Jelenlegi hely

Domokos Pál Péter édesanyja

1945 szeptemberében ért haza az uram, az amerikai fogságból, és októberben Ákos, a húgom vőlegénye a francia fogságból. Mindig szidta a francia vöröskeresztes nőket, akik leköpték őket, merthogy magyarok, vagyis fasiszták. Ő elég nyomorult állapotban ért haza, majd novemberben összeházasodtak a húgommal. Akkor már heten lettünk: édesanya, édesapa, a két házaspár és Gyöngyvér. 46-ban megszületett Máriáék lánya és a mi fiunk, akkor már két csecsemő is volt a lakásban.

Mi a Horthy-korszakban a felső középosztályba tartoztunk. Apám vagyonnal nem rendelkezett, anyai nagyapám vagyona pedig odáig terjedt, hogy volt egy bérháza a Petőfi Sándor utcában, de a sok gyerek miatt annyi tulajdonos között oszlott meg, hogy nem számított jelentősnek. Ezen kívül volt egy nagyon szép nyaralónk a Balaton egyik legelőkelőbb helyén, Bélatelepen. Azt hiszem, nagyapám sokat keresett, de szeretett is költeni, például vadászterületet bérelt, mert nagyon szeretett vadászni.

Apám ’46-ban kezdett el megint dolgozni, de a családnak az anyagi helyzete ’46-ban sem lett könnyebb, mert a két öcsém iskolába járt. A nővérem már dolgozott, de lány volt, kellett neki erre-arra a pénz, és akkor jegyrendszer volt. Csak feketén lehetett bármit is venni. Ha meg öltözködni akartunk, anyám soha nem dolgozott, tulajdonképpen apám félig rokkantságin volt, és azért kapott pénzt. Tehát én adtam mindent haza.

Untuk már a távházasságot is, így aztán márciusban feljöttem az Orvos-egészségügyi Szakszervezethez. Albérletben laktunk egy rokonnál a Bajza utcában. A pécsi Élettani Intézetből fizetéses szabadságra kértek. A szakszervezet hatalmát jelezte, hogy a munkahelyről továbbra is folyósították a fizetést, és ők kiegészítést adtak a szakszervezeti pénztárból. Mondhatom, az akkori viszonyok között egész tisztességesen kerestem.

Az Andorka család bélatelepi nyaralója
Hegedűs Györgyi menekült igazolványa
A Török és a Szomraky gyerekek
Szegény gyerekek

Amikor az első tervkölcsönjegyzés volt, és elindult egy verseny az egyetemen, hogy ki tud többet jegyezni, meg voltam győződve róla, hogy ez csak az oktatókra vonatkozhat. Minthogy én összesen 180 forint ösztöndíjat kaptam, meg se fordult a fejemben, hogy én is jegyezzek. Mint kiderült, az évfolyam már 98 százalékban jegyzett tervkölcsönt, csak néhány maradtunk, akik nem jegyeztek. Berendeltek a pártszervezet irodájába, és akinek velem beszélgetnie kellett, az Czine Mihály volt.

Nádasdy Katalin, Júlia és Ferenc az uradalmi szőlőben
Lakcímigazolás
Vágta (Bálint György)
Bálint György (jobbról) a Sváb-hegyen síel

Végig kaptam ösztöndíjat, a svájci állam nagyon nagyvonalú volt, hiszen eléggé megnyújtottam a tanulmányaimat. 56-ban nyílt egy iroda, külön a magyar diákok ösztöndíjazására. Tulajdonképpen nagyon lezseren kezelték az ösztöndíj megítélését, nem kértek bizonyítványokat az embertől, mindenkire rábízták a tempót. Arra az időre is kaptam ösztöndíjat, amíg külföldön voltam, Párizsban és Argentínában is, mert azt is a tanulmányaimhoz számították.

Nem emlékszem, hogy akkoriban édesanyám dolgozott volna, de emlékszem, hogy volt neki egy fekete, régi stílusú vasdoboza. Ebben olyan dolgok voltak, amiket a Nádasdy család vagyonából valahogy eldugott, és abból árulgatott dolgokat. Ezüstkészletekre emlékszem, amit véletlenül nem loptak el a háború alatt. Édesanyám időnként elővarázsolt egy-egy gyémántgyűrűt a családi ékszerek közül, ezekből éltünk egy darabig. Valahogy túléltük az első egy-két évet.

