Jelenlegi hely
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Apámmal nagyon rossz volt a kapcsolatom ebben az időben. Anyámmal nem, őbenne az anyatigris működött. Van egy hosszú levél apámtól – egy kicsit későbbről, 83 tájáról –, amiben leírta, hogy a megyei első titkár, Komócsin elvtárs egy megyei pártbizottsági ülésen félrevonta őt, és óva intette, hogy hasson rám, hogy szálljak ki ebből a dologból, mert ennek komoly következményei lesznek. |
A nővérem, Erzsébet 1915-ben született. Könnyen tanult, mindig jeles tanuló volt. Emiatt néha voltak köztünk feszültségek, mert én meg rossz tanuló voltam. Csak azt tudtam, ami érdekelt, ami nem, azt nem tanultam, de a nővéremnél ilyenről szó sem volt. 1934-ben beiratkozott a pesti bölcsészkarra, amikor leköltöztünk Pécsre, átment az ottani egyetem bölcsészkarára, és magyar–német szakos tanári képesítéssel végzett 1939-ben. |
|
|
|
A nagyapám egyik lánya Miskolcra ment férjhez, de sajnos ő hamar elhunyt. A férjét dr. Terhes Barnának hívták, a Magyar Királyi Államvasutak üzletigazgató-helyettese volt Miskolcon. Mikor özvegy lett, utána első feleségének a testvérét, Laurát vette el feleségül, aki kapott egy családi villát nászajándékba a nagyapámtól. Mariska is itthon ment férjhez, őt dr. Egey Szilárdnénak hívták. A férje pénzügyigazgató volt lenn, Szabadkán, amikor visszakerült a bácskai rész, utána Budapestre került. |
|
Az édesapám, miután elvégezte a Műegyetemet, Egerbe került a MÁV-hoz szakaszmérnöknek. A Füzesabony–Putnok közötti szakasz állapotáért kellett hogy feleljen műszakilag. De volt a családban bányamérnök is, az ükapám unokája, Dr. Edmund Riel. Amikor őt szakértőként Ankarába meghívták, egész Törökországot bejárhatta, és mindenütt szenet kutatott a törököknek. |
A családból édesanyám volt az, aki leginkább tartotta a kapcsolatot Magyarországgal. Sok kapcsolat tulajdonképpen rajta keresztül létezett, mert ő 71-ben vagy 72-ben lett állampolgár, és azután 92-ig, a haláláig minden évben hazajárt. Én rendszeresen leveleztem az édesapámmal, a nagymamámmal és a nagynénémmel. A nagymamám 61-ben halt meg, édesapám 70-ben, a nagynéném 71-ben. |
|
Apám és anyám Erdein keresztül ismerték meg egymást. A parasztpárt megalakulásánál, azon a legendás uszályon, 1939-ben, mind a hárman ott voltak. Ez úgy történt, hogy meghirdették egy Maros menti kocsmába a parasztpárt alapítását. De a csendőrség figyelt mindenkit, és fönnállt a veszély, hogy az egészből nem lesz semmi. És akkor egy helybeli hajósgazda befogadta az uszályára a teljes társaságot, és föl-alá hajóztak a Maroson. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Mind a négy dédapám zsellér volt, mégpedig házatlan zsellér, a legszegényebb fajtából. A családom olyan fölfelé menő fajta, aki törekszik, mert a nagyapáim már iparosok voltak. Anyám apja a Győrtől húsz kilométerre lévő Ásványon vízimolnár volt, de már a saját malmában dolgozott. Fiatalon télen beleesett a hideg vízbe, és harmincévesen meghalt tüdőgyulladásban. Négy gyerek maradt utána, úgyhogy édesanyámnak már tízéves korától el kellett mennie cselédnek. |
|
|
