Jelenlegi hely

Molnár (Hervé) Jutka családja körében

A gyerekkoromról nagyon jó emlékeim vannak. A Fő téren laktunk. Ott van a Szent Mihály-templom, és szemben vele, a tér keleti oldalán vannak a katolikus státusházak. Ezeket valamikor még Alpár Ignác építette. A földszinten volt a bank, és az emeleten volt a szolgálati lakás. A mi ebédlőnk az apám irodájából nyílt, amelyik a sarkon volt, tehát egy utcára és a nagy térre volt kilátás.

Andorka Rudolf a kitelepítés idején a besenyszögi lakóhelyük előtt

Dicséretre, jutalomra nem emlékszem. Egyrészt nem is adtam rá okot, azt hiszem, hogy olyan nagyon meg lehessen dicsérni. Anyám lehet, hogy megdicsért, megsimogatta a fejemet, ezt nem tudom megmondani. De az apám biztos, hogy nem. Ő nemigen járt haza ebédre sem, sőt sok esetben vacsorára sem, különösen a téeszes időszakban. Ő már messze nem volt otthon, amikor mi fölkeltünk, és jó esetben hazaért, amikor mi még ébren voltunk.

Molnár Jutka háromévesen
Lambrecht Miklós 1930-ban

Nagyon-nagyon halványan emlékszem azokra az évekre, mert nagyon régen volt, és utána sok rossz emlékem volt, úgyhogy nagyon sokat elfelejtettem. De emlékszem arra, hogy édesapám ment az aratógép előtt, mert tele volt a föld madarakkal, pont akkor rakták le a tojásaikat azok a kis madárkák, és azokat zavarta, mert sajnálta volna, hogy széthasítsa a gép.

Az Andorka család bélatelepi nyaralója

Nyáron mindig Külsővaton voltunk nagymamánál, az unokatestvéreim is. Remek gyermekkorom volt, sok játékkal, falusi élettel, fürdésekkel, bandázásokkal, a világ természetes részének felfedezésével. Jó népek voltak köröttünk a falusiak – még ma is jóban vagyok velük. A házban az élet a nagy konyha körül forgott, a sparherlton ebédek készültek délre. Harangszóra – akár a Marcal patakban fürödtünk, akár játszottunk, kóboroltunk – az ebédlőben kellett ülni a nagy asztal körül.

Czitrom Gábor és bátyja, János 1929-ben

Gyermekkoromban éppen úgy pipét őriztem, mint a többi kicsi gyermek, vagy pedig a Somlyó oldalába mentünk hóvirágot szedni, vagy kékbereket szedni, s még a kék gyöngyvirágot is megkerestük. Tavasztól késő őszig az erdő volt az otthonunk. Szőrlabdát készítettünk a tehén szőréből. Az egyikünk feldobta a labdát, s azt mondta: ki fog, az vet. Aki kifogta a labdát, helyet cserélt a vetővel, és ő dobhatta a magasba a szőrlabdát. Mikor nagyobbacskák lettünk, ütöttük is a labdát: ki fog, az üt.

Andorka Rudolf 1944 körül
A Grün-kocsma közönsége
Id. Andorka Rudolf Madridban, Franco tábornokkal
Vigh Szabolcs kétévesen a lakásuk előtti körfolyosón

Nagyon sokat kirándultunk. Vasárnaponként a budai hegyek, Hűvösvölgy, Zugliget. Mindig vittünk sültet, anyám készített valamit hozzá. Könyvet, labdát vittünk. Nagy korkülönbség volt a két gyerek között, úgyhogy a nővérem később már nem jött. Emlékszem, egy plédet terítettünk le, és olvastunk, játszottunk. A könyv nekem nagyon fontos volt, az iskolában is. Könyvtárba is jártunk, az Andrássy út sarkán, az Oktogonnál volt egy könyvtár.

Az egész család polgárinak és meglehetősen liberálisnak volt mondható. Ez következett az evangélikusságukból is. Mindkét ágra azt mondhatom, hogy a szélsőjobboldalnak vagy az erősen konzervatív jobboldalnak nem volt sem képviselője, sem hatása a családban. Mind elutasították a nácizmust, a faji ideológiát, az antiszemitizmust, és mindig polgári demokratikus, nemzeti liberális álláspontra helyezkedtek.

Molnár Jutka és Friedländer Ádám

Apám nagyon-nagyon közvetlen volt az emberekkel, és ha valami baj volt, beteg volt valaki, akkor elvitte a kórházba maga, vagy orvost hozott. Karácsonykor meg nagy előkészületek voltak, kinyitották a házat. Mindenki ott volt a családjával együtt, és mindenki kapott valami jó ajándékot, télikabátot, meg ködmönt meg csizmát, olyat, ami érték volt azoknak az embereknek. Mindig nagyon bensőségesen sikeredett a karácsonyunk.