Amikor az Elzettnél munkába álltam, kiköltöztünk Berettyóújfaluba, kaptunk szolgálati lakást. Ezen kívül Debrecenben itt volt a szüleim lakása meg az anyósoméké is, mert a mezőkövesdi lakásukat eladtuk, és itt, Debrecenben vettünk nekik egyet. Nekünk is volt lakásunk Debrecenben. Ez a ház, a jelenlegi lakásunk három korábbiból tevődik össze: anyukáékéból, az anyósomékéból meg a miénkből. Amikor Berettyóújfaluból eljöttünk, a szolgálati lakást úgy, ahogy volt, egy fillér nélkül leadtam.

Rendszeresen kijártam. Mindent vittem, mindent hoztam. Például: ott olcsó a vodka meg a pezsgő, negyedrésze a benzin, mint itt. Meg hát jól beszéltem oroszul, a föllépés is számított meg a kinézet. A Lengyelországban feltöltött két tank benzinnel én el tudtam menni Bécsig. Egy példa, hogy mit lehetett csinálni: olajos hal, amit ott megkaptam két nejlonzacskóért, két nejlonzacskóért egy olajos halat, azt Bécsben el tudtam adni tíz schillingért, tizennyolc volt a boltban.

1953-ban édesapáék vettek egy telket Likócson, Győrtől négy-öt kilométerre. Ebbe adtak bele minden energiát, rendszeresen kijártak dolgozni, minket is vittek. Vettek egy motorkerékpárt, ami akkor nagy szó volt. Beosztóan éltek, semmi luxusra, különlegességre nem emlékszem a szükséges dolgokon kívül. Édesanya is dolgozott, el tudom képzelni, hogy feketén is varrt abban az időben, de erről megint csak nem beszéltünk. Összespórolták a motorra valót.

Engem nem érdekel a vagyon, ma sem vagyok anyagias. Sőt, nem érzem a pénz értékét. Ennek lehet történelmi háttere is, mert ha végignézem a Nádasdy család történetét, látom, hogy hányszor vesztették el a gazdagságukból eredő javakat, és valahogy bennem nincs meg a szerzés öröme. Láttam, hogy mi történt a szüleimmel, és azt is, hogy mi történt ’56-ban, egy gatyában mentem ki Magyarországról. De hát ez most kit érdekel? Nem vagyok egy gyűjtögető típus, csak a rajzaimat gyűjtögetem.

Amatőr film Vígh Szabolcs és testvéreinek gyermekkoráról
Andorka Rudolf és édesanyja a kitelepítés idején
Gyerekek játék közben otthon

Jelentkezett egy kollégám: ő mostanáig a Németvölgyi úton lakott egy személyzeti szobában, amelyet egy őrült lakásügyi előadó társbérletesített, most azonban kapott egy nagyobb lakást, és tudja, hogy ágyrajáró vagyok, próbáljam kiigényelni a XII. kerületi tanács lakásosztályáról.

Andorka Rudolf, húga és édesanyjuk

1949-ben megvonták tőle a nyugdíjat, akkor jóformán semmi jövedelemforrása nem maradt a családnak. Azért mentem el én abban az évben, az érettségi után dolgozni. Apám a nyugdíj megvonását tudomásul vette, de anyám azt mondta, elmegy Szakasits Árpádhoz, az akkori köztársasági elnökhöz. Szakasits fogadta, és azt mondta, megpróbál tenni valamit. A házipénztárból ezer forintot utalt ki apámnak, aminek a belégjét biztosan megtalálták, amikor az ÁVH letartóztatta Szakasitsot.

