Jelenlegi hely

Rosszak voltak a lakáskörülményeim és az anyagi helyzetem. Ágyrajáró voltam a Teleki tér közelében, a Dobozi utcában egy öregasszonynál, akinek szoba-konyhás udvari lakása volt. Ő volt a kockacukros Sugár Rózsa nagymamája, eredeti foglalkozása szerint ószeres, az egész környéket ószeresek lakták. Az 1100 forintos fizetés egy részét a nagymamának kellett odaadnom.

Engem nem érdekel a vagyon, ma sem vagyok anyagias. Sőt, nem érzem a pénz értékét. Ennek lehet történelmi háttere is, mert ha végignézem a Nádasdy család történetét, látom, hogy hányszor vesztették el a gazdagságukból eredő javakat, és valahogy bennem nincs meg a szerzés öröme. Láttam, hogy mi történt a szüleimmel, és azt is, hogy mi történt ’56-ban, egy gatyában mentem ki Magyarországról. De hát ez most kit érdekel? Nem vagyok egy gyűjtögető típus, csak a rajzaimat gyűjtögetem.

Nekem mindenem megvolt gyerekkoromban, de nem éltünk különösen jómódban. Mondjuk a zsebpénz. Manapság nincs olyan gyerek, akinek ne lenne zsebpénze. Az én családomban nem volt ilyen. Emlékszem, hogy az iskolából kijövet mindig egy cukrászda előtt mentem el. És ott mignonokat csináltak. Megálltam a kirakat előtt – bár otthon mindig sütöttek tésztát, és volt édesség –, és vágyakozva néztem ezeket a mignonokat. Nálunk ilyen sosem volt. Egy idő után kértem apámat, hogy adjon pénzt.

Jelentkezett egy kollégám: ő mostanáig a Németvölgyi úton lakott egy személyzeti szobában, amelyet egy őrült lakásügyi előadó társbérletesített, most azonban kapott egy nagyobb lakást, és tudja, hogy ágyrajáró vagyok, próbáljam kiigényelni a XII. kerületi tanács lakásosztályáról.

Ahogyan szerencsém volt a véletlenek következtében lakáshoz jutni, ugyanúgy szerencsém volt abban is, hogy egy nagyobb, új lakáshoz jutottam Lágymányoson, az akkor épülő toronyházban. Így a hatvanas évek elején Albertfalváról a Lágymányosra költöztem, egy olyan utcába, amelyiknek akkor még neve sem volt, majd Bogdánffy Ödönről nevezték el. Másfél szoba, de körbejárható. Mámoros jó érzés volt egy olyan lakásba menni, amelyikben külön fürdőszoba van, mert a „CS” típusúban csak mosdófülke volt.

Andorka Rudolf szülei a madridi magyar nagykövetség előtt, 1940 körül

Az első elemit Újvárosban kezdtem, de csak fél évig jártam oda, majd átkerültem a gyárvárosi iskolába, ugyanis 26-ban apám a vágóhídon lett portás. A vezetés mind a négy ott lévő alkalmazottnak adott baromfiudvart, azonban nekünk már nem jutott, de volt egy elkerített rész külön bejáróval, a lóvágó, azt a területet adták nekünk. Apám akkor csináltatott két ólat, és évenként harminc-negyven disznót meghizlalt előnyös körülmények között.

Az Andorka család bélatelepi nyaralója
Lakcímigazolás

1945 szeptemberében ért haza az uram, az amerikai fogságból, és októberben Ákos, a húgom vőlegénye a francia fogságból. Mindig szidta a francia vöröskeresztes nőket, akik leköpték őket, merthogy magyarok, vagyis fasiszták. Ő elég nyomorult állapotban ért haza, majd novemberben összeházasodtak a húgommal. Akkor már heten lettünk: édesanya, édesapa, a két házaspár és Gyöngyvér. 46-ban megszületett Máriáék lánya és a mi fiunk, akkor már két csecsemő is volt a lakásban.

Halmajon a „kastélyban” laktunk, ami egy nagyobb polgári ház volt, egy kicsit Kós Károly szellemében épült. A térelrendezése nagyon jó volt. Egy nagy üvegveranda volt a család együttélésének a színtere. Ennek az volt az érdekessége, hogy a veranda maga is elég tágas, nagy helyiség volt, de ilyen összecsukható ajtók nyíltak belőle, két másik helyiségbe.