Egy másik emlékem: két és fél év különbség volt a bátyám és közöttem, úgyhogy amikor ő hétéves volt, én négy és fél. Autóközlekedés gyakorlatilag nem volt, úgyhogy lementünk a főtérre, ahol a Szent Mihály-templom előtt volt egy nagy térség, Mátyás király szobra, fenyőfák, padok, ez-az. És ott télen a pocsolyák befagytak. Szigorú telek voltak abban az időben. És lehetett csicsonkázni. Ez tulajdonképpen egy hangutánzó szó.

Újkígyós vasútállomása

Nálunk meglehetősen puritán és szerető, de talán kicsit szigorú légkör uralkodott. Például otthonról hoztam azt a beidegzett értékítéletet, hogy tisztességes ember nem megy étterembe vagy kávéházba. Kocsmázás – azt nem illik. Nálunk soha nem volt testi fenyítés. Még kiabálásra sem emlékszem. De egy bizonyos habitus, egy bizonyos erkölcsi tartás valahogy benne volt a levegőben. És az, hogy a dolgokért meg kell dolgozni, nem csak úgy terem a fán.

A falunkban kevés volt az olyan család, ahol legalább négy gyermek ne lett volna. S még négynél is több, s akár tíznél is több, mert a székely ember úgy gondolkozott, ahány gyermeket ád az Isten, ád ugyanannyi kenyeret is. Bármilyen szegénység is lett volna, éhen egy gyermek sem halt, mert mindig előkerült a szükséges és elégséges élelem, s a gyermekeket fölnevelték.

Külön kell választanom a hét-nyolc éves koromig tartó időszakot, amikor még édesapám is élt, és az utána következő éveket, mert akkor az életünk minőségileg megváltozott. Édesapám kemény és szigorú ember volt, bizony elcsattant egy-egy pofon is, ami akkor nem ment ritkaságszámba a családoknál. Ezek általában úgy zajlottak, hogy a bátyám kapta az elsőt, s mikor rám került a sor, ő kérlelte apámat, hogy engem ne bántson. Az iskolában nem volt gond velünk, jó tanulók voltunk.

Horváth Imre nagyapám, édesanyám atyja, Csányban volt gyógyszerész. Sátoraljaújhelyről származott, de gyógyszerészként több helyen megfordult, Tátralomnictól Gajdobrán, Tarcalon, Horton át Csányig. Ez a nagyapám is kifogástalanul beszélt tótul, németül, magyarul. Ez a három nyelv elfogadott nyelv volt. Amikor mi gyerekek voltunk, ha édesapámék édesanyámmal vagy a nagyszüleimmel olyasmit akartak megbeszélni, ami nem tartozott a gyerekekre, akkor németül beszéltek egymással.

A szüleim estélyi ruhás nagy bálokat rendeztek Mária napkor meg István napkor. Mi mindig kérdeztük a mamánkat, hogy szabad-e nézni, amíg öltözik. Akkor természetes volt, hogy beültek az autóba, és meg se álltak Bécsig, mert ott az Operában ezt vagy azt adták. Olyan nagyon sokat nem voltak velünk. A mi jó nevelésünkről főleg a velünk élő Erkel nagymama gondoskodott, aki nagyon szigorú volt, de ő jelentette a menedéket is. Magázott minket, mi is őt.

Nagyon sokat köszönhetek a nagyszüleimnek, mert tényleg jól neveltek, főleg a nagyapám. Szigorú volt, mindent megkövetelt: a tiszteletet, a tanulást. De mondjuk, nem is kellett annyira nógatni, hogy tanuljak, mert tudtam, hogy más lehetőségem nincs, csak az, hogyha tanulok és valamire jutok. Ha jutok egyáltalán. Nagyon szerettek, és én is nagyon szerettem őket.

Kaszafenés (Bálint György)

A családra én csak úgy tudtam gondolni, ahogyan otthon tanultam és láttam. Nálunk, mint mondtam, az volt az életrend: ahány gyermeket ád az Isten, ád annyi kenyeret is. Tehát nem félt attól senki, hogy gyermeke lesz, sok gyermeke lesz, mert áldás a gyermek. Csakugyan, akkor a legszegényebb embernek is volt tíz-tizenkét gyermeke, akik pirospozsgásak voltak, tudtak nevetni, örülni. A maguk rendjén, a maguk körében, a maguk módján boldog emberek voltak.

Nagyapám egy ideig Hajdúböszörményben volt gazdatiszt, aztán visszamentek Tarcalra, és ott egy hatalmas szőlőbirtoknak, a Nagyszőlőnek lett a gazdatisztje. Egy jó darabig kint laktak a Nagyszőlőben, amelyik egy szuper hely, ahová aztán engem is gyakran elvittek. Bennem mély nyomokat hagyott Tokaj-Tarcal és a különböző nagynénik. Kivittek magukkal a szőlőbe, kicsiként láttam, hogyan csinálják a szőlőkötözést, mi is részt vettünk benne a csomó unokatestvérrel, meg azok unokatestvéreivel.

