Jelenlegi hely

A másodfokú tárgyalás, december 21-én, zárt tárgyalás volt, katonai bíróságot állítottak fel Budapesten. Édesanya és Náci nagybátyám ott voltak a tárgyalóterem előtt, de nem ott hozták ki őket, ahol várni lehetett, hanem valami hátsó kijáraton. Náci bátyámnak valahogyan mégis sikerült elkapni édesapa tekintetét, amikor éppen egy lépcsőn vezették fel őket, és annyit látott, hogy apu egy mozdulattal mutatta az ítéletet. Az indoklás változott, de az ítélet nem.

Következő nyáron, 46-ban nagymama szívrohamot kapott, és pár nap múlva meghalt. Amikor megtudta, hogy Borbála meghalt, azon rágta magát, miért nem ő, akinek szívbaja van, miért az ártatlan kislány. Őt mindig bántotta, hogy az Erkelek elvesztették a vagyonukat Trianon miatt, meg az első világháborús hadikölcsön miatt, ezért lakott velünk. Büszke volt, és nehezen viselte, hogy papám tartja el.

Horváth nagyapám még a második világháború befejezése előtt elhunyt. A patikát elfoglalták, a szovjet megszállás alatt felgyújtották, és leégett. A randalírozások áldozatává vált a patika. Nagyanyámat édesapámék magukhoz vették Miskolcon, az idősebb lánnyal, Margittal, édesanyám nővérével együtt. Családunkban ez szokás volt, hogy senkit nem engedtek egyedül maradni, ha a párja meghalt, vagy a gyerekek elmentek. Öregek otthonában még nem halt meg fölmenőm.

Kovách Kálmánné a férje sírjánál

Kezdettől egyértelmű volt, hogy hová temetjük. Bennünk föl se merült, hogy mindnyájukat egy helyre. Az egyik hozzátartozó azt mondta, a 301-esbe kellene őket eltemetni. Mi képtelen ötletnek tartottuk. Eddig nem járhattam a sírjához, ezután meg kétszáz kilométert utazzak, ha ki akarok menni hozzá. Végül mindenki maga döntötte el. Gulyás Lajost Levélen temették el, ott volt lelkész.

A levelet 1989. november 4-én kaptam meg, éppen amikor a Sopronkőhidán felállított kopjafák avatására indultunk. Szörnyű dühös voltam és a sógornőmnek lediktáltam az ott vélhetően eltemetettek nevét, majd Sopronkőhidán a hozzátartozókkal aláírattam, hogy beleegyeznek a feltárásokba (ugyanis a levélben kegyeleti okokra is hivatkozott Dornbach ügyvéd).

Mindenáron el akartuk érni, hogy mielőbb induljon el a feltárás, legalább az első temetési helyet nézzék meg, egyáltalán van-e nyoma. Mivel nem került elő semmiféle dokumentum, csak az emlékezetre lehetett hagyatkozni. Annyi év távlatából érthető, hogy nem jó ponton kezdtek. Egy Karakás nevezetű volt börtönőr vagy gépkocsivezető – hol ezt mondta magáról, hol azt – állította, hogy a rabtemetőben egy kollégájával ő ásta meg Szigethy Attila sírját, még külön pénzt is kaptak érte a börtöntől.

45 októberében egy hétvégén Borbálát betegen találtuk, fájt a feje és magas láza volt. Az orvos diftériát diagnosztizált, és beadta az ellenszérumot. Ahogy a diftéria szó elhangzott, Borbálát elkülönítették, mamám maradt vele. Nagyon nyugtalanul aludtak, és hajnal felé, ahogy aztán a mamám elmondta, Bori fölült az ágyban, széttárta a kis karját, és azt mondta: mamikám, nem bírom tovább! És meghalt. A szüleimnek borzasztó lehetett, ennél borzasztóbbat átélni, azt hiszem, nem nagyon lehet.

Szilágyi László és Tomasovszky András emléktáblája

Édesanyám halála után, 93 tavaszán jöttem megint, azután pedig rendszeresen. Akkor az volt az érzésem, hogy valamit folytatok, amit azelőtt ő csinált, mintha átvettem volna tőle a hazalátogatásokat. 93-ban az urnájával jöttem haza, mert az volt a vágya, hogy itt helyezzék el a családi sírban.

