Jelenlegi hely

A zsidó szellem kamaszkorom óta bennem volt. Én kicsit rebellis természet voltam, és ez valószínűleg akkor kezdődött, amikor megéreztem, hogy nem mindenkinek tetszik, hogy én zsidó vagyok. Vallásosan, azt hiszem, tízéves, tizenkét éves koromig gondolkodtam. Amikor nagyocska lettem, akkor a vallást elhagytam. A barátaimmal soha nem volt téma, hogy mi zsidók vagyunk, pedig akkor már javában zsidótörvények és egyebek voltak.

Édesapám református volt, édesanyám evangélikus, de egyik sem gyakorló vallásos. Az apai nagyanyám igen, ő rendszeresen eljárt a templomba bibliaórára. A szüleim olyan passzívak lehettek, mint sokan ma is: papíron valamelyik egyházhoz tartoztak, de nem gyakorolták a vallásukat, csak néha-néha jártak el templomba. Nálam az volt a helyzet, hogy én egy evangélikus hittantanárnő hatása alá kerültem, aki tulajdonképpen metodista volt, de ezt csak később tudtam meg.

Római katolikus plébániaház, Köröm
Tóth István, végzős bencés diák osztályterme

Véleményem szerint az ember személyisége egyrészt abból adódik, amit az Úristentől kapott, azután abból, amit átörökölt és abból, amit a környezete, az egyre inkább romló környezete idéz elő. Ahogy Goethe is mondta: apámtól kaptam az alkatomat és az élet komoly oldalának a megélését, anyámtól pedig a kedélyemet és a mesélő hajlamot. Apám jogász volt, anyám művésznő, átöröklött gének. Az Úristentől kaptam viszont a hajlamot az igazság minden áron való érvényre juttatására.

A létezés magasabb szintjén. Részlet a Kuklay Antalról készült dokumentumfilmből
Keken András a Deák téri evangélikus templomban

Reformátusként nőttem föl, de egyetemista koromban sokkal több volt körülöttem a katolikus gyakorlat, ezért ebbe az irányba fordultam. Eseményekre kezdtem járni, nem titkos szemináriumokra, hanem liturgikus eseményekre. Például nagyheti szertartásra a piaristákhoz, ami minden szempontból érdekes volt, művelődéstörténetileg is. Az én személyes életemben pedig változást eredményezett, mert húszéves koromban, 57. december 8-án katolizáltam. Saját, önálló elhatározásból, apám nem nagy örömére.

Én és a testvéreim nem nagyon részesültünk vallásos neveltetésben, imákat édesanyám tanított, de templomba nem jártunk soha, nevelőanyámmal se. De elsőáldozó voltam, negyedik osztályban pedig apácák tanítottak engem, így az iskolai keretek között kaptam inkább vallásos neveltetést. Még ministráltam is. Egyszer korán mentem, beöltöztem, ugye, aztán kis kancsó is volt, miseborral, a felit meghúztam. Úgy berúgtam tőle, hogy leestem a lépcsőről, amikor csöngetni kellett volna.

Minden karácsonyt Élesden töltöttünk a nagyanyámnál. (Kivétel az az egy alkalom, amikor Hódmezővásárhelyen voltunk.) De nem nagyanyámnál volt a karácsony, hanem a rokonoknál. Magyar sógorság volt, a Jakabffy család, akiket azelőtt Jakabnak hívtak. Legalább húsz–huszonöten ültünk a hosszú asztalnál.

Életemben talán az egyik döntő fordulat az volt, hogy a vágóhídon volt egy kocsislakás, és egy Benedetti nevű gázlámpa-tisztogató lakott ott. Ahhoz képest, hogy egyszerű ember volt, nagyon jó könyvtárat tartott. Őtőle kaptam kölcsön egy könyvet, Mózes-e vagy Darwin? volt a címe, Dodel Arnold írta.

A vallások a családban érdekes módon különbözőek voltak. A Münkl nagyanyámék evangélikusok voltak. Ez a nagyanyám a Felvidékről származott, cipszer volt. Az apai nagyapám, aki Horvátországból jött, katolikus volt. A fiúgyerekek katolikusok lettek, a leánygyerekek pedig evangélikusok. A nagyapám pedig, a másik nagyanyám férje Sátoraljaújhelyről származik, ő református volt. Családunkban mind a három vallás elfogadott és tisztelt vallás volt.

