Jelenlegi hely

Bálint György

Otthon bizonyos rendnek kellett lennie – viszont úgy apám, mint anyám, nagyon-nagyon melegen, kedvesen és törődően foglalkoztak velünk. Olyan apróságokra emlékszem, hogy ha meg voltunk fázva, akkor inhalálni kellett kamillával, és akkor odajött vagy egyik, vagy másik a gőz fölé, hogy a gyerekek megszokják. Együtt csinálták velünk. Azt tudom, hogy az nem volt idegen, hogy sarokba állni vagy sarokba térdelni. Szóval volt nálunk szigor. Másra nem emlékszem… Jutalmazásra nem emlékszem.

Id. Andorka Rudolf Madridban, Franco tábornokkal

Nagyon erősen kötődött Magyarországhoz, és nem akarta az emigráns politikát vállalni. Számomra ez is példamutatásul szolgált. Én sem akartam soha Magyarországról elmenni. Itthon akartam maradni, mert úgy éreztem, magyar vagyok, és itthon van a helyem. Apám minden bizonnyal tisztában volt vele, milyen veszélyek várnak rá, ha hazajön. Nem táplált illúziókat azzal kapcsolatban, hogy a németek esetleges bevonulása esetén mi lesz a sorsa.

A falunkban kevés volt az olyan család, ahol legalább négy gyermek ne lett volna. S még négynél is több, s akár tíznél is több, mert a székely ember úgy gondolkozott, ahány gyermeket ád az Isten, ád ugyanannyi kenyeret is. Bármilyen szegénység is lett volna, éhen egy gyermek sem halt, mert mindig előkerült a szükséges és elégséges élelem, s a gyermekeket fölnevelték.

A nagyszüleim engedékenyek voltak. Az apámtól kaptam testi fenyítést, amit nem vettem jó néven, túlzottnak és indokolatlannak tartottam, ezért inkább az anyámhoz vonzódtam. Nagy veszteségnek éreztem, amikor elveszítettem. Apám hirtelen haragú volt, de utólag megbánta, hogy megütött, és igyekezett jóvátenni.

Andorka Rudolf, húga és édesanyjuk

Kulturális érdeklődésemet alapvetően édesapám, a kiváló pedagógus alakította. Sokat olvastam, és sokat betegeskedtem, mert mocsaras vidéken éltünk, a Tisza és a Latorca szűkületében. Tavasszal és ősszel egy-egy hónapot hörghuruttal, tüdőgyulladással és mellhártyagyulladással töltöttem el, sőt tbc-s fertőzésem is volt. Amikor felfedezték, Budapestre, az OTBA szanatóriumába kerültem egy évre. A Szent István Gimnázium magániskolájában, afféle kihelyezett gimnáziumban tettünk magánvizsgát.

Külön kell választanom a hét-nyolc éves koromig tartó időszakot, amikor még édesapám is élt, és az utána következő éveket, mert akkor az életünk minőségileg megváltozott. Édesapám kemény és szigorú ember volt, bizony elcsattant egy-egy pofon is, ami akkor nem ment ritkaságszámba a családoknál. Ezek általában úgy zajlottak, hogy a bátyám kapta az elsőt, s mikor rám került a sor, ő kérlelte apámat, hogy engem ne bántson. Az iskolában nem volt gond velünk, jó tanulók voltunk.

Az egész család polgárinak és meglehetősen liberálisnak volt mondható. Ez következett az evangélikusságukból is. Mindkét ágra azt mondhatom, hogy a szélsőjobboldalnak vagy az erősen konzervatív jobboldalnak nem volt sem képviselője, sem hatása a családban. Mind elutasították a nácizmust, a faji ideológiát, az antiszemitizmust, és mindig polgári demokratikus, nemzeti liberális álláspontra helyezkedtek.

Andorka Rudolf 1944 körül
Andorka Rudolf és édesanyja a kitelepítés idején
Amatőr film Vígh Szabolcs és testvéreinek gyermekkoráról

Likócson rendkívüli élményeink voltak, egész életünkre meghatározóak. Mi otthon mindig könyveket láttunk, értelmiségi környezetben nőttünk fel – a családban több pedagógus volt, anyám testvére vegyészmérnökhöz ment férjhez, ő maga három-négy idegen nyelvet beszél, idős korában megtanult olaszul –, Likócson viszont többnyire egyszerű emberek éltek. Természetesen élő, gondolkozó parasztok és munkásemberek. A nyarakat itt töltöttük, a likócsi gyerekekkel haverkodtunk.

Nagyon sokat köszönhetek a nagyszüleimnek, mert tényleg jól neveltek, főleg a nagyapám. Szigorú volt, mindent megkövetelt: a tiszteletet, a tanulást. De mondjuk, nem is kellett annyira nógatni, hogy tanuljak, mert tudtam, hogy más lehetőségem nincs, csak az, hogyha tanulok és valamire jutok. Ha jutok egyáltalán. Nagyon szerettek, és én is nagyon szerettem őket.

Gyerekként észleltem, ha nem is értettem, hogy apám nagyon kritikus a Horthy-rendszerrel kapcsolatosan. Az egész rendszert gőgösnek tartotta, és hangot is adott a véleményének. Mi abba a rétegbe estünk, amely távol állt a fennhéjázóktól. Rangkórság élt akkoriban, a tekintetes, nagyságos, méltóságos, kegyelmes stb. Külön tudomány volt, hogy kinek mi jár, mert nagy sértésnek számított nem megadni valakinek azt a titulust, amit vindikált magának.

