Jelenlegi hely

Ökrösszekér

Nyolctól egyig volt tanítás. Délután jártam angolórára meg németórára meg franciaórára, de volt szabadidőm is. És a legnagyobb öröm az volt, ha anyu magával vitt délután. Vagy a barátnőjéhez ment beszélgetni, vagy vásárolni ment. Elindultunk, és még nem voltunk messze a lakástól, és rám nézett, és azt mondta: „Jutka, a kabátod nincs lekefélve! Így nem jöhetsz velem!” Sokáig sötétkék télikabátom volt, azon minden porszem meglátszott. És akkor hazaküldött! Vagy: „Nem tiszta a cipőd!

Ivánfi Jenő édesanyjával
Nacsády András, a kapitány a Tisza partján

Apám nem keseredett meg. Nem panaszkodott, nem mondta, hogy milyen rémes az élet. Talán 1957 elején lehetett, hogy bennem is fölmerült, disszidálni kellene. Előre látható volt, hogy valószínűleg le fognak tartóztatni. Emlékszem, apám azt mondta: „Nézd fiam, ha letartóztatnak, egy évnél tovább nem leszel börtönben. Egy év után kijössz, nemzeti hős leszel. Maradj inkább itthon.” Nem lettem nemzeti hős – de hogy ő ezt így látta, az azt mutatta, hogy nem volt pesszimista.

A nagyanyám vezette a háztartást, de Miska bácsi uralta az egész családot. Szegény nagyanyám együtt élt a fivérével, ami nagyon nehéz volt, és ezt én gyerekkoromban is éreztem. Nagyanyám szomorú ember volt, ritkán nevetett – minden okkal, joggal. Én végtelenül szerettem őt, és azt hiszem, hogy a családban én voltam az egyetlen, aki foglalkozott vele. Amikor én olyan nyolcéves lehettem, ő lehetett ötven-valamennyi. Fiatal nő. De nekem soha nem jut eszembe mint fiatal.

Az én látványos politikai lázadásom a szlovákiai és az erdélyi bevonulással függ össze. Egyre kevésbé tudtam elfogadni azt a hazafiaskodó, antiszemita szellemiséget, ami dőlt rám az iskolában, az újságokból, a kocsmából, a borbélyműhelyből, a KALOT aktivizálódásával. Egy tízéves gyerek számára nagyon megrázó, ha azt kezdi érzékelni maga körül, hogy bűnös valamiben, amiről egyáltalán nem tehet. A neveltetése, az életformája, a szokásai – minden tagadja azt, amivel vádolják.

Bálint György édesanyja eteti a pulykákat

Apám nagyon-nagyon közvetlen volt az emberekkel, és ha valami baj volt, beteg volt valaki, akkor elvitte a kórházba maga, vagy orvost hozott. Karácsonykor meg nagy előkészületek voltak, kinyitották a házat. Mindenki ott volt a családjával együtt, és mindenki kapott valami jó ajándékot, télikabátot, meg ködmönt meg csizmát, olyat, ami érték volt azoknak az embereknek. Mindig nagyon bensőségesen sikeredett a karácsonyunk.

Otthon persze magyar anyanyelv volt, de a Fräuleinnal németül kezdtem el beszélni. A bátyámmal nagyon sokat beszéltünk németül. Ez valahogy intimebb volt. Abban az időben az emberek általában két, ha nem három nyelven tudtak. Apám tisztességesen megtanult románul, kellett is, hiszen a mindennapi életben a román is ugyanúgy kellett, mint a magyar. Anyám konyhai románt értett és beszélt, de azon túl nemigen ment. Én románul már az iskolában tanultam meg.

