Jelenlegi hely

A zsidó szellem kamaszkorom óta bennem volt. Én kicsit rebellis természet voltam, és ez valószínűleg akkor kezdődött, amikor megéreztem, hogy nem mindenkinek tetszik, hogy én zsidó vagyok. Vallásosan, azt hiszem, tízéves, tizenkét éves koromig gondolkodtam. Amikor nagyocska lettem, akkor a vallást elhagytam. A barátaimmal soha nem volt téma, hogy mi zsidók vagyunk, pedig akkor már javában zsidótörvények és egyebek voltak.

Templomba mindvégig, következetesen jártam. Nekem a vallás rengeteget jelentett, mert hisz mind a moszkvai birodalom kényszermunkatáboraiban, mind a hazai börtönben vagy a pszichiátriai intézetben mindvégig az adott teljes megnyugvást és teljes bizalmat, hogy az Úristen kegyelme mindig megkapható, mégpedig mindig olyan mértékben, amilyen mértékben szükségünk van rá.

Ki is volt Márton Áron? 1896-ban született Csíkszentdomokoson, tehát 1902–03-ban került az elemi iskolába, majd 1910 körül a somlyói gimnáziumba. Én, mint somlyói gyermek, ismertem mindenkit, s így reá is emlékszem még azokból az esztendőkből. Felcsíki harisnyás székely gyerek volt, ha szülei „feljöttek" hozzá, s hozták, amit a gyerek szeret, olyankor nagy lakomát csapott a társaival.

Gyerekkoromban volt egy vallási, és volt egy társadalmi vagy politikai lázadásom. Harmadikos elemista koromban esett meg velem, hogy a káplán úr, aki a hittant tanította, elmondott egy történetet, amely azt illusztrálta, hogy aki halálos bűnben hal meg, az a pokolra jut. A történet a következő: él a faluban egy nagyon rendes, jó fiú, vallásos, minden vasárnap templomba jár, sűrűn gyón, gyakran áldozik, szorgalmasan tanul.

Reformátusként nőttem föl, de egyetemista koromban sokkal több volt körülöttem a katolikus gyakorlat, ezért ebbe az irányba fordultam. Eseményekre kezdtem járni, nem titkos szemináriumokra, hanem liturgikus eseményekre. Például nagyheti szertartásra a piaristákhoz, ami minden szempontból érdekes volt, művelődéstörténetileg is. Az én személyes életemben pedig változást eredményezett, mert húszéves koromban, 57. december 8-án katolizáltam. Saját, önálló elhatározásból, apám nem nagy örömére.

Andorka Rudolf dédapja, Fleischhacker Károly

Átlagos polgári, értelmiségi család nevelését kaptuk. Édesapám mélyen hívő, vallásos ember volt, ami minden megnyilvánulásában látszott. Azt hiszem, ez segítette át legnehezebb óráin, percein. Ő nem azonosult a Rákosi-rendszerrel. Régi iratokból tudom, hogy a volt igazgatója egyszer azt mondta neki: Árpád, te olyan jó tanár vagy, pedagógusnap előtt mindig fölterjesztünk jutalomra, de a pártbizottságon meg a művelődési osztályon rendre kihúznak.

Életemben talán az egyik döntő fordulat az volt, hogy a vágóhídon volt egy kocsislakás, és egy Benedetti nevű gázlámpa-tisztogató lakott ott. Ahhoz képest, hogy egyszerű ember volt, nagyon jó könyvtárat tartott. Őtőle kaptam kölcsön egy könyvet, Mózes-e vagy Darwin? volt a címe, Dodel Arnold írta.

Római katolikus plébániaház, Köröm

Több kongreganista- és iskolatársam jelentkezett teológiára. Hetedikes-nyolcadikos koromban aztán én lettem a Mária-kongregáció prézese. A mérnökség és a zene elhalványodott, s megmaradt a papi pálya iránti érdeklõdésem. Csapon a bérmálásra meg kellett tanulnunk a gregorián misét, a De Angelist. Bérmálás közben Scheffler püspök rendszerint megkérdezte, hogy ki akar pap lenni. A plébánosunk mindig mondta nekem: Antikám, jelentkezz! – és én jelentkeztem.

Tóth István, végzős bencés diák osztályterme
Tóth István és az érettségizők a győri Bencés Gimnázium előtt

Minden karácsonyt Élesden töltöttünk a nagyanyámnál. (Kivétel az az egy alkalom, amikor Hódmezővásárhelyen voltunk.) De nem nagyanyámnál volt a karácsony, hanem a rokonoknál. Magyar sógorság volt, a Jakabffy család, akiket azelőtt Jakabnak hívtak. Legalább húsz–huszonöten ültünk a hosszú asztalnál.

