy semmiféle vallásos kötődésem nincs, se hitbeli, se mint zsidó Izraelhez. A kötődésem a nosztalgikus gyerekkori emlékekből áll, azok iránt, akiket nagyon szerettem, és akik hívők voltak, és gyerekkoromban imádkozni láttam őket. Hívő kislány voltam úgy tizenkét, tizennégy éves koromig. Aztán egyszer csak elmúlt, mint egy nátha. Szóval volt, nincs. Viszont a nosztalgia és a szeretet köt engem a zsidósághoz.

A létezés magasabb szintjén. Részlet a Kuklay Antalról készült dokumentumfilmből

Apám református volt, liberális mentalitású. Tehát ő nem szigorú vallási kötöttségekkel élő ember volt. Anyám katolikus volt, és ő is vegyes házasságból születetett. Abban az időben a katolikus egyházban előírás volt a reverzális. Anyám nagyon – szerintem aggályosan – lelkiismeretes volt, komolyan vette a reverzálist, és igyekezett is megvalósítani. Minden vasárnap mentünk templomba, rendesen fölöltözve, és az apácákhoz jártunk óvodába.

Apám nem viselt se szakállat, se pajeszt, nem voltak vakbuzgók, de megtartották a vallást. Nálunk kóser háztartás folyt. Lassan aztán kezdett fellazulni az ortodoxia, mert a tanyán nem lehet annyira betartani minden szabályt. Anyám elhatározta, hogy mivel olyan nehezen élünk – az a föld, amit apám bérelt, vacak homok, hol az aszály vitte el a termést, hol kifagyott –, próbáljunk meg disznóhízlalásba kezdeni.

Közepes nyíltsággal voltunk vallásosak. Nem volt nagydobra verve. A család vegyes vallású volt, a nők többnyire katolikusok, a férfiak reformátusok. Engem, miután a Röck Szilárd utcában születtem, a Kissalétrom utcában, a református templomban kereszteltek. A mamám reverzálist adott. Imádkozni viszont a katolikus nagymamám tanított. Erzsébetről Kispestre jártunk a Wekerle-telepi templomba, mert a nagybátyámék ott laktak a templom közelében.

Faragó Vilmos nagynénje, Grün Teréz (az első sor középen)

Az anyai ág zsidó ág. Elég későn tudtam meg, hogy az anyai nagyapám, akit Grün Adolfnak hívtak, valahonnan Borsodról keveredett Békéscsabára, ott megnősülvén kereskedősegéd volt. Körülnézett a környéken, hol indíthatna saját boltot, és úgy találta, hogy a közeli Újkígyós lesz ez a falu. Odaköltözött ifjú feleségével, és először vegyeskereskedést nyitott, később kocsmát. Rá nem emlékszem, mert nagyon korán meghalt.

Anyámnak csak az anyját ismertem, már csak ő élt, amikor már eszmélni kezdtem. Nagyon kedves asszony volt, az utolsó, aki a családban még a zsidó szokásokat ápolta. Például a húsvéti estéket, ami a zsidóknál egy fontos vallási szokás, hogy három húsvéti este van, és nemcsak étkezést, hanem egy kicsit vallási meditációt is jelent. Ezt széder-estének hívják. Az étkezések közben kérdések és válaszok hangzanak el. Liturgikus, előre meghatározott kérdések az istenhittel kapcsolatban.

Egy ideig a kisfogházban, az első emeleten voltam magánzárkában, alattam, a földszinten mindennap folytak az akasztások. Borzasztó volt! Aztán, felvittek egy nagy zárkába, ahol voltunk vagy húszan, legkülönbözőbb féle emberek. Kettővel nagyon jól összejöttem. Az egyik Faddy Ottmár, ferences szerzetes, a másik Pálos Antal, jezsuita szerzetes volt. Mi hárman egész áldott nap ideologizáltunk, vécépapírra írtuk fel a különböző tanokat. Én próbáltam tudományos alapon magyarázni a vallást.

Andorka Rudolf dédapja, Fleischhacker Károly

Én és a testvéreim nem nagyon részesültünk vallásos neveltetésben, imákat édesanyám tanított, de templomba nem jártunk soha, nevelőanyámmal se. De elsőáldozó voltam, negyedik osztályban pedig apácák tanítottak engem, így az iskolai keretek között kaptam inkább vallásos neveltetést. Még ministráltam is. Egyszer korán mentem, beöltöztem, ugye, aztán kis kancsó is volt, miseborral, a felit meghúztam. Úgy berúgtam tőle, hogy leestem a lépcsőről, amikor csöngetni kellett volna.