Közben Almáskamaráson ott volt a két SS-unokabátyám és az anyjuk, aki nekem nagynéném volt, Pfeff Teréz, de mindenki Rézi néninek hívta. Ezzel a nénivel megint ambivalensek az érzéseim. Ő az, aki belépett a Volksbundba, és ő az, aki a két fiát is az SS-be küldte, ő az, aki az egyik fiát emiatt el is veszítette, mert a keleti fronton a fiatalabb meghalt. |
|
A testvéremmel nagyon jól megértettük egymást. Ő vidám természetű, amikor beteg voltam, mindig bohóckodott, hogy megnevettessen. Amikor elvégezte az általános iskolát – ugyanabba az általános iskolába járt, ahol édesapám tanított –, elkerült otthonról. Nyolcadikos volt, amikor a tragédia történt. |
|
|
Nagyanyám Dybisewszky Anna. Ez lengyel név. Az ő apja festőművész volt. Szájrákban halt meg, merthogy a pipa mindig ugyanott volt, az egyik kezében a paletta, a másikban az ecset, és ezért nem tudta a pipát ide-oda rakosgatni. És a nikotin kikezdte a száját. Az ötvenes években már nem volt komoly személyzet, de takarítónő mindig volt, meg aki főzött. Voltak nagy tradíciók, például Anna-napkor mindig jött a Korona Szálló cigánybandája a házhoz, és fölköszöntötte a nagymamát a névnapján. |
|
|
Egy másik alkalommal jelentkezett nálam egy férfi, olyan harminc és negyven év között. Soha nem láttam. Bemutatkoztunk egymásnak. Azt mondja: „Bajban vagyok! Nem tud rajtam segíteni?” Mondom: „Mi a baj? Foglaljon helyet!” Azt mondja: „Nem kapok sehol állást. Megnősültem, és nem tudunk megélni a feleségemmel.” Mondom: „Maga miért nem kap állást?” Azt mondja: „Csendőr voltam.” Mondom: „Nézze, én megpróbálom magát fölvenni, de csak segédmunkásként tudok helyet biztosítani. |
Mi elsősorban a nyári meg a téli szünetekben voltunk ott, évközben Szegeden laktunk. De hétvégén is átmentünk, mert egy ugrás volt Makó. Sőt arra is emlékszem, hogy átküldtek vonattal, fölraktak a vonatra, rábíztak a kalauzra, és akkor Makón vártak – vagy fordítva. Tehát rendszeresen találkoztunk, de abban a korban a szüleinkkel sem volt szorosabb kapcsolatunk, mint a nagyszülőkkel. |
|
A bátyám minden nehézség nélkül folytathatta a tanulmányait, és 1960-ban sikeresen be is fejezte. Nagyon jó eredménnyel végzett, mint építész. Utána kiment Svédországba a svéd építészetet tanulmányozni. Egy évet töltött még Párizsban is. 1968-ban svéd feleségével és a kislányukkal együtt Limába ment, mert az UNESCO-tól ott kapott megbízást. Limában született még egy fiúgyerekük. Huszonkét éve pedig Costa Ricában élnek, San Joséban. |
Emő mindvégig együtt lakott a szüleivel. Agyonkényeztette az anyját, és egyáltalán a szüleit. Ők voltak a legfontosabbak mindig. A húgom 98-ban halt meg, elaludt. Akkor Emőke egyedül maradt az apjával, és Ákos utána lett nagyon beteg. Már akkor sem volt jól, rohamot kapott, amikor a halott feleségét ébresztgette. Nem is tudom, hogy bírta ki, hát nehezen. Kihívták a mentőket, de Máriával már nem tudtak mit csinálni, Ákost viszont fölrakták a hordágyra, és elvitték a kórházba. |
|
|
|
Volt pár rokonom Ausztriában, például egy Somssich gróf, aki az egyik nagybátyám volt, segített is rajtunk. Kaptunk vagy 300 schillinget, ami nagy pénzt volt akkor. Nagyon jópofa ember volt, mondta, hogy addig ti innen nem mentek el, ameddig el nem viszlek benneteket a bécsi Moulin Rouge-ba. Na, gondoltam, ez már egy komoly ember! El is vitt bennünket oda egy este. Őt ott nagyon jól ismerték, mert Herr Somssichnak szólították, úgy látszik elég sokat járhatott oda a barátaival. |