Egy másik alkalommal jelentkezett nálam egy férfi, olyan harminc és negyven év között. Soha nem láttam. Bemutatkoztunk egymásnak. Azt mondja: „Bajban vagyok! Nem tud rajtam segíteni?” Mondom: „Mi a baj? Foglaljon helyet!” Azt mondja: „Nem kapok sehol állást. Megnősültem, és nem tudunk megélni a feleségemmel.” Mondom: „Maga miért nem kap állást?” Azt mondja: „Csendőr voltam.” Mondom: „Nézze, én megpróbálom magát fölvenni, de csak segédmunkásként tudok helyet biztosítani.

’83-ban elhatároztuk, hogy szervezünk egy Nádasdy családi találkozót. Burgenlandra gondoltunk, mert akkor még nem akartunk Magyarországra jönni. Burgenland ugyanannyira Nádasdy volt vagy 400 évig, mint Sárvár Magyarországon. Léka vára mellett egy kis faluban kibéreltünk egy panziót, ott voltunk egy hétig. Összejött vagy negyven ember a világ minden részéről, hat család sarjai, már unokák is. Volt olyan, akit nem is ismertem személyesen, akik például ’44-ben Argentínába kerültek.

Atyai nagyapám a Kassáról átmentett pénzből és ékszerekből tíz-tizenkét holdnyi szőlőt vásárolt magának. Tevékenységét szőlőgazdaként folytatta. Évente kétszáz hektó boruk is volt. Az nagy pénzt jelentett, mert kitűnő bort készítettek, és a legjobb tokaji borok Tállya területén teremnek. Édesapám volt a legkisebb fiú. Két bátyja, Kálmán, Pali, és két nővére, Anna ill. Viktória kimentek Amerikába még 1905-ben, amikor a nagy kivándorlási hullám volt.

Aztán relatíve gyorsan rendeződött az élet, és mindenki csinálta a dolgát. 56 nálunk, családon belül is forradalmat hozott, mert az én amúgy nagyon rendes és szuper szüleim ezt követően mentek széjjel, pontosabban anyámnak elege lett abból, amibe talán nem is kellett volna belemennie, mert valójában ők nem voltak összevalók. Ehhez képest becsülettel leéltek húsz évet. Apám bohémabb volt, társaságkedvelő, hölgyek is akadtak bőven, és anyám ezt nehezen viselte.

Közben Almáskamaráson ott volt a két SS-unokabátyám és az anyjuk, aki nekem nagynéném volt, Pfeff Teréz, de mindenki Rézi néninek hívta. Ezzel a nénivel megint ambivalensek az érzéseim. Ő az, aki belépett a Volksbundba, és ő az, aki a két fiát is az SS-be küldte, ő az, aki az egyik fiát emiatt el is veszítette, mert a keleti fronton a fiatalabb meghalt.

Aztán apám visszajárt néha vendégségbe Mezőberénybe, és ott megismerkedtek a nevelőanyámmal. ’35-ben volt az esküvő, tehát mikor letelt a gyászév. Tudom, mert már tél volt, mikor volt, esett talán. November lehetett, azt hiszem, vagy december, így valahogy. Tulajdonképpen olyan igazi családi kapcsolat közöttünk soha nem volt a nevelőanyámmal, ő nem bánt úgy velünk, mint a... Sőt, saját gyerek is lett. Apám meg ő a gyerekkel laktak az egyik szobában, mi négyen a másik szobában.

Mind a négy dédapám zsellér volt, mégpedig házatlan zsellér, a legszegényebb fajtából. A családom olyan fölfelé menő fajta, aki törekszik, mert a nagyapáim már iparosok voltak. Anyám apja a Győrtől húsz kilométerre lévő Ásványon vízimolnár volt, de már a saját malmában dolgozott. Fiatalon télen beleesett a hideg vízbe, és harmincévesen meghalt tüdőgyulladásban. Négy gyerek maradt utána, úgyhogy édesanyámnak már tízéves korától el kellett mennie cselédnek.

A legnagyobb árulást is elkövettem. 1941–42-ben már bejártam Békéscsabára a polgáriba, és hazafelé jövet Grün nagyanya mindennap kiállt a kapu elé, hogy na, jönnek a vonatról. Egyszer, amikor a társaimmal jöttem, éreztem, hogy a társaim azt kezdik figyelni, hogy na, most ez odaköszön a zsidó nagyanyjának, vagy nem köszönoda. És én nem köszöntem oda. Úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy a másik oldalon ott áll a nagyanyám. Soha ezt az árulást megbocsátani nem tudom magamnak.

Apámat eredetileg Steinbach Rezsőnek hívták, és Molnárra magyarosította a nevét, mint minden zsidó, aki asszimilálódni akart az első világháború után. Kisvárdán született, elég vallásos miliőben. Nem ismertem a nagyszüleimet, ők már meghaltak, amikor én születtem. Apám tizenkét gyermekből az utolsó. Szóval nagyon nagy család volt, de én csak néhányukat ismertem. Sajnos a többiek leszármazottaival semmi kapcsolatom nincs.

A nővérem, Erzsébet 1915-ben született. Könnyen tanult, mindig jeles tanuló volt. Emiatt néha voltak köztünk feszültségek, mert én meg rossz tanuló voltam. Csak azt tudtam, ami érdekelt, ami nem, azt nem tanultam, de a nővéremnél ilyenről szó sem volt. 1934-ben beiratkozott a pesti bölcsészkarra, amikor leköltöztünk Pécsre, átment az ottani egyetem bölcsészkarára, és magyar–német szakos tanári képesítéssel végzett 1939-ben.

Mi elsősorban a nyári meg a téli szünetekben voltunk ott, évközben Szegeden laktunk. De hétvégén is átmentünk, mert egy ugrás volt Makó. Sőt arra is emlékszem, hogy átküldtek vonattal, fölraktak a vonatra, rábíztak a kalauzra, és akkor Makón vártak – vagy fordítva. Tehát rendszeresen találkoztunk, de abban a korban a szüleinkkel sem volt szorosabb kapcsolatunk, mint a nagyszülőkkel.