Andorka Rudolf a kitelepítés idején a besenyszögi lakóhelyük előtt

Apám tulajdonképpen mindig nagyon érzékeny volt a most baloldalinak mondott gondolatokra. Merthogy az nem igaz, hogy az élet olyan, hogy az egyik ember kapitalista, a másik meg kizsákmányolt. Igazából keverednek a dolgok az emberekben, a vágyak is, meg a tulajdonságok is. Apám számára a tulajdon nem jelentett valami olyan hatalmat, olyan tőkés hatalmat, amihez foggal-körömmel ragaszkodni kell.

Délután tanultunk. Jártunk külön németre, külön franciára Földes nénihez a Margit körútra. Amikor hazaértünk, le kellett ülni és beszámolni a napról. Ezt nagyon komolyan vette édesapa. Ő volt a szigorúbb. Őt magáztuk. Anyát is magáztuk a háborúig, de utána vele feloldódott, édesapát viszont, amíg élt, magáztam, eszembe se jutott, hogy tegezhetném. Közben nagyon szerettük, és szívesen hallgattuk a históriáit.

Amikor édesapám hazajött az olasz frontról, a nagyapám azt mondta: „Jenő, a te műszaki érzéked és pontosságod nekem imponál, téged a Műegyetemre engedlek, és mindent fizetek, hogy mérnök legyen belőled!” Ez így is történt ment. Nem volt ellentmondás! Én patriarchális családokban növekedtem fel. A dédszüleimnél, a nagyszüleimnél, a szüleimnél is patriarchális volt a család.

Molnár (Hervé) Jutka családja körében

Mindig jöttek-mentek a házban az emberek, mindig valahova mentek a szüleim. Rám valószínűleg elég kevés idő maradt. Ezt most már nem rovom föl nekik, hiszen én magam sem voltam mindig tökéletes apa. És volt ennek jó oldala is: elég sokat csavaroghattam. Nem igazán néztek utána, mit csinálok, merre vagyok. Ugyanakkor volt odafigyelés a nevelésemmel kapcsolatban. Állandóan kaptam könyvet, mindig olvasni kellett valamit.

A gyerekkoromról nagyon jó emlékeim vannak. A Fő téren laktunk. Ott van a Szent Mihály-templom, és szemben vele, a tér keleti oldalán vannak a katolikus státusházak. Ezeket valamikor még Alpár Ignác építette. A földszinten volt a bank, és az emeleten volt a szolgálati lakás. A mi ebédlőnk az apám irodájából nyílt, amelyik a sarkon volt, tehát egy utcára és a nagy térre volt kilátás.

Bálint György

Nekem állandóan hallgatni kellett őt. De öröm volt azért mégis. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy untam ezeket a dolgokat hallgatni. Apám meg talán ezzel vezette le azt, hogy nem írta meg a fölhalmozott tapasztalatait. Meg nem is volt szokás akkoriban előadást tartani. Lehet, hogy valami levezetés volt neki, hogy engem kézen fogott, és kimentünk a határba, bejártuk a szőlőtáblákat meg a szántóföldi táblákat, megnéztük a spárgatelepet, meg ezt, azt, amazt.

A Gellérthegy oldalában, a Kelenhegyi úton laktunk. Jártunk a gellérthegyi játékparkba, homokoztunk, a galambokat etettük. Apám többször levitt minket a Duna-partra sétálni, a jégzajlást nézni, sirályokat etetni a Ferenc József hídról. Gyakran jártunk a Szikla-kápolnába vasárnapi misére. Emlékszem a Szent István-napi búcsúkra, fönt a Citadellán, igazi, régi fajta búcsú volt, hajóhintával, habcukorral és pereccel. És a szánkázás.

Nagyapám egy ideig Hajdúböszörményben volt gazdatiszt, aztán visszamentek Tarcalra, és ott egy hatalmas szőlőbirtoknak, a Nagyszőlőnek lett a gazdatisztje. Egy jó darabig kint laktak a Nagyszőlőben, amelyik egy szuper hely, ahová aztán engem is gyakran elvittek. Bennem mély nyomokat hagyott Tokaj-Tarcal és a különböző nagynénik. Kivittek magukkal a szőlőbe, kicsiként láttam, hogyan csinálják a szőlőkötözést, mi is részt vettünk benne a csomó unokatestvérrel, meg azok unokatestvéreivel.