Gyerekkoromban soha nem éreztem, hogy valaki katolikus, a másik református, a harmadik zsidó. Az iskolában sem, ez nem volt téma soha. Olyan nem volt, hogy azzal csúfoltuk volna egymást, hogy te zsidó, vagy te ilyen vagy, te olyan vagy. Zsidók csak mi voltunk a tanya környékén, azonban Újlétán több zsidó család élt, bádogosok voltak, rőfösök, terménykereskedők. Ott nem volt sok becsülete a családunknak.

Ki is volt Márton Áron? 1896-ban született Csíkszentdomokoson, tehát 1902–03-ban került az elemi iskolába, majd 1910 körül a somlyói gimnáziumba. Én, mint somlyói gyermek, ismertem mindenkit, s így reá is emlékszem még azokból az esztendőkből. Felcsíki harisnyás székely gyerek volt, ha szülei „feljöttek" hozzá, s hozták, amit a gyerek szeret, olyankor nagy lakomát csapott a társaival.

Tóth István, végzős bencés diák osztályterme

Az én ilyen típusú érdeklődésem a hindu Krishnamurtival kezdődött, aki minden nyáron tartott előadásokat Svájcban. Nyilván volt bennem fogékonyság a tanaira. Bizonyos vallási tapasztalatom már volt, a kereszténységtől elfordultam ugyan, de latens formában nyilván bennem élt a keresés, a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk a világon, mi is az élet értelme. Szerettem volna a létezésben valami magasabb rendű összefüggést is találni, nemcsak azt, hogy eszem, alszom, dolgozom.

Most is édesanyánál van az a nagy Szűz Mária-szobor, amely előtt közösen imádkoztunk minden este. Érzelmileg összetartotta a családot, tudtuk, kiért, miért imádkozunk. Édesapa úgy szerepelt az életünkben, mintha ott lenne, mintha élne. Nem volt ő tabu amiatt, mert mi kicsik vagyunk meg gyerekek. Olyan szinten volt velünk, hogy anyánk ilyeneket mondott: apátokkal álmodtam, kértem, járjon közbe értünk, adjon tanácsot. Szinte úgy vettük, hogy köztünk él.

Véleményem szerint az ember személyisége egyrészt abból adódik, amit az Úristentől kapott, azután abból, amit átörökölt és abból, amit a környezete, az egyre inkább romló környezete idéz elő. Ahogy Goethe is mondta: apámtól kaptam az alkatomat és az élet komoly oldalának a megélését, anyámtól pedig a kedélyemet és a mesélő hajlamot. Apám jogász volt, anyám művésznő, átöröklött gének. Az Úristentől kaptam viszont a hajlamot az igazság minden áron való érvényre juttatására.

Vigh Szabolcs pappá szentelése

Apám az édesanyámmal úgy találkozott össze, hogy járt a Grün-kocsmába, és ott voltak a Grün lányok. Valószínűleg a kocsmárost is ő borotválta és hajvágta, s az ilyen házhoz járó ember félig-meddig családtaggá válik mindenütt. Végképp azzá vált, amikor a Szovjetunióból hazakerült Grün Irént elvette feleségül. Úgy tudom, nagy szerelem volt. Olyannyira, hogy végül már azért volt muszáj gyorsan a házasságot megkötni, mert én elindulóban voltam. Tehát ezek szerint szerelemgyerek volnék.

Minden karácsonyt Élesden töltöttünk a nagyanyámnál. (Kivétel az az egy alkalom, amikor Hódmezővásárhelyen voltunk.) De nem nagyanyámnál volt a karácsony, hanem a rokonoknál. Magyar sógorság volt, a Jakabffy család, akiket azelőtt Jakabnak hívtak. Legalább húsz–huszonöten ültünk a hosszú asztalnál.

Már a Böske név is mutat bizonyos asszimilációs igyekezetet, de az is, hogy az egyik legjobb újkígyósi sertés vastagkolbászt Grünéknél lehetett kapni. Annyiból állt ennek a családnak a zsidósága, hogy húsvét táján pászkát aprítottak a tejeskávéba, húsvét vasárnapjára pedig maceszgombócot főztek a marhahúsleveshez.

Abszolút nem voltunk vallásosak. Neológok voltunk. Apám ortodox családból jött, de aztán a kolozsvári neológ hitközség aktív tagja lett, nem vallásilag, hanem szociális vonalon – aggmenház, tanonciskola, kórház stb. Köztiszteletben álló ember volt, gyakran fölkeresték mint döntőbírót különböző vitás kereskedelmi ügyekben, ami a felek számára nyilván egyszerűbb volt, mint bíróság elé menni. Viszont kellett valaki, akit feddhetetlen és objektív embernek tartották.

Vigh Szabolcs elsőáldozókkal