Jelenlegi hely

Mi a Horthy-korszakban a felső középosztályba tartoztunk. Apám vagyonnal nem rendelkezett, anyai nagyapám vagyona pedig odáig terjedt, hogy volt egy bérháza a Petőfi Sándor utcában, de a sok gyerek miatt annyi tulajdonos között oszlott meg, hogy nem számított jelentősnek. Ezen kívül volt egy nagyon szép nyaralónk a Balaton egyik legelőkelőbb helyén, Bélatelepen. Azt hiszem, nagyapám sokat keresett, de szeretett is költeni, például vadászterületet bérelt, mert nagyon szeretett vadászni.

Andorka Rudolf szülei a madridi magyar nagykövetség előtt, 1940 körül

A Nagymező utcai lakás nagyon megfelelő volt, elég sokáig laktunk itt. Még a nagybácsim is nálunk lakott egy darabig, mert a nagyszüleimnek nem volt valami jó lakása. Anyukám imádta az öccsét, és ott lakott egy kicsit nálunk. Volt egy kis különszobája. Később, azt hiszem, ki is adták anyámék. Mi ott laktunk 1929-ig.

A piacon, mikor segítettem, nem kaptam pénzt, csak árut, azt vittem haza. Hát heten voltunk, apám majdnem mindig katona volt akkoriban. Nem éltünk rosszabbul, mert azelőtt se éltünk valami nagyon jól. Voltak kecskéink, kecsketejen nevelkedtünk. Néha öt kecskénk is volt. Abból csak egy volt fejős, a kicsiket mindig én vágtam le. Volt, amikor három kiskecske volt. A legnagyobbat meg, amit megcsapott az akna, agyonvágta, a Sárit. Nagy volt, volt vagy hetven kiló.

Andorka Rudolf a kitelepítés idején a besenyszögi lakóhelyük előtt
Bálint György (jobbról) a Sváb-hegyen síel

1949-ben megvonták tőle a nyugdíjat, akkor jóformán semmi jövedelemforrása nem maradt a családnak. Azért mentem el én abban az évben, az érettségi után dolgozni. Apám a nyugdíj megvonását tudomásul vette, de anyám azt mondta, elmegy Szakasits Árpádhoz, az akkori köztársasági elnökhöz. Szakasits fogadta, és azt mondta, megpróbál tenni valamit. A házipénztárból ezer forintot utalt ki apámnak, aminek a belégjét biztosan megtalálták, amikor az ÁVH letartóztatta Szakasitsot.

Édesanyámék, mikor összeházasodtak, ez az állandóan emlegetett nagynéni és nagybácsi Óbudán lakott és ott mellettük volt egy kis lakás. Anyámék odaköltöztek, és 1921-ben megszületett a testvérem, akit Hegedűs Évának hívtak. Nagy boldogság volt, a nagynénémék is örültek. A nagybácsim egy München melletti családból származott, fantasztikus férfi volt, akár egy gróf, úgy nézett ki.

A Juranics utcai lakótelep
Ebinger Endre első önálló lakása

Általában március végén vagy április első napjaiban határozták el a szüleim, hogy „most akkor kimegyünk Halmajra”. Addig apám naponta kijárt, kilenc kilométer volt. Akkor kiköltöztek, és amikor a bor már kiforrt, akkor költöztek be, október végén, Gyöngyösre. A téli hónapokat a városban töltötték. Mind a két lakás teljesen be volt rendezve. Tehát bútor meg minden egyéb, konyhaeszköz, minden. Az nem volt igazi költözködés, hogy kimentünk lakni Halmajra.

Lakcímigazolás
Bálint György Szellő nevű lovával
Amatőr film Vígh Szabolcs és testvéreinek gyermekkoráról

Édesanyám egyidős apámmal, ’98-ban születtek. Nem tudom, hogy milyen iskolát végzett édesanyám, csak érettségije volt. Fölkerült Pestre, és a Belügyminisztériumnál volt valamilyen titkárnő. Hát volt ott sok titkárnő. Na, csak az, hogy őt férjhez akarták adni, egy elég szép nő volt állítólag, vannak régi fényképek. Na, csak az, hogy egy ezredeshez akarták feleségül adni, az udvarolgatott neki, és akkor egy ezredes egy kegyelmes úr volt.

Halmajon a „kastélyban” laktunk, ami egy nagyobb polgári ház volt, egy kicsit Kós Károly szellemében épült. A térelrendezése nagyon jó volt. Egy nagy üvegveranda volt a család együttélésének a színtere. Ennek az volt az érdekessége, hogy a veranda maga is elég tágas, nagy helyiség volt, de ilyen összecsukható ajtók nyíltak belőle, két másik helyiségbe.

Andorka Rudolf, húga és édesanyjuk
Nádasdy Ferenc a póniján lovagol

Az maradt meg bennem erős emlékként, hogy édesanyámnak nagyon nehéz élete volt a háború után. Például a gázellátás állandóan akadozott, évekig csak éjjel lehetett főzni, mert nappal nem jött a gáz. A mosást meg az nehezítette, hogy lábasonként kellett melegíteni a vizet a konyhában, és fel kellett hordani egy emelettel feljebb, a fürdőszobába. Azonkívül a vásárlás is nehéz ügy volt az állandó áruhiány miatt. Mindig lesni kellett, hogy mikor érkezik valami az üzletbe.