Batár Attila szüleivel, 1927

Likócson rendkívüli élményeink voltak, egész életünkre meghatározóak. Mi otthon mindig könyveket láttunk, értelmiségi környezetben nőttünk fel – a családban több pedagógus volt, anyám testvére vegyészmérnökhöz ment férjhez, ő maga három-négy idegen nyelvet beszél, idős korában megtanult olaszul –, Likócson viszont többnyire egyszerű emberek éltek. Természetesen élő, gondolkozó parasztok és munkásemberek. A nyarakat itt töltöttük, a likócsi gyerekekkel haverkodtunk.

Arra emlékszem még, hogy nagyon örültem, amikor iskolába jártam, és apám motorbiciklivel eljött elém, mert elég messze volt az iskola, körülbelül három kilométert kellett gyalogolni, és ha tehette, akkor eljött elém az iskolába. Jó kislány voltam, úgy emlékszem vissza, nem volt velem semmi gond az iskolában sem, jó tanuló voltam. Meg mind a hárman jó gyerekek voltunk, úgyhogy különösebb gond nem volt velünk, nem emlékszem, hogy kikaptunk volna.

Nádasdy Ferenc
Ivánfi Jenő édesanyjával

A rokonokkal, barátokkal lovas kocsin vagy lovas szánon látogattuk egymást, és igen jól szórakoztunk. Ezt a vidéki életmódot, szokást szeretik úgy beállítani, mintha nem lett volna eléggé kulturált. Meg kell mondanom, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Ezeknek a családoknak, csakúgy, mint nekünk is, nagy könyvtáruk volt, és a családok együtt zenéltek. Édesanyám például zongoraművésznő volt, barátnője pedig hegedűművésznő.

Apám nem keseredett meg. Nem panaszkodott, nem mondta, hogy milyen rémes az élet. Talán 1957 elején lehetett, hogy bennem is fölmerült, disszidálni kellene. Előre látható volt, hogy valószínűleg le fognak tartóztatni. Emlékszem, apám azt mondta: „Nézd fiam, ha letartóztatnak, egy évnél tovább nem leszel börtönben. Egy év után kijössz, nemzeti hős leszel. Maradj inkább itthon.” Nem lettem nemzeti hős – de hogy ő ezt így látta, az azt mutatta, hogy nem volt pesszimista.

Jártam tornázni, a Hitelbanknak volt egy tornaklubja a József nádor téren a bankkal szemben. Tehát jártam tornázni, úszni, síelni, evezni, anyám tanított zongorázni. Rengeteget olvastam. Az összes klasszikust befaltam, az összes Zolát, Balzacot, magyarul. Angolul és franciául nem nagyon olvastam. Tanultam, de nem volt divat abban a nyelvoktatásban, hogy ezeken a nyelveken olvassunk. Az iskolában németkisasszony volt hosszú évekig. Egy idősebb nő volt, és oda bejárt hozzánk.

Nagyon erősen kötődött Magyarországhoz, és nem akarta az emigráns politikát vállalni. Számomra ez is példamutatásul szolgált. Én sem akartam soha Magyarországról elmenni. Itthon akartam maradni, mert úgy éreztem, magyar vagyok, és itthon van a helyem. Apám minden bizonnyal tisztában volt vele, milyen veszélyek várnak rá, ha hazajön. Nem táplált illúziókat azzal kapcsolatban, hogy a németek esetleges bevonulása esetén mi lesz a sorsa.

Andorka Rudolf, húga és édesanyjuk

Nálunk fontos volt, hogy kis jótetteket hajtsunk végre. Egy időben nagyobb jellegű felújítás volt a katolikus templomban, és azt is az apám finanszírozta. Ő tényleg nagyon-nagyon jótékony emberként élt, a szüleimnek érzékük volt a szegény emberek iránt, és azt hiszem, az anyagi lehetőségeikhez képest viszonylag sokat tettek a szegény emberekért.

Andorka Rudolf, húga, Nadine és édesanyjuk Madridban

Amikor édesapám hazajött az olasz frontról, a nagyapám azt mondta: „Jenő, a te műszaki érzéked és pontosságod nekem imponál, téged a Műegyetemre engedlek, és mindent fizetek, hogy mérnök legyen belőled!” Ez így is történt ment. Nem volt ellentmondás! Én patriarchális családokban növekedtem fel. A dédszüleimnél, a nagyszüleimnél, a szüleimnél is patriarchális volt a család.

Nádasdy Katalin és Júlia a kastély előtt
Vigh Szabolcs nagyanyjával és szüleivel az állatkertben
Elemi iskolai színielőadás résztvevői (Bálint György felső sorban balról a második)
Andorka Rudolf szülei a madridi magyar nagykövetség előtt, 1940 körül
Tomasovszky Mária nagyapja háza előtt
Amatőr film Vígh Szabolcs és testvéreinek gyermekkoráról