A családban a legidősebb fiú örökölte a hitbizományban meghatározott birtokot, hogy ne lehessen elidegeníteni a vagyont, de a kötelezettség nem vonatkozott a fiatalabb családtagok kizárására. Így apám is ajándékozhatott két öccsének kis birtokot vagy házat. Apám demokratikusan gondolkodott, szóval van honnan örökölnöm ezeket az elképzeléseimet.

Nádasdy Katalin és Júlia a kastély előtt
Andorka Rudolf édesapjával és húgával
Hegedűs Györgyi menekült igazolványa

Amikor az Elzettnél munkába álltam, kiköltöztünk Berettyóújfaluba, kaptunk szolgálati lakást. Ezen kívül Debrecenben itt volt a szüleim lakása meg az anyósoméké is, mert a mezőkövesdi lakásukat eladtuk, és itt, Debrecenben vettünk nekik egyet. Nekünk is volt lakásunk Debrecenben. Ez a ház, a jelenlegi lakásunk három korábbiból tevődik össze: anyukáékéból, az anyósomékéból meg a miénkből. Amikor Berettyóújfaluból eljöttünk, a szolgálati lakást úgy, ahogy volt, egy fillér nélkül leadtam.

1949-ben megvonták tőle a nyugdíjat, akkor jóformán semmi jövedelemforrása nem maradt a családnak. Azért mentem el én abban az évben, az érettségi után dolgozni. Apám a nyugdíj megvonását tudomásul vette, de anyám azt mondta, elmegy Szakasits Árpádhoz, az akkori köztársasági elnökhöz. Szakasits fogadta, és azt mondta, megpróbál tenni valamit. A házipénztárból ezer forintot utalt ki apámnak, aminek a belégjét biztosan megtalálták, amikor az ÁVH letartóztatta Szakasitsot.

Valami hihetetlen szerencse következtében csakugyan kaptam Albertfalván, az akkor épülő lakótelepen egy „CS” típusú lakást. Valami döbbenetes egybeesés következtében, amikor a fiúnk megszületett, már a kezemben volt a lakáskiutalás. Amikor hazahoztuk őket a kórházból, az új lakásba hoztuk, amelyikben egy cserépkályha volt, és én megpróbáltam átfűteni ezt a még soha át nem fűtött lakást.

A nyugdíjam a hivatalos svájci létminimum alatt van, mert nem volt nagy fizetésem. Nekem az elég volt. Nem tartottam autót, alacsony bérű lakásban laktam, a fizetésemből félre is tudtam tenni. A nyugdíjam a fizetésemnek csak a fele, azt föléltem volna, sőt időnként a félretett pénzemet is elő kellett volna vennem. Ezt a lakást ugyan meg kellett venni, de most nincs lakbérem. Anyagilag sokkal könnyebb helyzetben vagyok, mint Svájcban lettem volna.

Andorka Rudolf, húga és édesanyjuk

Tizennyolc évi házasság alatt az ember megismeri a másikat, tudja, hol legyen megengedőbb, hol álljon ki határozottan a véleménye mellett, mert úgy érzi, abban ő a kompetens. A háztartással kapcsolatos dolgokba nem szólok bele, a pénzügyiekbe sem, inkább csak figyelemmel kísérem. Viszont azokba az egyéb pénzügyi dolgokba, ahol elő kell teremteni mindezek fedezetét, ő nem szól bele, ezt én vállaltam, én végzem, és nem is rosszul.

Ebinger Endre első önálló lakása

Úgyhogy őt mint kulákot minősítették, meghurcolták, különböző vasúti krampácsolási munkákat kellett végeznie. Egy időben fölköltözött albérlőként Budapestre is. A mi házunkba pedig egyre több családot raktak be. 49-ben még négy szobánk volt. Egyikben lakott az apám, másikban a bátyám– ő 1947-ben került haza –, harmadikban én, a negyedikben egy házvezetőnő. Már akkor négy lakás volt kialakítva, és akkor még felszólítottak bennünket, hogy két szobát ürítsünk ki.