Bálint György Szellő nevű lovával

Nekem mindenem megvolt gyerekkoromban, de nem éltünk különösen jómódban. Mondjuk a zsebpénz. Manapság nincs olyan gyerek, akinek ne lenne zsebpénze. Az én családomban nem volt ilyen. Emlékszem, hogy az iskolából kijövet mindig egy cukrászda előtt mentem el. És ott mignonokat csináltak. Megálltam a kirakat előtt – bár otthon mindig sütöttek tésztát, és volt édesség –, és vágyakozva néztem ezeket a mignonokat. Nálunk ilyen sosem volt. Egy idő után kértem apámat, hogy adjon pénzt.

A nyugdíjam a hivatalos svájci létminimum alatt van, mert nem volt nagy fizetésem. Nekem az elég volt. Nem tartottam autót, alacsony bérű lakásban laktam, a fizetésemből félre is tudtam tenni. A nyugdíjam a fizetésemnek csak a fele, azt föléltem volna, sőt időnként a félretett pénzemet is elő kellett volna vennem. Ezt a lakást ugyan meg kellett venni, de most nincs lakbérem. Anyagilag sokkal könnyebb helyzetben vagyok, mint Svájcban lettem volna.

Visszatérve 45-re: megvolt a kissé leromlott, de nagy lakás a Krisztina körúton, a miliő, a bútorok – csak az egzisztencia tűnt el alóla. Kissé konfúz, az élet praktikumát igazában meg nem tapasztalt anyám ott küszködik ebben a helyzetben. Hogy példával éljek: anyám főztjénél rosszabbat ki sem lehetett volna találni, gyakorta a Tölgyfa étterem konyhájáról ételhordóban hoztuk a rossz főzelékes, olcsó ételeket. Mindig szegények voltunk, örökölt ruhákban jártunk, spórolni kellett.

Ebinger Endre első önálló lakása
Felszólító levél özv. Maléter Pálné részére

Mindig oda kell visszakanyarodnom, mennyire gyakorlatias gondolkozású volt anyám, meg hogy édesapának milyen volt a megítélése. Nagyon szép lakásban laktunk az Árpád úton. Egyszer valaki üzent a pártbizottságról, állítólag Gyepesnek, a bírónak a felesége, hogy csináljunk valamit a lakással, mert valaki kiszemelte magának a pártbizottságon, és minket ki akarnak tenni Győr peremkerületébe. Mivel édesanyámnak ipara volt, abból éltünk, nem kaptunk se árvasági segélyt, se egyéb támogatást.

Családi csoportkép

Ahogyan szerencsém volt a véletlenek következtében lakáshoz jutni, ugyanúgy szerencsém volt abban is, hogy egy nagyobb, új lakáshoz jutottam Lágymányoson, az akkor épülő toronyházban. Így a hatvanas évek elején Albertfalváról a Lágymányosra költöztem, egy olyan utcába, amelyiknek akkor még neve sem volt, majd Bogdánffy Ödönről nevezték el. Másfél szoba, de körbejárható. Mámoros jó érzés volt egy olyan lakásba menni, amelyikben külön fürdőszoba van, mert a „CS” típusúban csak mosdófülke volt.

Édesapám, miután hazajött a frontról, alkalmi munkákból élt, majd vagongyári munkás lett, rendes munkája mellett azonban nagy tételben cipőket csinált. Szorgalma eredményeképp 25-ben már egy kis családi házat tudott építeni Győr-Újvárosban, a „laposi részen", egy egyszerű helyen, de mégiscsak családi ház volt. Apám a 19-es kommün alatt vöröskatona volt, azonban nem tényleges frontszolgálatos: a keresztapámmal együtt Dunaszegen orosz hadifoglyokat őriztek.

A Maléter-birtok már a háború előtt is fogyatkozott. Nagymamám a Magaslati út és a Visy László út sarkán kapott hozományba több mint egy holdnyi területet, annak is kisajátították egy részét. A papám gyerekkorában még szőlő volt benne és egyemeletes vincellérlakás. Pécsett az volt a módi, hogy akinek lenn, a városban volt a háza, az hétvégén, vagy amikor kedve tartotta, fölpakolt egy hintóba, és fölment a szőlőbe. A vincellérház emeleti része volt a család rezidenciája.

