Jelenlegi hely

Nádasdy Katalin, Júlia és Ferenc az uradalmi szőlőben
Szegény gyerekek

1953-ban édesapáék vettek egy telket Likócson, Győrtől négy-öt kilométerre. Ebbe adtak bele minden energiát, rendszeresen kijártak dolgozni, minket is vittek. Vettek egy motorkerékpárt, ami akkor nagy szó volt. Beosztóan éltek, semmi luxusra, különlegességre nem emlékszem a szükséges dolgokon kívül. Édesanya is dolgozott, el tudom képzelni, hogy feketén is varrt abban az időben, de erről megint csak nem beszéltünk. Összespórolták a motorra valót.

Volt egy tanítványom, egy nőorvos fogyatékos gyermeke. Megtanítottam százig számolni, írni és olvasni, s ezért egymillió korona fizetést kaptam. Zadravecz István tábori püspök orgonistája voltam a Helyőrségi templomban, s ezért másik millió koronát fizettek. Így havi kétmillió koronámmal nagy úr voltam. Hazajuttattam a pénz nagyobb részét, egy piculára szalonnát vettem, egy másikra kenyeret, s kifogástalanul megéltem.

Jelentkezett egy kollégám: ő mostanáig a Németvölgyi úton lakott egy személyzeti szobában, amelyet egy őrült lakásügyi előadó társbérletesített, most azonban kapott egy nagyobb lakást, és tudja, hogy ágyrajáró vagyok, próbáljam kiigényelni a XII. kerületi tanács lakásosztályáról.

A Nagymező utcai lakás nagyon megfelelő volt, elég sokáig laktunk itt. Még a nagybácsim is nálunk lakott egy darabig, mert a nagyszüleimnek nem volt valami jó lakása. Anyukám imádta az öccsét, és ott lakott egy kicsit nálunk. Volt egy kis különszobája. Később, azt hiszem, ki is adták anyámék. Mi ott laktunk 1929-ig.

Amatőr film Vígh Szabolcs és testvéreinek gyermekkoráról
A Török és a Szomraky gyerekek
Domokos Pál Péter édesanyja

Minket az első perctől segítettek. Tamás és én állami ösztöndíjat kaptunk, amíg egyetemre jártunk, Gyurka, az öcsém anonim ösztöndíjat. Soha nem tudta meg, hogy ki finanszírozta a tanulását az érettségiig, az illető nem akarta felfedni magát. Édesanyám keresett, szerényen, de meg tudtunk élni. Összeraktuk a pénzünket, abból fizettük közösen a lakbért és az élelmezést. A lakás bebútorozásánál egy karitatív szervezet segített, kaptunk ágyakat, asztalt, székeket és ágyneműt is.

Ebinger Endre első önálló lakása

Mindig oda kell visszakanyarodnom, mennyire gyakorlatias gondolkozású volt anyám, meg hogy édesapának milyen volt a megítélése. Nagyon szép lakásban laktunk az Árpád úton. Egyszer valaki üzent a pártbizottságról, állítólag Gyepesnek, a bírónak a felesége, hogy csináljunk valamit a lakással, mert valaki kiszemelte magának a pártbizottságon, és minket ki akarnak tenni Győr peremkerületébe. Mivel édesanyámnak ipara volt, abból éltünk, nem kaptunk se árvasági segélyt, se egyéb támogatást.

Nagyon szegények voltunk. Nem volt iskolatáskám sem. Spárgával volt összekötve a füzetem-könyvem, úgy mentem iskolába. 58-ban, a forradalom után jöttek Amerikából, meg mindenünnen a segélycsomagok. S akkor az evangélikus egyháztól kaptam én is ilyen csomagokat, amiben volt egy – sose felejtem el – sárga színű hálós szatyor. És egész nyolcadik osztályos koromig az volt az iskolatáskám. Ha esett az eső, bedugtam a kabátom vagy a pulcsim alá. És tüzelőre sem volt pénzünk.