Tomasovszky András kopjafája

 50-ben meghalt az édesapám április 29-én. Engem a hivatalban hívtak, hogy menjek be a kórházba, mert nem sok ideje van már. És 29-én éjféltájban meg is halt. Április 29-e szombatra esett, és jött a május 1. Ki kellett volna vonulni, ez lett volna életem egyetlen május elsejei kivonulása, de hát édesapa közbeszólt. Bementem szólni, találkoztam a párttitkárral, Szadló elvtárssal, és mondtam, hogy ma meghalt az édesapám. Török elvtársnő! Magának nem kell kivonulni! – válaszolta.

Eleinte sokan próbálták vigasztalni édesanyát, hogy biztosan elvitték őket Szibériába. De köztünk soha nem merült föl, hogy igaz lehet. Talán amiatt sem, mert a kivégzés egyik szemtanúja, szintén bírósági dolgozó, annyit elmondott, hogy 1957. december 31-én a négy közül édesapa volt az utolsó, és idézte a búcsúszavait is: Éljen Krisztus Király, ártatlanul halok meg, éljen a szabad, független Magyarország! Amit nem találhatott ki a szemtanú, mert a később megtalált búcsúlevélben is ez volt.

 Gyerekkorunkban furcsa volt, hogy míg más a temetőbe megy az apja sírjához, mi nem mentünk. A Karmelita templom altemplomában van egy kis emléktábla, oda időnként tettünk egy koszorút vagy gyertyát gyújtottunk. Amikor kimentünk anyai nagyanyám vagy keresztapám sírjához, a családi sírhelyhez, úgy vettük, édesapa is ott van.

Édesapa Győrben lett eltemetve. Ő volt az egyedüli győri születésű győri lakos, akit 56-tal kapcsolatban halálra ítéltek. A győri önkormányzatnak nem volt gyakorlata az ilyen ügyek intézésében, teljes zavarodottság volt náluk, végül állták a temetés költségeit. Díszsírhelyet is felajánlottak, de nem éltünk vele, politikától mentes temetést akartunk, elsősorban az édesapánkat akartuk eltemetni. Megkértem a jelentkezőket, hogy ne pártok képviseletében legyenek jelen.

Az öcsém és a húgom a Bartha nagyszülőknél nevelkedtek, ott jártak iskolába. Az öcsém annyira jó gyerek volt, soha semmi gond nem volt vele. És amikor édesapám meghalt, annyira rossz gyerek lett, hogy azt el nem lehet mondani: ütött, vágott, a jószágokat kínozta. Fölmászott a fára és ott bravúroskodott. Egyszer le is esett, összetörte mind a két karját egyszerre, úgyhogy abban az évben az iskolát nem is tudta befejezni.

Tomasovszky András ajándéka a börtönből Mária lányának

Emlékszem rá, hogy még fekete ruhában gyászoltam édesanyámat, és akkor édesapám már ült a börtönben. Szörnyű volt. Úgyhogy énnekem utána, amikor édesanyám meghalt, már nem is volt gyerekkorom. Én már annyira felnőtté váltam, hogy én már az, hogy játsszak valamivel is? Semmit. Nem, semmit. Templomba jártam, és semmi szórakozásom nem volt.

A nyolcvankilencedik évében halt meg, 1984-ben. Végig remekül tartotta magát, és nagyon adott magára. Állandóan bridzseztek a barátnőivel. Amikor rosszul lett, még akkor is arról beszélt, hogy kinél is lesz a parti, és kért, hogy telefonáljak oda, mert nem tud elmenni. Stramm nő volt. Az egész élete, különösen az ostrom alatti, de a későbbi is, nagyon példás volt. Végezte a dolgát, példamutató, kemény asszony volt. Én csak hálás lehetek, hogy ilyen szüleim voltak, tisztelet nekik.