Nálunk meglehetősen puritán és szerető, de talán kicsit szigorú légkör uralkodott. Például otthonról hoztam azt a beidegzett értékítéletet, hogy tisztességes ember nem megy étterembe vagy kávéházba. Kocsmázás – azt nem illik. Nálunk soha nem volt testi fenyítés. Még kiabálásra sem emlékszem. De egy bizonyos habitus, egy bizonyos erkölcsi tartás valahogy benne volt a levegőben. És az, hogy a dolgokért meg kell dolgozni, nem csak úgy terem a fán.

Gúth Zoltán festménye

Otthon bizonyos rendnek kellett lennie – viszont úgy apám, mint anyám, nagyon-nagyon melegen, kedvesen és törődően foglalkoztak velünk. Olyan apróságokra emlékszem, hogy ha meg voltunk fázva, akkor inhalálni kellett kamillával, és akkor odajött vagy egyik, vagy másik a gőz fölé, hogy a gyerekek megszokják. Együtt csinálták velünk. Azt tudom, hogy az nem volt idegen, hogy sarokba állni vagy sarokba térdelni. Szóval volt nálunk szigor. Másra nem emlékszem… Jutalmazásra nem emlékszem.

Nagyon erősen kötődött Magyarországhoz, és nem akarta az emigráns politikát vállalni. Számomra ez is példamutatásul szolgált. Én sem akartam soha Magyarországról elmenni. Itthon akartam maradni, mert úgy éreztem, magyar vagyok, és itthon van a helyem. Apám minden bizonnyal tisztában volt vele, milyen veszélyek várnak rá, ha hazajön. Nem táplált illúziókat azzal kapcsolatban, hogy a németek esetleges bevonulása esetén mi lesz a sorsa.

Újkígyós vasútállomása
Nádasdy Katalin, Júlia és Ferenc az uradalmi szőlőben

Újságot nem vett édesapám soha, híreket nagyon ritkán hallottunk. Nem emlékszem, hogy lett volna rádiója bárkinek. Politika nem volt a mi családunkban. Az apám azzal volt elfoglalva, hogy a rituálék be legyenek tartva otthon. A szomszédok sem politizáltak. Mondjuk szidták a bankokat meg az adót, de hogy ki a miniszterelnök, szerintem nem tudták.

Amatőr film Vígh Szabolcs és testvéreinek gyermekkoráról

Ahogy megtanultam olvasni, beleestem az olvasás mániájába, állandóan olvastam. A nagy utazók, földrajzi felfedezők voltak imádott hőseim, máig is hatnak rám. Például Scott kapitány, aki a Déli-sark felfedezéséért még a halált is vállalta. Aztán amikor később már komolyabb életrajzokat is olvastam, például tudósokról, azok iránt is nagyon fogékony lettem.

Édesanyámnak négy, apámnak hat elemije volt, a beilleszkedéssel mégsem volt problémám. Volt egy szűkebb baráti köröm, ami hasonló társadalmi helyzetű gyerekekből választódott ki, például a legjobb barátom egy útmester gyereke volt. A többiekkel viszont éppen csak köszönő viszonyban voltam. Otthonról nem sok műveltséget kaptam, de a családunkban sokat jelentett az erkölcs. Az anyám a négy elemijével tudta, hogy aki bajban van, azt nem szabad bántani.

Nádasdy Katalin és Júlia a kastély előtt

A társadalmi lázadásom abból állt, hogy fölgyülemlett bennem egy súlyos ellenérzés a helyi társadalom nagyparaszti garnitúrája ellen, épp azért, mert lenéztek, s közben nagyon sok bunkóságot, faragatlanságot, durvaságot, béresekkel való rossz bánásmódot, a kapzsiság, a kisszerűség és egy hipokrita vallásosság sokféle módját érzékeltem. Ez elvezetett bizonyos kételyekig a falu szokásrendjével és erkölcsi törvényeivel kapcsolatban.