Nádasdy Katalin és Júlia a kastély előtt

Halmajon a „kastélyban” laktunk, ami egy nagyobb polgári ház volt, egy kicsit Kós Károly szellemében épült. A térelrendezése nagyon jó volt. Egy nagy üvegveranda volt a család együttélésének a színtere. Ennek az volt az érdekessége, hogy a veranda maga is elég tágas, nagy helyiség volt, de ilyen összecsukható ajtók nyíltak belőle, két másik helyiségbe.

Édesanyám egyidős apámmal, ’98-ban születtek. Nem tudom, hogy milyen iskolát végzett édesanyám, csak érettségije volt. Fölkerült Pestre, és a Belügyminisztériumnál volt valamilyen titkárnő. Hát volt ott sok titkárnő. Na, csak az, hogy őt férjhez akarták adni, egy elég szép nő volt állítólag, vannak régi fényképek. Na, csak az, hogy egy ezredeshez akarták feleségül adni, az udvarolgatott neki, és akkor egy ezredes egy kegyelmes úr volt.

Mindenesetre sokkal simábban is alakulhatott volna az életem. Én azon már több ízben gondolkoztam, hogy mivel számunkra más elégtétel nem maradt, mint bebizonyítani a hatalomnak, akármennyire próbáltak elgáncsolni, csak megteremtettük magunknak a tisztességes körülményeket. Nekem például elsősorban azért kellett a diploma, hogy megmutassam, nem tudnak eltiporni. Jó érzés, hogy elértem.

Az első elemit Újvárosban kezdtem, de csak fél évig jártam oda, majd átkerültem a gyárvárosi iskolába, ugyanis 26-ban apám a vágóhídon lett portás. A vezetés mind a négy ott lévő alkalmazottnak adott baromfiudvart, azonban nekünk már nem jutott, de volt egy elkerített rész külön bejáróval, a lóvágó, azt a területet adták nekünk. Apám akkor csináltatott két ólat, és évenként harminc-negyven disznót meghizlalt előnyös körülmények között.

Tihanyi László Ménfőcsanaki háza

Minden évben nyaraltunk valahol. A Magyar Királyi Államvasutaknak voltak üdülői. A tisztviselőinek is, meg a vasutasoknak is a Balatonnál, vagy a Bükkbe, a Mátrába lehetett menni. Csak föl kellett iratkozni a listára. Ez gyakorlatilag a MÁV által adott és a tisztviselői által kapott nyaralás volt. Édesanyám az Eger-patak egyik hevesebb megáradása idején az 1930-as évek közepén teljesen elvesztette a hallását.

A Nagymező utcai lakás nagyon megfelelő volt, elég sokáig laktunk itt. Még a nagybácsim is nálunk lakott egy darabig, mert a nagyszüleimnek nem volt valami jó lakása. Anyukám imádta az öccsét, és ott lakott egy kicsit nálunk. Volt egy kis különszobája. Később, azt hiszem, ki is adták anyámék. Mi ott laktunk 1929-ig.

Édesanyámék, mikor összeházasodtak, ez az állandóan emlegetett nagynéni és nagybácsi Óbudán lakott és ott mellettük volt egy kis lakás. Anyámék odaköltöztek, és 1921-ben megszületett a testvérem, akit Hegedűs Évának hívtak. Nagy boldogság volt, a nagynénémék is örültek. A nagybácsim egy München melletti családból származott, fantasztikus férfi volt, akár egy gróf, úgy nézett ki.

Kovách Erzsébet (balra) és sógora egy múltidéző baráti összejövetelen
Andorka Rudolf a kitelepítés idején a besenyszögi lakóhelyük előtt

Az maradt meg bennem erős emlékként, hogy édesanyámnak nagyon nehéz élete volt a háború után. Például a gázellátás állandóan akadozott, évekig csak éjjel lehetett főzni, mert nappal nem jött a gáz. A mosást meg az nehezítette, hogy lábasonként kellett melegíteni a vizet a konyhában, és fel kellett hordani egy emelettel feljebb, a fürdőszobába. Azonkívül a vásárlás is nehéz ügy volt az állandó áruhiány miatt. Mindig lesni kellett, hogy mikor érkezik valami az üzletbe.