Kérelem elutasítása
Sírmegjelölési kérelem
Tomasovszky Mária édesanyjának temetése

1989. március 29-én kezdték az exhumálást. Rettenetes emlék. Kiderült, hogy Gimes Miklóst és Maléter Pált egy gödörbe dobták. Az első nap föltárták Nagy Imrét, de a Nagy család a maradványok alapján nem fogadta el, hogy az Nagy Imre. Akkor a másik oldalon is kiástak egy sírt, ott egy fiatalember csontvázát találták. Ezután került sor a Gimes–Maléter sír feltárására. Két napig tartott.

id. Tomasovszky Mihály partecédulája
Csángók Domokos Pál Péter temetésén
A Nagy Imre-per áldozatainak exhumálása és azonosítása az Új Köztemető 301-es parcellájában

A legelső információ, hogy hol lehetnek eltemetve, röviddel a haláluk után jött. A holttesteket az egyik Olaszfa melletti községből, Oszkóról való börtönőrök vitték ki Győrből Sopronkőhidára. Édesanya Olaszfán élő nagynénjén keresztül üzenték meg, hogy december 31-én négy, január 15-én pedig három koporsót vittek. Neveket nem tudtak, de biztosra vettük, hogy csak ők lehetnek. Abban az időben a soproni utazáshoz határsáv-engedély kellett, szóba se jöhetett, hogy odamenjünk.

Amikor édesanya megtudta, hogy meghaltak, mi is megtudtuk rögtön. Arra nem emlékszem, rám hogyan hatott, csak arra, hogy nagymama ült a fotelban, és hátrahanyatlott, amikor meghallotta a fia halálhírét. Édesanya azt mondja, hogy alvászavaraim voltak, éjjelente többször fölsírtam, meg húzkodtam az orromat és a számat.

Tihanyi Árpád temetése
Halott katonák a lövészárokban

Édesanyám ’34. augusztus 30-án halt meg, öcsémnek pont akkor volt a kétéves születésnapja. Ezeket apám húga mondta el. Így aztán nem tudtam velük fölvenni a kapcsolatot. Mezőtúrban sokat tartózkodott öcsém, a katonaságtól, fölkereste őket, és néha beszélt is velük, mármint a leszármazottaikkal, nekik a gyerekeikkel, de amúgy én nem tartottam a kapcsolatot. Semmit nem tudtam róluk, ők se rólam.

A bergen-belseni koncentrációs tábor barakkjai
Faragó Vilmos urnája a Farkasréti temetőben
Faragó Vilmos családja a temetésekor
Hegedűs Györgyi naplója 1944-1945
Tihanyi Árpád sírja

Édesapám nyugdíjasként is dolgozott egy ideig, de a betegsége miatt abbahagyta. Öt éven át ápoltam, aztán segítség kellett, mert egyedül nem tudtam csinálni a munka mellett. Szerencsére apunak elég jó természete volt. Különböző kórházakban kezelték, ahol találtunk nővéreket, akik vállalták az otthoni gondozást. 84-ben halt meg, hetvenöt évesen.

A húgom tüdőrákban halt meg a szabadulásomat követő évben, 1959 októberében. Nagy csapás volt számomra, pótolhatatlan veszteség, amit máig érzek. Olyan valakit veszítettem el, aki teljesen megértette a gondolkodásomat. Sokan voltak a temetésén, mondhatom, hogy nagy tömeg, ami fiatal korának és közéleti szereplésének is szólt. Olyanok is eljöttek, akiktől nekem akkorra már elváltak az útjaim, mert ellenforradalmárnak minősültem.

A temetés másnapján nagyon szép cikk jelent meg a Kisalföldben. A következő nap bevittem a szerkesztőségbe egy írást, amelyben mindenkinek megköszöntem a segítségét. Fontosnak tartottam megjegyezni, hogy felajánlották a díszsírhelyet, de nem éltünk a lehetőséggel, mert az apám magyar és keresztény emberként élt, élete utolsó percében megbékélt a teremtőjével, megbocsátott az elpusztítóinak, úgy gondolom, inkább keresztény emberként halt meg.

Apám 1961 tavaszán halt meg, délutáni álmából nem ébredt fel. Annyira békésen halhatott meg, hogy a mellette alvó négyéves fiam nem riadt fel. Legalább szépen halt meg.