Bad-Schallerbachban apácák ápoltak bennünket. Hosszú folyamat, amíg emberré válik megint az ember, de ezek az apácák nagyon jól bántak velem, különös gondot fordítottak rám. Talán szerették, hogy fegyelmezett voltam az étkezésben, mert nagyon mérsékelten, fokozatosan lehetett csak etetni bennünket. Aki sokat evett, az belepusztult. Egy Annunziata nevű nővér szinte anyaként kezelt, nagyon sokat foglalkozott velem.

Átlagos polgári, értelmiségi család nevelését kaptuk. Édesapám mélyen hívő, vallásos ember volt, ami minden megnyilvánulásában látszott. Azt hiszem, ez segítette át legnehezebb óráin, percein. Ő nem azonosult a Rákosi-rendszerrel. Régi iratokból tudom, hogy a volt igazgatója egyszer azt mondta neki: Árpád, te olyan jó tanár vagy, pedagógusnap előtt mindig fölterjesztünk jutalomra, de a pártbizottságon meg a művelődési osztályon rendre kihúznak.

Amikor a nagyapáméknál voltam – jobban emlékszem már arra az időszakra – jártam hittan órára, konfirmáltam és minden vasárnap mentem templomba. Evangélikus vagyunk. Volt úgy, hogy kétszer is voltam: délelőtt is, meg este is. Ünnepnapokon imádkoztunk: karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor, meg mindig mielőtt ettünk volna, akkor nagyapám mindig olvasott.

Az anyai ág zsidó ág. Elég későn tudtam meg, hogy az anyai nagyapám, akit Grün Adolfnak hívtak, valahonnan Borsodról keveredett Békéscsabára, ott megnősülvén kereskedősegéd volt. Körülnézett a környéken, hol indíthatna saját boltot, és úgy találta, hogy a közeli Újkígyós lesz ez a falu. Odaköltözött ifjú feleségével, és először vegyeskereskedést nyitott, később kocsmát. Rá nem emlékszem, mert nagyon korán meghalt.

Hódmezővásárhelyen – ahol a férjem is született – élt anyám nagybátyja, Földes Béla közjegyző és családja, akik áttértek, és nagyon elegáns és előkelő magyar keresztény társaságba jártak. Őróluk nem is tudták, hogy zsidók, egészen, amíg nem deportálták őket. Anyám lánykorában oda járt bálozni. És egy karácsonykor lementünk hozzájuk Hódmezővásárhelyre. Én akkor négyéves voltam.

1935 nyarán leköltöztünk Pécsre, és ott apám beíratott a ciszterci rend gimnáziumába. Vegyes felekezetű iskola volt, katolikus papi irányítással. A pesti megszokás alapján továbbra is a katolikus hittanra jártam. Protestáns osztálytársaim jelentették a lelkésznek, hogy én is evangélikus vagyok, mire ő kivonta a felekezet védőkardját, és beügetett az iskolába.

Apám az édesanyámmal úgy találkozott össze, hogy járt a Grün-kocsmába, és ott voltak a Grün lányok. Valószínűleg a kocsmárost is ő borotválta és hajvágta, s az ilyen házhoz járó ember félig-meddig családtaggá válik mindenütt. Végképp azzá vált, amikor a Szovjetunióból hazakerült Grün Irént elvette feleségül. Úgy tudom, nagy szerelem volt. Olyannyira, hogy végül már azért volt muszáj gyorsan a házasságot megkötni, mert én elindulóban voltam. Tehát ezek szerint szerelemgyerek volnék.

Pákh Tibor keresztlevele
Fráter Ágota a languedoci buddhista központban

A baj akkor kezdődött, amikor minden gyereknek a nagyszülőkig visszamenően hivatalosan igazolnia kellett, hogy kicsoda is ő voltaképpen. Mintha az döntötte volna el az ő kicsodaságát, hogy ki volt a nagyanyja. Abban az osztályban volt egy stréberségig összeszedett fiú, eredetileg újkígyósi, de akkor már Békéscsabán laktak. Volt egy olyan pillanata ennek az igazolásos időszaknak, amikor ez a fiú az első padban ülvén hátrafordult, és azt mondta, hogy is hívják a te anyádat?

Tóth István a Szent Imre Kollégiumban
Evangélikus gyülekezet

A napi iskolai első felvonás a reggeli szentmise volt. Az egyik nap szóltak, hogy énnekem kell ministrálni másnap reggel. Mondtam, hogy én nem tudok ministrálni, nem baj, majd megtanulja, válaszolták. Aztán bevonultunk, és a pap mondta, hogy mikor menjek jobbra, mikor menjek balra, de fogalmam se volt semmiről. Fiúk nem járhattak be az iskolába, ezért a lányoknak kellett ministrálni. A pap bejárhatott a hitoktatásra, de akkor egy apácának bent kellett ülni a teremben.