Nádasdy Katalin és Júlia a kastély előtt
Szegény gyerekek

Jelentkezett egy kollégám: ő mostanáig a Németvölgyi úton lakott egy személyzeti szobában, amelyet egy őrült lakásügyi előadó társbérletesített, most azonban kapott egy nagyobb lakást, és tudja, hogy ágyrajáró vagyok, próbáljam kiigényelni a XII. kerületi tanács lakásosztályáról.

Kovách Erzsébet a majdnem mindent túlélő herendi készlettel

Rendszeresen kijártam. Mindent vittem, mindent hoztam. Például: ott olcsó a vodka meg a pezsgő, negyedrésze a benzin, mint itt. Meg hát jól beszéltem oroszul, a föllépés is számított meg a kinézet. A Lengyelországban feltöltött két tank benzinnel én el tudtam menni Bécsig. Egy példa, hogy mit lehetett csinálni: olajos hal, amit ott megkaptam két nejlonzacskóért, két nejlonzacskóért egy olajos halat, azt Bécsben el tudtam adni tíz schillingért, tizennyolc volt a boltban.

Pénzünk természetesen nem volt, munka után kellett nézni. Felajánlották, hogy mehetünk a helyi állami gazdaságba dolgozni. Kijártunk oda, mezőgazdasági munkát végeztünk egy brigádban. Dolgoztunk a földeken, szénát gyűjtöttünk, kapáltunk. Hat-nyolc kilométert gyalogoltunk a munkahelyre. Iszonyú primitív viszonyok közé kerültünk. Pláne, amikor kiraktak bennünket a Bagi tanya nevű helyre – egy büntetőtelepre. Sok cigány és kényszermunkásnak besorolt fiatal kulákgyerek dolgozott ott.

Tizennyolc évi házasság alatt az ember megismeri a másikat, tudja, hol legyen megengedőbb, hol álljon ki határozottan a véleménye mellett, mert úgy érzi, abban ő a kompetens. A háztartással kapcsolatos dolgokba nem szólok bele, a pénzügyiekbe sem, inkább csak figyelemmel kísérem. Viszont azokba az egyéb pénzügyi dolgokba, ahol elő kell teremteni mindezek fedezetét, ő nem szól bele, ezt én vállaltam, én végzem, és nem is rosszul.

Bálint György lóháton

Nekem mindenem megvolt gyerekkoromban, de nem éltünk különösen jómódban. Mondjuk a zsebpénz. Manapság nincs olyan gyerek, akinek ne lenne zsebpénze. Az én családomban nem volt ilyen. Emlékszem, hogy az iskolából kijövet mindig egy cukrászda előtt mentem el. És ott mignonokat csináltak. Megálltam a kirakat előtt – bár otthon mindig sütöttek tésztát, és volt édesség –, és vágyakozva néztem ezeket a mignonokat. Nálunk ilyen sosem volt. Egy idő után kértem apámat, hogy adjon pénzt.

Végig kaptam ösztöndíjat, a svájci állam nagyon nagyvonalú volt, hiszen eléggé megnyújtottam a tanulmányaimat. 56-ban nyílt egy iroda, külön a magyar diákok ösztöndíjazására. Tulajdonképpen nagyon lezseren kezelték az ösztöndíj megítélését, nem kértek bizonyítványokat az embertől, mindenkire rábízták a tempót. Arra az időre is kaptam ösztöndíjat, amíg külföldön voltam, Párizsban és Argentínában is, mert azt is a tanulmányaimhoz számították.

Eleinte viszont voltak anyagi gondjaink is. A decemberi fizetését édesapa már nem kapta meg. Édesanya megreklamálta, és jött a válasz: a fennálló jogszabályok miatt nem áll módjukban folyósítani. A kollégái próbálkoztak valamilyen szakszervezeti segéllyel, de a Gárdonyi Géza nevezetű művelődési osztályvezető azzal állította le, hogy nem folyósítunk fehérsegélyt. Pedig az ügyvédet is fizetni kellett.

Gyerekek játék közben otthon

Apám ’46-ban kezdett el megint dolgozni, de a családnak az anyagi helyzete ’46-ban sem lett könnyebb, mert a két öcsém iskolába járt. A nővérem már dolgozott, de lány volt, kellett neki erre-arra a pénz, és akkor jegyrendszer volt. Csak feketén lehetett bármit is venni. Ha meg öltözködni akartunk, anyám soha nem dolgozott, tulajdonképpen apám félig rokkantságin volt, és azért kapott pénzt. Tehát én adtam mindent haza.

Soha nem esik szó róla, hogy a második világháború a gazdag parasztság számára gazdasági konjunktúrát jelentett. Ez jelentette az igazi kiemelkedést a harmincas évek elejének válságából, ekkor tudták megfizetni az adósságaikat, ekkor szabadult meg a falu az örökváltság terheitől is. Minden árucikknek konjunktúrája lett, búzának, kukoricának, disznónak, baromfinak.