A nagyszüleimnek hét gyermekük született. Az első fiú, Tamás, sajnos gyerekkorában meghalt, és a megmaradt három fiúból az egyik az én édesapám, Nádasdy Ferenc. Testvérei Pál és László, és három hölgy, Ilona, Orsolya és Katalin. Az egyik Somssich Gyulának lett a felesége, a másik egy Károlyinak, a harmadiknak pedig két férje volt, egy Széchenyi, aki nagyon korán meghalt, majd Jankovich Miklós nagybátyám, akinek nagyon sokat köszönhetünk a családtörténet megörökítése miatt.

Pécsett először a Dohány utcai egyetemi bérházban laktunk, egy nagyon szép, négyszobás lakásban. Amikor apám meghalt, átköltöztünk egy harmadik emeleti háromszobás városi bérházi lakásba. Ott lényegesen olcsóbb volt a lakbér, és az egyik szobát anyám kiadta albérlőnek. Anyám negyvenhárom évesen lett özvegy, és ott volt a két ellátatlan gyerek: a nővérem bölcsészhallgató, én meg gimnazista. A család eltartásának gondja anyám nyakába szakadt, és ennek hihetetlen gondossággal tett eleget.

Amikor az első tervkölcsönjegyzés volt, és elindult egy verseny az egyetemen, hogy ki tud többet jegyezni, meg voltam győződve róla, hogy ez csak az oktatókra vonatkozhat. Minthogy én összesen 180 forint ösztöndíjat kaptam, meg se fordult a fejemben, hogy én is jegyezzek. Mint kiderült, az évfolyam már 98 százalékban jegyzett tervkölcsönt, csak néhány maradtunk, akik nem jegyeztek. Berendeltek a pártszervezet irodájába, és akinek velem beszélgetnie kellett, az Czine Mihály volt.

Családi csoportkép

Általában március végén vagy április első napjaiban határozták el a szüleim, hogy „most akkor kimegyünk Halmajra”. Addig apám naponta kijárt, kilenc kilométer volt. Akkor kiköltöztek, és amikor a bor már kiforrt, akkor költöztek be, október végén, Gyöngyösre. A téli hónapokat a városban töltötték. Mind a két lakás teljesen be volt rendezve. Tehát bútor meg minden egyéb, konyhaeszköz, minden. Az nem volt igazi költözködés, hogy kimentünk lakni Halmajra.

Édesanyámék, mikor összeházasodtak, ez az állandóan emlegetett nagynéni és nagybácsi Óbudán lakott és ott mellettük volt egy kis lakás. Anyámék odaköltöztek, és 1921-ben megszületett a testvérem, akit Hegedűs Évának hívtak. Nagy boldogság volt, a nagynénémék is örültek. A nagybácsim egy München melletti családból származott, fantasztikus férfi volt, akár egy gróf, úgy nézett ki.

Az maradt meg bennem erős emlékként, hogy édesanyámnak nagyon nehéz élete volt a háború után. Például a gázellátás állandóan akadozott, évekig csak éjjel lehetett főzni, mert nappal nem jött a gáz. A mosást meg az nehezítette, hogy lábasonként kellett melegíteni a vizet a konyhában, és fel kellett hordani egy emelettel feljebb, a fürdőszobába. Azonkívül a vásárlás is nehéz ügy volt az állandó áruhiány miatt. Mindig lesni kellett, hogy mikor érkezik valami az üzletbe.

Pénzünk természetesen nem volt, munka után kellett nézni. Felajánlották, hogy mehetünk a helyi állami gazdaságba dolgozni. Kijártunk oda, mezőgazdasági munkát végeztünk egy brigádban. Dolgoztunk a földeken, szénát gyűjtöttünk, kapáltunk. Hat-nyolc kilométert gyalogoltunk a munkahelyre. Iszonyú primitív viszonyok közé kerültünk. Pláne, amikor kiraktak bennünket a Bagi tanya nevű helyre – egy büntetőtelepre. Sok cigány és kényszermunkásnak besorolt fiatal kulákgyerek dolgozott ott.

Andorkáék Régiposta utcai lakása a háború után
Gyerekek játék közben otthon
Nádasdy Katalin, Júlia és Ferenc az uradalmi szőlőben
A Török és a Szomraky gyerekek
Bálint György Szellő nevű lovával
Bálint György lóháton

Soha nem esik szó róla, hogy a második világháború a gazdag parasztság számára gazdasági konjunktúrát jelentett. Ez jelentette az igazi kiemelkedést a harmincas évek elejének válságából, ekkor tudták megfizetni az adósságaikat, ekkor szabadult meg a falu az örökváltság terheitől is. Minden árucikknek konjunktúrája lett, búzának, kukoricának, disznónak, baromfinak.

