Jelenlegi hely
 |
 |
 |
 |
 |
Apám a későbbiekben elzárkózott minden politikai szerepvállalástól, és nyugdíjba vonult, nyugalmazott nagykövet lett. Gazdasági típusú állásokat vállalt. A Magyar Aszfalt Rt. elnöke volt, a Magyar–Belga Részvénytársaság Vasútforgalmi Vállalatnak pedig igazgatósági tagja. Ez a munka nem járt napi nyolcórás elfoglaltsággal, de nem jelentett nagy keresetet sem. |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
Közben Almáskamaráson ott volt a két SS-unokabátyám és az anyjuk, aki nekem nagynéném volt, Pfeff Teréz, de mindenki Rézi néninek hívta. Ezzel a nénivel megint ambivalensek az érzéseim. Ő az, aki belépett a Volksbundba, és ő az, aki a két fiát is az SS-be küldte, ő az, aki az egyik fiát emiatt el is veszítette, mert a keleti fronton a fiatalabb meghalt. |
 |
Egy másik alkalommal jelentkezett nálam egy férfi, olyan harminc és negyven év között. Soha nem láttam. Bemutatkoztunk egymásnak. Azt mondja: „Bajban vagyok! Nem tud rajtam segíteni?” Mondom: „Mi a baj? Foglaljon helyet!” Azt mondja: „Nem kapok sehol állást. Megnősültem, és nem tudunk megélni a feleségemmel.” Mondom: „Maga miért nem kap állást?” Azt mondja: „Csendőr voltam.” Mondom: „Nézze, én megpróbálom magát fölvenni, de csak segédmunkásként tudok helyet biztosítani. |
 |
 |
 |
 |
|
Aztán relatíve gyorsan rendeződött az élet, és mindenki csinálta a dolgát. 56 nálunk, családon belül is forradalmat hozott, mert az én amúgy nagyon rendes és szuper szüleim ezt követően mentek széjjel, pontosabban anyámnak elege lett abból, amibe talán nem is kellett volna belemennie, mert valójában ők nem voltak összevalók. Ehhez képest becsülettel leéltek húsz évet. Apám bohémabb volt, társaságkedvelő, hölgyek is akadtak bőven, és anyám ezt nehezen viselte. |
 |
 |
 |
|
A családból édesanyám volt az, aki leginkább tartotta a kapcsolatot Magyarországgal. Sok kapcsolat tulajdonképpen rajta keresztül létezett, mert ő 71-ben vagy 72-ben lett állampolgár, és azután 92-ig, a haláláig minden évben hazajárt. Én rendszeresen leveleztem az édesapámmal, a nagymamámmal és a nagynénémmel. A nagymamám 61-ben halt meg, édesapám 70-ben, a nagynéném 71-ben. |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
Apám és anyám Erdein keresztül ismerték meg egymást. A parasztpárt megalakulásánál, azon a legendás uszályon, 1939-ben, mind a hárman ott voltak. Ez úgy történt, hogy meghirdették egy Maros menti kocsmába a parasztpárt alapítását. De a csendőrség figyelt mindenkit, és fönnállt a veszély, hogy az egészből nem lesz semmi. És akkor egy helybeli hajósgazda befogadta az uszályára a teljes társaságot, és föl-alá hajóztak a Maroson. |
A nagyapám egyik lánya Miskolcra ment férjhez, de sajnos ő hamar elhunyt. A férjét dr. Terhes Barnának hívták, a Magyar Királyi Államvasutak üzletigazgató-helyettese volt Miskolcon. Mikor özvegy lett, utána első feleségének a testvérét, Laurát vette el feleségül, aki kapott egy családi villát nászajándékba a nagyapámtól. Mariska is itthon ment férjhez, őt dr. Egey Szilárdnénak hívták. A férje pénzügyigazgató volt lenn, Szabadkán, amikor visszakerült a bácskai rész, utána Budapestre került. |
|
Édesanyámnak egy lánytestvére volt, Sári néni, aki ugyancsak Gyöngyösön élt. Azt a családot jól ismertem, ővelük tartottam a kapcsolatot. A nagynéném férje fakereskedő volt. Gyöngyösön volt egy fatelepe, az Egri úton. Rusz Pál – Pali bácsi. Furcsa emberke volt, nem nagyon szorgalmas, nem nagyon tevékeny ember. Apám, emlékszem, nem is becsülte túlságosan sokra. Ennek a Sári néninek és Pali bácsinak volt egy leánya, akit Vandának hívtak. |
 |
 |
 |
 |
Nagyanyám Dybisewszky Anna. Ez lengyel név. Az ő apja festőművész volt. Szájrákban halt meg, merthogy a pipa mindig ugyanott volt, az egyik kezében a paletta, a másikban az ecset, és ezért nem tudta a pipát ide-oda rakosgatni. És a nikotin kikezdte a száját. Az ötvenes években már nem volt komoly személyzet, de takarítónő mindig volt, meg aki főzött. Voltak nagy tradíciók, például Anna-napkor mindig jött a Korona Szálló cigánybandája a házhoz, és fölköszöntötte a nagymamát a névnapján. |
 |
 |
 |
 |
 |
Mind a négy dédapám zsellér volt, mégpedig házatlan zsellér, a legszegényebb fajtából. A családom olyan fölfelé menő fajta, aki törekszik, mert a nagyapáim már iparosok voltak. Anyám apja a Győrtől húsz kilométerre lévő Ásványon vízimolnár volt, de már a saját malmában dolgozott. Fiatalon télen beleesett a hideg vízbe, és harmincévesen meghalt tüdőgyulladásban. Négy gyerek maradt utána, úgyhogy édesanyámnak már tízéves korától el kellett mennie cselédnek. |
|
Akkoriban néha álmodtam édesapával. Jött felém, nagy bajsza volt, fölemelt és szúrt a bajsza. És akkor fölébredtem. Persze sok emlékem volt róla. Hogy elvitt úttörőtáborba a Balatonra, és borogatta a begyulladt szemem, azt hittem, valami belement, de árpa volt. Ő volt mellettem egész éjjel. Meg amikor Likócsra jártunk a motorkerékpárral. A bátyám kiment biciklivel, engem felültettek a tankra, anyám hátul, így mentünk ki. Ezek az emlékképeim megvannak. Meg amikor a disznóölést csinálták. |
Anyám, Diósszilágyi Éva, egyedüli gyerek. Tipikus nagypolgárlány, Szegeden tanult, Radnótival járt együtt, volt is valami kis liezon az életükben. Bölcsészkart végzett, értelemszerűen, mert ugye semmi dolga nem volt. De időnként használta is a diplomáját, az ötvenes években volt olyan időszak, amikor kötelező volt dolgozni a funkcionárius-feleségeknek is. Akkor dolgozott a szegedi könyvtárban. Az anyám élete a tipikus mozgalmi feleség élete. Eljárt a Nőtanácsba, meg mit tudom én, mibe. |