Amikor az Elzettnél munkába álltam, kiköltöztünk Berettyóújfaluba, kaptunk szolgálati lakást. Ezen kívül Debrecenben itt volt a szüleim lakása meg az anyósoméké is, mert a mezőkövesdi lakásukat eladtuk, és itt, Debrecenben vettünk nekik egyet. Nekünk is volt lakásunk Debrecenben. Ez a ház, a jelenlegi lakásunk három korábbiból tevődik össze: anyukáékéból, az anyósomékéból meg a miénkből. Amikor Berettyóújfaluból eljöttünk, a szolgálati lakást úgy, ahogy volt, egy fillér nélkül leadtam.

Andorka Rudolf, húga, Nadine és édesanyjuk Madridban

1953-ban édesapáék vettek egy telket Likócson, Győrtől négy-öt kilométerre. Ebbe adtak bele minden energiát, rendszeresen kijártak dolgozni, minket is vittek. Vettek egy motorkerékpárt, ami akkor nagy szó volt. Beosztóan éltek, semmi luxusra, különlegességre nem emlékszem a szükséges dolgokon kívül. Édesanya is dolgozott, el tudom képzelni, hogy feketén is varrt abban az időben, de erről megint csak nem beszéltünk. Összespórolták a motorra valót.

Valami hihetetlen szerencse következtében csakugyan kaptam Albertfalván, az akkor épülő lakótelepen egy „CS” típusú lakást. Valami döbbenetes egybeesés következtében, amikor a fiúnk megszületett, már a kezemben volt a lakáskiutalás. Amikor hazahoztuk őket a kórházból, az új lakásba hoztuk, amelyikben egy cserépkályha volt, és én megpróbáltam átfűteni ezt a még soha át nem fűtött lakást.

A nyugdíjam a hivatalos svájci létminimum alatt van, mert nem volt nagy fizetésem. Nekem az elég volt. Nem tartottam autót, alacsony bérű lakásban laktam, a fizetésemből félre is tudtam tenni. A nyugdíjam a fizetésemnek csak a fele, azt föléltem volna, sőt időnként a félretett pénzemet is elő kellett volna vennem. Ezt a lakást ugyan meg kellett venni, de most nincs lakbérem. Anyagilag sokkal könnyebb helyzetben vagyok, mint Svájcban lettem volna.

Ahogyan szerencsém volt a véletlenek következtében lakáshoz jutni, ugyanúgy szerencsém volt abban is, hogy egy nagyobb, új lakáshoz jutottam Lágymányoson, az akkor épülő toronyházban. Így a hatvanas évek elején Albertfalváról a Lágymányosra költöztem, egy olyan utcába, amelyiknek akkor még neve sem volt, majd Bogdánffy Ödönről nevezték el. Másfél szoba, de körbejárható. Mámoros jó érzés volt egy olyan lakásba menni, amelyikben külön fürdőszoba van, mert a „CS” típusúban csak mosdófülke volt.

Úgyhogy őt mint kulákot minősítették, meghurcolták, különböző vasúti krampácsolási munkákat kellett végeznie. Egy időben fölköltözött albérlőként Budapestre is. A mi házunkba pedig egyre több családot raktak be. 49-ben még négy szobánk volt. Egyikben lakott az apám, másikban a bátyám– ő 1947-ben került haza –, harmadikban én, a negyedikben egy házvezetőnő. Már akkor négy lakás volt kialakítva, és akkor még felszólítottak bennünket, hogy két szobát ürítsünk ki.

Andorka Rudolf, húga Nadine a kitelepítés idején
Nádasdy Katalin, Júlia és Ferenc az uradalmi szőlőben
Kovách Erzsébet (balra) és sógora egy múltidéző baráti összejövetelen
Az Andorka család bélatelepi nyaralója

Édesapám, miután hazajött a frontról, alkalmi munkákból élt, majd vagongyári munkás lett, rendes munkája mellett azonban nagy tételben cipőket csinált. Szorgalma eredményeképp 25-ben már egy kis családi házat tudott építeni Győr-Újvárosban, a „laposi részen", egy egyszerű helyen, de mégiscsak családi ház volt. Apám a 19-es kommün alatt vöröskatona volt, azonban nem tényleges frontszolgálatos: a keresztapámmal együtt Dunaszegen orosz hadifoglyokat őriztek.

Vágta (Bálint György)

Nem emlékszem, hogy akkoriban édesanyám dolgozott volna, de emlékszem, hogy volt neki egy fekete, régi stílusú vasdoboza. Ebben olyan dolgok voltak, amiket a Nádasdy család vagyonából valahogy eldugott, és abból árulgatott dolgokat. Ezüstkészletekre emlékszem, amit véletlenül nem loptak el a háború alatt. Édesanyám időnként elővarázsolt egy-egy gyémántgyűrűt a családi ékszerek közül, ezekből éltünk egy darabig. Valahogy túléltük az első egy-két évet.

Andorka Rudolf édesapjával és húgával
Domokos Pál Péter édesanyja