Faragó Vilmos nagynénje, Grün Teréz (az első sor középen)
Vigh Szabolcs pappá szentelése

Nekem ma az elképzelésem az, hogy egyházi közösséghez tartozni azt jelenti, hogy az ember ott otthon érzi magát, oda szívesen megy, és visszhangot kap. Ilyen környezetet én nem találtam. Úgyhogy nem járok rendszeresen templomba, de időnként elmegyek vagy elmegyünk. Formálisan nem szakítottam az egyházzal, de eléggé eltávolodtam – nem a szemlélettől, hanem a formális kötelezettségektől inkább. A hitem megmaradt. A feleségem viszont nem hívő.

Anyámnak csak az anyját ismertem, már csak ő élt, amikor már eszmélni kezdtem. Nagyon kedves asszony volt, az utolsó, aki a családban még a zsidó szokásokat ápolta. Például a húsvéti estéket, ami a zsidóknál egy fontos vallási szokás, hogy három húsvéti este van, és nemcsak étkezést, hanem egy kicsit vallási meditációt is jelent. Ezt széder-estének hívják. Az étkezések közben kérdések és válaszok hangzanak el. Liturgikus, előre meghatározott kérdések az istenhittel kapcsolatban.

A vallás nem nagyon volt jelen az életünkben, bár volt egy csavar – ez is az anyai nagymamának az ármánykodása volt. Apám kommunista volt, és harcos ateista. Anyám se volt hívő, de a nagymama mégis elérte, hogy titokban megkereszteltek bennünket, amikor az öcsém megszületett. Ilyenformán reformátusnak vagyunk keresztelve. De soha nem éltünk ebben, és nem is volt jelen az életünkben. Mind a két nagymama hívő volt, de az anyai nagymama nem járt templomba. Lehet, hogy sátoros ünnepekkor.

Gyerekkoromban soha nem éreztem, hogy valaki katolikus, a másik református, a harmadik zsidó. Az iskolában sem, ez nem volt téma soha. Olyan nem volt, hogy azzal csúfoltuk volna egymást, hogy te zsidó, vagy te ilyen vagy, te olyan vagy. Zsidók csak mi voltunk a tanya környékén, azonban Újlétán több zsidó család élt, bádogosok voltak, rőfösök, terménykereskedők. Ott nem volt sok becsülete a családunknak.

Vigh Szabolcs elsőáldozókkal
Újkígyós katolikus temploma és főutcája

Édesapám református volt, édesanyám evangélikus, de egyik sem gyakorló vallásos. Az apai nagyanyám igen, ő rendszeresen eljárt a templomba bibliaórára. A szüleim olyan passzívak lehettek, mint sokan ma is: papíron valamelyik egyházhoz tartoztak, de nem gyakorolták a vallásukat, csak néha-néha jártak el templomba. Nálam az volt a helyzet, hogy én egy evangélikus hittantanárnő hatása alá kerültem, aki tulajdonképpen metodista volt, de ezt csak később tudtam meg.

A kézdivásárhelyi római katolikus tanítóképző férfikara

Személyes történetemhez hozzátartozik, hogy semmiféle vallásos kötődésem nincs, se hitbeli, se mint zsidó Izraelhez. A kötődésem a nosztalgikus gyerekkori emlékekből áll, azok iránt, akiket nagyon szerettem, és akik hívők voltak, és gyerekkoromban imádkozni láttam őket. Hívő kislány voltam úgy tizenkét, tizennégy éves koromig. Aztán egyszer csak elmúlt, mint egy nátha. Szóval volt, nincs. Viszont a nosztalgia és a szeretet köt engem a zsidósághoz.

Bad-Schallerbachban apácák ápoltak bennünket. Hosszú folyamat, amíg emberré válik megint az ember, de ezek az apácák nagyon jól bántak velem, különös gondot fordítottak rám. Talán szerették, hogy fegyelmezett voltam az étkezésben, mert nagyon mérsékelten, fokozatosan lehetett csak etetni bennünket. Aki sokat evett, az belepusztult. Egy Annunziata nevű nővér szinte anyaként kezelt, nagyon sokat foglalkozott velem.