Andorka Rudolf szülei a madridi magyar nagykövetség előtt, 1940 körül

Úgyhogy őt mint kulákot minősítették, meghurcolták, különböző vasúti krampácsolási munkákat kellett végeznie. Egy időben fölköltözött albérlőként Budapestre is. A mi házunkba pedig egyre több családot raktak be. 49-ben még négy szobánk volt. Egyikben lakott az apám, másikban a bátyám– ő 1947-ben került haza –, harmadikban én, a negyedikben egy házvezetőnő. Már akkor négy lakás volt kialakítva, és akkor még felszólítottak bennünket, hogy két szobát ürítsünk ki.

Gyerekek játék közben otthon
Bálint György (jobbról) a Sváb-hegyen síel

Pénzünk természetesen nem volt, munka után kellett nézni. Felajánlották, hogy mehetünk a helyi állami gazdaságba dolgozni. Kijártunk oda, mezőgazdasági munkát végeztünk egy brigádban. Dolgoztunk a földeken, szénát gyűjtöttünk, kapáltunk. Hat-nyolc kilométert gyalogoltunk a munkahelyre. Iszonyú primitív viszonyok közé kerültünk. Pláne, amikor kiraktak bennünket a Bagi tanya nevű helyre – egy büntetőtelepre. Sok cigány és kényszermunkásnak besorolt fiatal kulákgyerek dolgozott ott.

Hegedűs Györgyi menekült igazolványa

A családban a legidősebb fiú örökölte a hitbizományban meghatározott birtokot, hogy ne lehessen elidegeníteni a vagyont, de a kötelezettség nem vonatkozott a fiatalabb családtagok kizárására. Így apám is ajándékozhatott két öccsének kis birtokot vagy házat. Apám demokratikusan gondolkodott, szóval van honnan örökölnöm ezeket az elképzeléseimet.

Untuk már a távházasságot is, így aztán márciusban feljöttem az Orvos-egészségügyi Szakszervezethez. Albérletben laktunk egy rokonnál a Bajza utcában. A pécsi Élettani Intézetből fizetéses szabadságra kértek. A szakszervezet hatalmát jelezte, hogy a munkahelyről továbbra is folyósították a fizetést, és ők kiegészítést adtak a szakszervezeti pénztárból. Mondhatom, az akkori viszonyok között egész tisztességesen kerestem.

Visszatérve 45-re: megvolt a kissé leromlott, de nagy lakás a Krisztina körúton, a miliő, a bútorok – csak az egzisztencia tűnt el alóla. Kissé konfúz, az élet praktikumát igazában meg nem tapasztalt anyám ott küszködik ebben a helyzetben. Hogy példával éljek: anyám főztjénél rosszabbat ki sem lehetett volna találni, gyakorta a Tölgyfa étterem konyhájáról ételhordóban hoztuk a rossz főzelékes, olcsó ételeket. Mindig szegények voltunk, örökölt ruhákban jártunk, spórolni kellett.

Halmajon a „kastélyban” laktunk, ami egy nagyobb polgári ház volt, egy kicsit Kós Károly szellemében épült. A térelrendezése nagyon jó volt. Egy nagy üvegveranda volt a család együttélésének a színtere. Ennek az volt az érdekessége, hogy a veranda maga is elég tágas, nagy helyiség volt, de ilyen összecsukható ajtók nyíltak belőle, két másik helyiségbe.

Bálint György Szellő nevű lovával

Mi a Horthy-korszakban a felső középosztályba tartoztunk. Apám vagyonnal nem rendelkezett, anyai nagyapám vagyona pedig odáig terjedt, hogy volt egy bérháza a Petőfi Sándor utcában, de a sok gyerek miatt annyi tulajdonos között oszlott meg, hogy nem számított jelentősnek. Ezen kívül volt egy nagyon szép nyaralónk a Balaton egyik legelőkelőbb helyén, Bélatelepen. Azt hiszem, nagyapám sokat keresett, de szeretett is költeni, például vadászterületet bérelt, mert nagyon szeretett vadászni.

Végig kaptam ösztöndíjat, a svájci állam nagyon nagyvonalú volt, hiszen eléggé megnyújtottam a tanulmányaimat. 56-ban nyílt egy iroda, külön a magyar diákok ösztöndíjazására. Tulajdonképpen nagyon lezseren kezelték az ösztöndíj megítélését, nem kértek bizonyítványokat az embertől, mindenkire rábízták a tempót. Arra az időre is kaptam ösztöndíjat, amíg külföldön voltam, Párizsban és Argentínában is, mert azt is a tanulmányaimhoz számították.