Mindszenty József bíboros a dombóvári gimnázium udvarán 1947. május 17-én

Közepes nyíltsággal voltunk vallásosak. Nem volt nagydobra verve. A család vegyes vallású volt, a nők többnyire katolikusok, a férfiak reformátusok. Engem, miután a Röck Szilárd utcában születtem, a Kissalétrom utcában, a református templomban kereszteltek. A mamám reverzálist adott. Imádkozni viszont a katolikus nagymamám tanított. Erzsébetről Kispestre jártunk a Wekerle-telepi templomba, mert a nagybátyámék ott laktak a templom közelében.

Vigh Szabolcs elsőáldozókkal

A személyiségfejlődésem szempontjából lényeges harmadik tényező: az evangélikus egyház Deák téri gyülekezete. Apám is, anyám is evangélikus volt. Amikor 1941 őszén hazajöttünk, anyámmal elmentünk a Deák téri evangélikus templomba, ahol Keken András prédikált. Ha az evangélikus egyházról beszélek, elsősorban róla kell beszélnem, mert gyerekként, később serdülőként, végül felnőttként is elég szoros kapcsolatban álltam vele, egészen 1974-es haláláig.

Nekem ma az elképzelésem az, hogy egyházi közösséghez tartozni azt jelenti, hogy az ember ott otthon érzi magát, oda szívesen megy, és visszhangot kap. Ilyen környezetet én nem találtam. Úgyhogy nem járok rendszeresen templomba, de időnként elmegyek vagy elmegyünk. Formálisan nem szakítottam az egyházzal, de eléggé eltávolodtam – nem a szemlélettől, hanem a formális kötelezettségektől inkább. A hitem megmaradt. A feleségem viszont nem hívő.

Apám nem viselt se szakállat, se pajeszt, nem voltak vakbuzgók, de megtartották a vallást. Nálunk kóser háztartás folyt. Lassan aztán kezdett fellazulni az ortodoxia, mert a tanyán nem lehet annyira betartani minden szabályt. Anyám elhatározta, hogy mivel olyan nehezen élünk – az a föld, amit apám bérelt, vacak homok, hol az aszály vitte el a termést, hol kifagyott –, próbáljunk meg disznóhízlalásba kezdeni.

Abszolút nem voltunk vallásosak. Neológok voltunk. Apám ortodox családból jött, de aztán a kolozsvári neológ hitközség aktív tagja lett, nem vallásilag, hanem szociális vonalon – aggmenház, tanonciskola, kórház stb. Köztiszteletben álló ember volt, gyakran fölkeresték mint döntőbírót különböző vitás kereskedelmi ügyekben, ami a felek számára nyilván egyszerűbb volt, mint bíróság elé menni. Viszont kellett valaki, akit feddhetetlen és objektív embernek tartották.

Gyerekkoromban soha nem éreztem, hogy valaki katolikus, a másik református, a harmadik zsidó. Az iskolában sem, ez nem volt téma soha. Olyan nem volt, hogy azzal csúfoltuk volna egymást, hogy te zsidó, vagy te ilyen vagy, te olyan vagy. Zsidók csak mi voltunk a tanya környékén, azonban Újlétán több zsidó család élt, bádogosok voltak, rőfösök, terménykereskedők. Ott nem volt sok becsülete a családunknak.

Most is édesanyánál van az a nagy Szűz Mária-szobor, amely előtt közösen imádkoztunk minden este. Érzelmileg összetartotta a családot, tudtuk, kiért, miért imádkozunk. Édesapa úgy szerepelt az életünkben, mintha ott lenne, mintha élne. Nem volt ő tabu amiatt, mert mi kicsik vagyunk meg gyerekek. Olyan szinten volt velünk, hogy anyánk ilyeneket mondott: apátokkal álmodtam, kértem, járjon közbe értünk, adjon tanácsot. Szinte úgy vettük, hogy köztünk él.

A vallás nem nagyon volt jelen az életünkben, bár volt egy csavar – ez is az anyai nagymamának az ármánykodása volt. Apám kommunista volt, és harcos ateista. Anyám se volt hívő, de a nagymama mégis elérte, hogy titokban megkereszteltek bennünket, amikor az öcsém megszületett. Ilyenformán reformátusnak vagyunk keresztelve. De soha nem éltünk ebben, és nem is volt jelen az életünkben. Mind a két nagymama hívő volt, de az anyai nagymama nem járt templomba. Lehet, hogy sátoros ünnepekkor.