Keken András a Deák téri evangélikus templomban
Meghívó Vigh Szabolcs papszentelésére és újmiséjére

Véleményem szerint az ember személyisége egyrészt abból adódik, amit az Úristentől kapott, azután abból, amit átörökölt és abból, amit a környezete, az egyre inkább romló környezete idéz elő. Ahogy Goethe is mondta: apámtól kaptam az alkatomat és az élet komoly oldalának a megélését, anyámtól pedig a kedélyemet és a mesélő hajlamot. Apám jogász volt, anyám művésznő, átöröklött gének. Az Úristentől kaptam viszont a hajlamot az igazság minden áron való érvényre juttatására.

Tóth István a Szent Imre Kollégiumban

A vallások a családban érdekes módon különbözőek voltak. A Münkl nagyanyámék evangélikusok voltak. Ez a nagyanyám a Felvidékről származott, cipszer volt. Az apai nagyapám, aki Horvátországból jött, katolikus volt. A fiúgyerekek katolikusok lettek, a leánygyerekek pedig evangélikusok. A nagyapám pedig, a másik nagyanyám férje Sátoraljaújhelyről származik, ő református volt. Családunkban mind a három vallás elfogadott és tisztelt vallás volt.

Most is édesanyánál van az a nagy Szűz Mária-szobor, amely előtt közösen imádkoztunk minden este. Érzelmileg összetartotta a családot, tudtuk, kiért, miért imádkozunk. Édesapa úgy szerepelt az életünkben, mintha ott lenne, mintha élne. Nem volt ő tabu amiatt, mert mi kicsik vagyunk meg gyerekek. Olyan szinten volt velünk, hogy anyánk ilyeneket mondott: apátokkal álmodtam, kértem, járjon közbe értünk, adjon tanácsot. Szinte úgy vettük, hogy köztünk él.

Az anyai ág zsidó ág. Elég későn tudtam meg, hogy az anyai nagyapám, akit Grün Adolfnak hívtak, valahonnan Borsodról keveredett Békéscsabára, ott megnősülvén kereskedősegéd volt. Körülnézett a környéken, hol indíthatna saját boltot, és úgy találta, hogy a közeli Újkígyós lesz ez a falu. Odaköltözött ifjú feleségével, és először vegyeskereskedést nyitott, később kocsmát. Rá nem emlékszem, mert nagyon korán meghalt.

Református iskolába jártam, és ettől borzasztó érzéseim támadtak, mert mi az Újszövetséget tanultuk az iskolában. Református templomba is jártam, a zsoltárokat kívülről fújtam, imádtam a Dávid-zsoltárokat. Apám pedig megtanított héberül olvasni. Amikor a Dávid-zsoltárokat énekeltem, mindig furdalt a lelkiismeret, hogy most hűtlen lettem őseim hitéhez. Mikor a héber szövegeket olvastam, ilyen érzésem nem volt, mert nem értettem belőle semmit.

A szüleim olyan hívők voltak, mint az emberek nagy része: a gyereket megkeresztelik, temetéshez hívják a papot, de ami közte van, nem nagyon gyakorolják. Anyám nagy ünnepeken elment templomba, de nem volt bigott vallásos, apám meg pláne nem. Engem nem befolyásoltak, és nem is lettem vallásos. A metafizikus dolgok nem tudják lekötni a gondolkodásomat. A gimnázium nyolcadik osztályáig vasárnaponként kötelező volt csoportosan istentiszteletre menni az Evangélikus Kistemplomba.

Adventkor elkezdtük az adventi misére való járást. Hajnalban, öt órakor volt akkor a mise, gyújtott lámpákkal mentünk a templomba, és a hajnali misék után már láttuk itt-ott, hogy perzselik a disznókat. Odaálltunk mi, gyermekek, és egy-egy fület, farkat kaptunk, hogy azt aztán rágogassuk, amíg hazaérünk az utunkon. A szorgalmas, adventi misére járó fiú aztán ministrálni kezdett a papnak.

A csíksomlyói búcsúról azt kell tudni, hogy az 1567-es esztendő óta minden pünkösd szombatján megtörténik. János Zsigmond erdélyi fejedelem el akarta fogadtatni a csíki székelységgel a protestantizmust, mert Csík volt az egyetlen vármegye, ahová a protestantizmus nem jutott el: ők megkeresztelkedésük óta katolikusok a mai napig is. Minthogy hadsereggel jött a csíkiak ellen, ők is hadsereggel állottak szembe.

A baj akkor kezdődött, amikor minden gyereknek a nagyszülőkig visszamenően hivatalosan igazolnia kellett, hogy kicsoda is ő voltaképpen. Mintha az döntötte volna el az ő kicsodaságát, hogy ki volt a nagyanyja. Abban az osztályban volt egy stréberségig összeszedett fiú, eredetileg újkígyósi, de akkor már Békéscsabán laktak. Volt egy olyan pillanata ennek az igazolásos időszaknak, amikor ez a fiú az első padban ülvén hátrafordult, és azt mondta, hogy is hívják a te anyádat?