Rendszeresen kijártam. Mindent vittem, mindent hoztam. Például: ott olcsó a vodka meg a pezsgő, negyedrésze a benzin, mint itt. Meg hát jól beszéltem oroszul, a föllépés is számított meg a kinézet. A Lengyelországban feltöltött két tank benzinnel én el tudtam menni Bécsig. Egy példa, hogy mit lehetett csinálni: olajos hal, amit ott megkaptam két nejlonzacskóért, két nejlonzacskóért egy olajos halat, azt Bécsben el tudtam adni tíz schillingért, tizennyolc volt a boltban.

Pécsett először a Dohány utcai egyetemi bérházban laktunk, egy nagyon szép, négyszobás lakásban. Amikor apám meghalt, átköltöztünk egy harmadik emeleti háromszobás városi bérházi lakásba. Ott lényegesen olcsóbb volt a lakbér, és az egyik szobát anyám kiadta albérlőnek. Anyám negyvenhárom évesen lett özvegy, és ott volt a két ellátatlan gyerek: a nővérem bölcsészhallgató, én meg gimnazista. A család eltartásának gondja anyám nyakába szakadt, és ennek hihetetlen gondossággal tett eleget.

Az maradt meg bennem erős emlékként, hogy édesanyámnak nagyon nehéz élete volt a háború után. Például a gázellátás állandóan akadozott, évekig csak éjjel lehetett főzni, mert nappal nem jött a gáz. A mosást meg az nehezítette, hogy lábasonként kellett melegíteni a vizet a konyhában, és fel kellett hordani egy emelettel feljebb, a fürdőszobába. Azonkívül a vásárlás is nehéz ügy volt az állandó áruhiány miatt. Mindig lesni kellett, hogy mikor érkezik valami az üzletbe.

Minden évben nyaraltunk valahol. A Magyar Királyi Államvasutaknak voltak üdülői. A tisztviselőinek is, meg a vasutasoknak is a Balatonnál, vagy a Bükkbe, a Mátrába lehetett menni. Csak föl kellett iratkozni a listára. Ez gyakorlatilag a MÁV által adott és a tisztviselői által kapott nyaralás volt. Édesanyám az Eger-patak egyik hevesebb megáradása idején az 1930-as évek közepén teljesen elvesztette a hallását.

A piacon, mikor segítettem, nem kaptam pénzt, csak árut, azt vittem haza. Hát heten voltunk, apám majdnem mindig katona volt akkoriban. Nem éltünk rosszabbul, mert azelőtt se éltünk valami nagyon jól. Voltak kecskéink, kecsketejen nevelkedtünk. Néha öt kecskénk is volt. Abból csak egy volt fejős, a kicsiket mindig én vágtam le. Volt, amikor három kiskecske volt. A legnagyobbat meg, amit megcsapott az akna, agyonvágta, a Sárit. Nagy volt, volt vagy hetven kiló.

Nádasdy Katalin és Júlia a kastély előtt
Nádasdy Ferenc a póniján lovagol
Családi csoportkép

Édesanyámék, mikor összeházasodtak, ez az állandóan emlegetett nagynéni és nagybácsi Óbudán lakott és ott mellettük volt egy kis lakás. Anyámék odaköltöztek, és 1921-ben megszületett a testvérem, akit Hegedűs Évának hívtak. Nagy boldogság volt, a nagynénémék is örültek. A nagybácsim egy München melletti családból származott, fantasztikus férfi volt, akár egy gróf, úgy nézett ki.

Ahogyan szerencsém volt a véletlenek következtében lakáshoz jutni, ugyanúgy szerencsém volt abban is, hogy egy nagyobb, új lakáshoz jutottam Lágymányoson, az akkor épülő toronyházban. Így a hatvanas évek elején Albertfalváról a Lágymányosra költöztem, egy olyan utcába, amelyiknek akkor még neve sem volt, majd Bogdánffy Ödönről nevezték el. Másfél szoba, de körbejárható. Mámoros jó érzés volt egy olyan lakásba menni, amelyikben külön fürdőszoba van, mert a „CS” típusúban csak mosdófülke volt.