Nagyon-nagyon halványan emlékszem azokra az évekre, mert nagyon régen volt, és utána sok rossz emlékem volt, úgyhogy nagyon sokat elfelejtettem. De emlékszem arra, hogy édesapám ment az aratógép előtt, mert tele volt a föld madarakkal, pont akkor rakták le a tojásaikat azok a kis madárkák, és azokat zavarta, mert sajnálta volna, hogy széthasítsa a gép.

Arra emlékszem még, hogy nagyon örültem, amikor iskolába jártam, és apám motorbiciklivel eljött elém, mert elég messze volt az iskola, körülbelül három kilométert kellett gyalogolni, és ha tehette, akkor eljött elém az iskolába. Jó kislány voltam, úgy emlékszem vissza, nem volt velem semmi gond az iskolában sem, jó tanuló voltam. Meg mind a hárman jó gyerekek voltunk, úgyhogy különösebb gond nem volt velünk, nem emlékszem, hogy kikaptunk volna.

Atkáron volt egy számomra nagyon érdekes egyéniségű barátja apámnak, akit Fodor Imrének hívtak. Középbirtokos kisnemes volt, mindég pitykés lajbliban járt. Igen szép nagy bajuszú, nagydarab, tekintélyes ember volt, emlékszem, mindig bottal, nem pálcával, hanem egy jó erős bottal járt. Nagyon erőteljes, nagyon egészséges ember volt, és én egy kicsit példaképnek tartottam.

Tóth István
Babuci, Kovách Erzsébet a bohóccal

Anyám két helyen nőtt fel: Élesden és Brátkán. Élesd egy színtiszta magyar nagy falu. Brátka egy színtiszta pici román falu. Télen Élesden éltek, és nyáron volt ez a panzió, és akkor Brátkán éltek. Anyám nagyon szép lány volt! Én úgy imádtam anyámat! Én olyan büszke voltam, hogy milyen szép asszony! Pedig nagyon szigorú volt hozzám! A szüleimnek nagyon boldog házaséletük volt! És gyönyörűek voltak, tényleg, anyám szőke, apám fekete.

A szüleim estélyi ruhás nagy bálokat rendeztek Mária napkor meg István napkor. Mi mindig kérdeztük a mamánkat, hogy szabad-e nézni, amíg öltözik. Akkor természetes volt, hogy beültek az autóba, és meg se álltak Bécsig, mert ott az Operában ezt vagy azt adták. Olyan nagyon sokat nem voltak velünk. A mi jó nevelésünkről főleg a velünk élő Erkel nagymama gondoskodott, aki nagyon szigorú volt, de ő jelentette a menedéket is. Magázott minket, mi is őt.

Id. Andorka Rudolf Madridban, Franco tábornokkal
Andorka Rudolf 1944 körül
Faragó Vilmos nagynénje, Grün Teréz (az első sor középen)
Andorka Rudolf, húga, Nadine és édesanyjuk Madridban
Batár Attila szüleivel, 1927
Lambrecht Miklós 1930-ban

Jártam tornázni, a Hitelbanknak volt egy tornaklubja a József nádor téren a bankkal szemben. Tehát jártam tornázni, úszni, síelni, evezni, anyám tanított zongorázni. Rengeteget olvastam. Az összes klasszikust befaltam, az összes Zolát, Balzacot, magyarul. Angolul és franciául nem nagyon olvastam. Tanultam, de nem volt divat abban a nyelvoktatásban, hogy ezeken a nyelveken olvassunk. Az iskolában németkisasszony volt hosszú évekig. Egy idősebb nő volt, és oda bejárt hozzánk.

Andorka Rudolf édesapjával és húgával