Mindenesetre sokkal simábban is alakulhatott volna az életem. Én azon már több ízben gondolkoztam, hogy mivel számunkra más elégtétel nem maradt, mint bebizonyítani a hatalomnak, akármennyire próbáltak elgáncsolni, csak megteremtettük magunknak a tisztességes körülményeket. Nekem például elsősorban azért kellett a diploma, hogy megmutassam, nem tudnak eltiporni. Jó érzés, hogy elértem.

Volt egy tanítványom, egy nőorvos fogyatékos gyermeke. Megtanítottam százig számolni, írni és olvasni, s ezért egymillió korona fizetést kaptam. Zadravecz István tábori püspök orgonistája voltam a Helyőrségi templomban, s ezért másik millió koronát fizettek. Így havi kétmillió koronámmal nagy úr voltam. Hazajuttattam a pénz nagyobb részét, egy piculára szalonnát vettem, egy másikra kenyeret, s kifogástalanul megéltem.

Mi a Horthy-korszakban a felső középosztályba tartoztunk. Apám vagyonnal nem rendelkezett, anyai nagyapám vagyona pedig odáig terjedt, hogy volt egy bérháza a Petőfi Sándor utcában, de a sok gyerek miatt annyi tulajdonos között oszlott meg, hogy nem számított jelentősnek. Ezen kívül volt egy nagyon szép nyaralónk a Balaton egyik legelőkelőbb helyén, Bélatelepen. Azt hiszem, nagyapám sokat keresett, de szeretett is költeni, például vadászterületet bérelt, mert nagyon szeretett vadászni.

Vágta (Bálint György)

Minden évben nyaraltunk valahol. A Magyar Királyi Államvasutaknak voltak üdülői. A tisztviselőinek is, meg a vasutasoknak is a Balatonnál, vagy a Bükkbe, a Mátrába lehetett menni. Csak föl kellett iratkozni a listára. Ez gyakorlatilag a MÁV által adott és a tisztviselői által kapott nyaralás volt. Édesanyám az Eger-patak egyik hevesebb megáradása idején az 1930-as évek közepén teljesen elvesztette a hallását.

Mindig oda kell visszakanyarodnom, mennyire gyakorlatias gondolkozású volt anyám, meg hogy édesapának milyen volt a megítélése. Nagyon szép lakásban laktunk az Árpád úton. Egyszer valaki üzent a pártbizottságról, állítólag Gyepesnek, a bírónak a felesége, hogy csináljunk valamit a lakással, mert valaki kiszemelte magának a pártbizottságon, és minket ki akarnak tenni Győr peremkerületébe. Mivel édesanyámnak ipara volt, abból éltünk, nem kaptunk se árvasági segélyt, se egyéb támogatást.

Végig kaptam ösztöndíjat, a svájci állam nagyon nagyvonalú volt, hiszen eléggé megnyújtottam a tanulmányaimat. 56-ban nyílt egy iroda, külön a magyar diákok ösztöndíjazására. Tulajdonképpen nagyon lezseren kezelték az ösztöndíj megítélését, nem kértek bizonyítványokat az embertől, mindenkire rábízták a tempót. Arra az időre is kaptam ösztöndíjat, amíg külföldön voltam, Párizsban és Argentínában is, mert azt is a tanulmányaimhoz számították.

Rendszeresen kijártam. Mindent vittem, mindent hoztam. Például: ott olcsó a vodka meg a pezsgő, negyedrésze a benzin, mint itt. Meg hát jól beszéltem oroszul, a föllépés is számított meg a kinézet. A Lengyelországban feltöltött két tank benzinnel én el tudtam menni Bécsig. Egy példa, hogy mit lehetett csinálni: olajos hal, amit ott megkaptam két nejlonzacskóért, két nejlonzacskóért egy olajos halat, azt Bécsben el tudtam adni tíz schillingért, tizennyolc volt a boltban.

Felszólító levél özv. Maléter Pálné részére
Andorka Rudolf a kitelepítés idején a besenyszögi lakóhelyük előtt
Bálint György (jobbról) a Sváb-hegyen síel