Apám ’46-ban kezdett el megint dolgozni, de a családnak az anyagi helyzete ’46-ban sem lett könnyebb, mert a két öcsém iskolába járt. A nővérem már dolgozott, de lány volt, kellett neki erre-arra a pénz, és akkor jegyrendszer volt. Csak feketén lehetett bármit is venni. Ha meg öltözködni akartunk, anyám soha nem dolgozott, tulajdonképpen apám félig rokkantságin volt, és azért kapott pénzt. Tehát én adtam mindent haza.

Andorka Rudolf édesapjával és húgával

Édesanyám egyidős apámmal, ’98-ban születtek. Nem tudom, hogy milyen iskolát végzett édesanyám, csak érettségije volt. Fölkerült Pestre, és a Belügyminisztériumnál volt valamilyen titkárnő. Hát volt ott sok titkárnő. Na, csak az, hogy őt férjhez akarták adni, egy elég szép nő volt állítólag, vannak régi fényképek. Na, csak az, hogy egy ezredeshez akarták feleségül adni, az udvarolgatott neki, és akkor egy ezredes egy kegyelmes úr volt.

A nyugdíjam a hivatalos svájci létminimum alatt van, mert nem volt nagy fizetésem. Nekem az elég volt. Nem tartottam autót, alacsony bérű lakásban laktam, a fizetésemből félre is tudtam tenni. A nyugdíjam a fizetésemnek csak a fele, azt föléltem volna, sőt időnként a félretett pénzemet is elő kellett volna vennem. Ezt a lakást ugyan meg kellett venni, de most nincs lakbérem. Anyagilag sokkal könnyebb helyzetben vagyok, mint Svájcban lettem volna.

Nem emlékszem, hogy akkoriban édesanyám dolgozott volna, de emlékszem, hogy volt neki egy fekete, régi stílusú vasdoboza. Ebben olyan dolgok voltak, amiket a Nádasdy család vagyonából valahogy eldugott, és abból árulgatott dolgokat. Ezüstkészletekre emlékszem, amit véletlenül nem loptak el a háború alatt. Édesanyám időnként elővarázsolt egy-egy gyémántgyűrűt a családi ékszerek közül, ezekből éltünk egy darabig. Valahogy túléltük az első egy-két évet.

A Juranics utcai lakótelep

Nekem mindenem megvolt gyerekkoromban, de nem éltünk különösen jómódban. Mondjuk a zsebpénz. Manapság nincs olyan gyerek, akinek ne lenne zsebpénze. Az én családomban nem volt ilyen. Emlékszem, hogy az iskolából kijövet mindig egy cukrászda előtt mentem el. És ott mignonokat csináltak. Megálltam a kirakat előtt – bár otthon mindig sütöttek tésztát, és volt édesség –, és vágyakozva néztem ezeket a mignonokat. Nálunk ilyen sosem volt. Egy idő után kértem apámat, hogy adjon pénzt.

Az Andorka család bélatelepi nyaralója

Általában március végén vagy április első napjaiban határozták el a szüleim, hogy „most akkor kimegyünk Halmajra”. Addig apám naponta kijárt, kilenc kilométer volt. Akkor kiköltöztek, és amikor a bor már kiforrt, akkor költöztek be, október végén, Gyöngyösre. A téli hónapokat a városban töltötték. Mind a két lakás teljesen be volt rendezve. Tehát bútor meg minden egyéb, konyhaeszköz, minden. Az nem volt igazi költözködés, hogy kimentünk lakni Halmajra.

A Maléter-birtok már a háború előtt is fogyatkozott. Nagymamám a Magaslati út és a Visy László út sarkán kapott hozományba több mint egy holdnyi területet, annak is kisajátították egy részét. A papám gyerekkorában még szőlő volt benne és egyemeletes vincellérlakás. Pécsett az volt a módi, hogy akinek lenn, a városban volt a háza, az hétvégén, vagy amikor kedve tartotta, fölpakolt egy hintóba, és fölment a szőlőbe. A vincellérház emeleti része volt a család rezidenciája.

Tihanyi László Ménfőcsanaki háza
Andorkáék Régiposta utcai lakása a háború után
Lakcímigazolás