Tóth István és az érettségizők a győri Bencés Gimnázium előtt
Katolikus leányok felvonulása Szekszárdon, Széchenyi utcában
Vigh Szabolcs pappá szentelése

A csíksomlyói búcsúról azt kell tudni, hogy az 1567-es esztendő óta minden pünkösd szombatján megtörténik. János Zsigmond erdélyi fejedelem el akarta fogadtatni a csíki székelységgel a protestantizmust, mert Csík volt az egyetlen vármegye, ahová a protestantizmus nem jutott el: ők megkeresztelkedésük óta katolikusok a mai napig is. Minthogy hadsereggel jött a csíkiak ellen, ők is hadsereggel állottak szembe.

Apám református volt, liberális mentalitású. Tehát ő nem szigorú vallási kötöttségekkel élő ember volt. Anyám katolikus volt, és ő is vegyes házasságból születetett. Abban az időben a katolikus egyházban előírás volt a reverzális. Anyám nagyon – szerintem aggályosan – lelkiismeretes volt, komolyan vette a reverzálist, és igyekezett is megvalósítani. Minden vasárnap mentünk templomba, rendesen fölöltözve, és az apácákhoz jártunk óvodába.

Faragó Vilmos nagynénje, Grün Teréz (az első sor középen)
Arnold Dodel: Mózes-e vagy Darwin? című könyve

Személyes történetemhez hozzátartozik, hogy semmiféle vallásos kötődésem nincs, se hitbeli, se mint zsidó Izraelhez. A kötődésem a nosztalgikus gyerekkori emlékekből áll, azok iránt, akiket nagyon szerettem, és akik hívők voltak, és gyerekkoromban imádkozni láttam őket. Hívő kislány voltam úgy tizenkét, tizennégy éves koromig. Aztán egyszer csak elmúlt, mint egy nátha. Szóval volt, nincs. Viszont a nosztalgia és a szeretet köt engem a zsidósághoz.

Templomba mindvégig, következetesen jártam. Nekem a vallás rengeteget jelentett, mert hisz mind a moszkvai birodalom kényszermunkatáboraiban, mind a hazai börtönben vagy a pszichiátriai intézetben mindvégig az adott teljes megnyugvást és teljes bizalmat, hogy az Úristen kegyelme mindig megkapható, mégpedig mindig olyan mértékben, amilyen mértékben szükségünk van rá.

Már a Böske név is mutat bizonyos asszimilációs igyekezetet, de az is, hogy az egyik legjobb újkígyósi sertés vastagkolbászt Grünéknél lehetett kapni. Annyiból állt ennek a családnak a zsidósága, hogy húsvét táján pászkát aprítottak a tejeskávéba, húsvét vasárnapjára pedig maceszgombócot főztek a marhahúsleveshez.

Adventkor elkezdtük az adventi misére való járást. Hajnalban, öt órakor volt akkor a mise, gyújtott lámpákkal mentünk a templomba, és a hajnali misék után már láttuk itt-ott, hogy perzselik a disznókat. Odaálltunk mi, gyermekek, és egy-egy fület, farkat kaptunk, hogy azt aztán rágogassuk, amíg hazaérünk az utunkon. A szorgalmas, adventi misére járó fiú aztán ministrálni kezdett a papnak.

A létezés magasabb szintjén. Részlet a Kuklay Antalról készült dokumentumfilmből

A szüleim olyan hívők voltak, mint az emberek nagy része: a gyereket megkeresztelik, temetéshez hívják a papot, de ami közte van, nem nagyon gyakorolják. Anyám nagy ünnepeken elment templomba, de nem volt bigott vallásos, apám meg pláne nem. Engem nem befolyásoltak, és nem is lettem vallásos. A metafizikus dolgok nem tudják lekötni a gondolkodásomat. A gimnázium nyolcadik osztályáig vasárnaponként kötelező volt csoportosan istentiszteletre menni az Evangélikus Kistemplomba.

A kézdivásárhelyi római katolikus tanítóképző férfikara

Több kongreganista- és iskolatársam jelentkezett teológiára. Hetedikes-nyolcadikos koromban aztán én lettem a Mária-kongregáció prézese. A mérnökség és a zene elhalványodott, s megmaradt a papi pálya iránti érdeklõdésem. Csapon a bérmálásra meg kellett tanulnunk a gregorián misét, a De Angelist. Bérmálás közben Scheffler püspök rendszerint megkérdezte, hogy ki akar pap lenni. A plébánosunk mindig mondta nekem: Antikám, jelentkezz! – és én jelentkeztem.