A gimnáziumban az osztály fele zsidó volt, és jártunk zsidó hittanra. Akármilyen világ volt, 15-20 gyerek járt rendes zsidó hittanra, ami úgy ment át rajtam, mint a semmi. Az elemiben én úgy olvastam héberül, hogy a nagypapámhoz odament a rabbi, és azt mondta, hogy Meer úr, egyet sajnálhat, hogy ez a lány nem fiú. Mert ha fiú lenne, bizony itt nagy dolgok lehetnének, mert olyan jól tud héberül.

Fráter Ágota a languedoci buddhista központban
A létezés magasabb szintjén. Részlet a Kuklay Antalról készült dokumentumfilmből

Kazincbarcikán éltünk, termékmenedzser voltam, amikor Ádám fiam középiskolás lett. Azt mondtam magamnak, hogy bemegyek a gimnáziumba és kérem a vallásoktatást a fiamnak. Az igazgatót telefonon fölhívtam persze előtte, tud-e fogadni tizenöt percre, hogy ne hiába menjek. Azt mondta: „Természetes, gyere, várlak!” Ismertek engem egyébként mint termékigazgatót itt a városban, minden további nélkül beengedtek.

A létezés magasabb szintjén. Részlet a Kuklay Antalról készült dokumentumfilmből

Apám nem viselt se szakállat, se pajeszt, nem voltak vakbuzgók, de megtartották a vallást. Nálunk kóser háztartás folyt. Lassan aztán kezdett fellazulni az ortodoxia, mert a tanyán nem lehet annyira betartani minden szabályt. Anyám elhatározta, hogy mivel olyan nehezen élünk – az a föld, amit apám bérelt, vacak homok, hol az aszály vitte el a termést, hol kifagyott –, próbáljunk meg disznóhízlalásba kezdeni.

Az én ilyen típusú érdeklődésem a hindu Krishnamurtival kezdődött, aki minden nyáron tartott előadásokat Svájcban. Nyilván volt bennem fogékonyság a tanaira. Bizonyos vallási tapasztalatom már volt, a kereszténységtől elfordultam ugyan, de latens formában nyilván bennem élt a keresés, a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk a világon, mi is az élet értelme. Szerettem volna a létezésben valami magasabb rendű összefüggést is találni, nemcsak azt, hogy eszem, alszom, dolgozom.

Kovách Erzsébet elsőáldozó
Evangélikus gyülekezet

Hódmezővásárhelyen – ahol a férjem is született – élt anyám nagybátyja, Földes Béla közjegyző és családja, akik áttértek, és nagyon elegáns és előkelő magyar keresztény társaságba jártak. Őróluk nem is tudták, hogy zsidók, egészen, amíg nem deportálták őket. Anyám lánykorában oda járt bálozni. És egy karácsonykor lementünk hozzájuk Hódmezővásárhelyre. Én akkor négyéves voltam.

Én és a testvéreim nem nagyon részesültünk vallásos neveltetésben, imákat édesanyám tanított, de templomba nem jártunk soha, nevelőanyámmal se. De elsőáldozó voltam, negyedik osztályban pedig apácák tanítottak engem, így az iskolai keretek között kaptam inkább vallásos neveltetést. Még ministráltam is. Egyszer korán mentem, beöltöztem, ugye, aztán kis kancsó is volt, miseborral, a felit meghúztam. Úgy berúgtam tőle, hogy leestem a lépcsőről, amikor csöngetni kellett volna.

Amikor a nagyapáméknál voltam – jobban emlékszem már arra az időszakra – jártam hittan órára, konfirmáltam és minden vasárnap mentem templomba. Evangélikus vagyunk. Volt úgy, hogy kétszer is voltam: délelőtt is, meg este is. Ünnepnapokon imádkoztunk: karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor, meg mindig mielőtt ettünk volna, akkor nagyapám mindig olvasott.

A személyiségfejlődésem szempontjából lényeges harmadik tényező: az evangélikus egyház Deák téri gyülekezete. Apám is, anyám is evangélikus volt. Amikor 1941 őszén hazajöttünk, anyámmal elmentünk a Deák téri evangélikus templomba, ahol Keken András prédikált. Ha az evangélikus egyházról beszélek, elsősorban róla kell beszélnem, mert gyerekként, később serdülőként, végül felnőttként is elég szoros kapcsolatban álltam vele, egészen 1974-es haláláig.