Ahogy megtanultam olvasni, beleestem az olvasás mániájába, állandóan olvastam. A nagy utazók, földrajzi felfedezők voltak imádott hőseim, máig is hatnak rám. Például Scott kapitány, aki a Déli-sark felfedezéséért még a halált is vállalta. Aztán amikor később már komolyabb életrajzokat is olvastam, például tudósokról, azok iránt is nagyon fogékony lettem.

Apám radikális beállítottságú fiatalember volt. A tízes években belépett a Corvin Mátyás szabadkőműves páholyba, és mivel aktív, dinamikus egyéniség volt, a szónok tisztségét töltötte be. 1945 után, amikor Supka Géza felújította, én is bekerültem a feltámasztott szabadkőművességbe, de csalódást okozott, mert egész más volt, mint a korábbi, amely a társadalmi, szociális haladást és a művelődést szolgálta.

Tomasovszky Mária nagyapja háza előtt
Kaszafenés (Bálint György)
Tóth István

Újságot nem vett édesapám soha, híreket nagyon ritkán hallottunk. Nem emlékszem, hogy lett volna rádiója bárkinek. Politika nem volt a mi családunkban. Az apám azzal volt elfoglalva, hogy a rituálék be legyenek tartva otthon. A szomszédok sem politizáltak. Mondjuk szidták a bankokat meg az adót, de hogy ki a miniszterelnök, szerintem nem tudták.

Okos ember, művelt ember és gondolkodó ember volt az apám. Azt hiszem, hogy azt a humanista alapgondolkodást, ami, talán mondhatjuk, az én életemnek is a középpontja, apámtól kaptam meg. Ez egy nagyon meghatározó dolog, ami nem csak abban nyilvánult meg, hogy például fölvette a gyalog menő embereket az autójába, hanem abban, hogy az egész gondolkodása ilyen volt.

Otthon persze magyar anyanyelv volt, de a Fräuleinnal németül kezdtem el beszélni. A bátyámmal nagyon sokat beszéltünk németül. Ez valahogy intimebb volt. Abban az időben az emberek általában két, ha nem három nyelven tudtak. Apám tisztességesen megtanult románul, kellett is, hiszen a mindennapi életben a román is ugyanúgy kellett, mint a magyar. Anyám konyhai románt értett és beszélt, de azon túl nemigen ment. Én románul már az iskolában tanultam meg.

Nagyapám egy ideig Hajdúböszörményben volt gazdatiszt, aztán visszamentek Tarcalra, és ott egy hatalmas szőlőbirtoknak, a Nagyszőlőnek lett a gazdatisztje. Egy jó darabig kint laktak a Nagyszőlőben, amelyik egy szuper hely, ahová aztán engem is gyakran elvittek. Bennem mély nyomokat hagyott Tokaj-Tarcal és a különböző nagynénik. Kivittek magukkal a szőlőbe, kicsiként láttam, hogyan csinálják a szőlőkötözést, mi is részt vettünk benne a csomó unokatestvérrel, meg azok unokatestvéreivel.

A Himnuszt és a Szózatot tudni kellett mindenkinek, mert ez becsület kérdése volt. Szent Iván napján gyújtottuk a görögtüzet, és magasra dobtuk a hevesen égő színes lángokat, és ez volt az igazi gyönyörűségünk. Nem is beszélve március 15-ről, amely gyermekéletünknek a legszebb és legnagyobb ünnepe. Hiszen akkor, 1906–07-ben olyan nyugalmas, békés és gyönyörű élet volt az egész országban és egész Magyarországon, amilyen soha.

Apám gyönyörűen írt, rajzolt, festett. Én is. A fiam meg a gyerekeim is meg az unokám is. Nálunk mindenki festett, ez egy ilyen családi vonás. És apám gyönyörűen írt, rajzolt.

Nagyon-nagyon halványan emlékszem azokra az évekre, mert nagyon régen volt, és utána sok rossz emlékem volt, úgyhogy nagyon sokat elfelejtettem. De emlékszem arra, hogy édesapám ment az aratógép előtt, mert tele volt a föld madarakkal, pont akkor rakták le a tojásaikat azok a kis madárkák, és azokat zavarta, mert sajnálta volna, hogy széthasítsa a gép.

Molnár Jutka háromévesen
Ökrösszekér
Verebély Tibor, Andorka Rudolf nagyapja
Faragó Vilmos nagynénje, Grün Teréz (az első sor középen)
Lambrecht Miklós 1930-ban
Braun Izidor, Bálint György édesapja

Jártam tornázni, a Hitelbanknak volt egy tornaklubja a József nádor téren a bankkal szemben. Tehát jártam tornázni, úszni, síelni, evezni, anyám tanított zongorázni. Rengeteget olvastam. Az összes klasszikust befaltam, az összes Zolát, Balzacot, magyarul. Angolul és franciául nem nagyon olvastam. Tanultam, de nem volt divat abban a nyelvoktatásban, hogy ezeken a nyelveken olvassunk. Az iskolában németkisasszony volt hosszú évekig. Egy idősebb nő volt, és oda bejárt hozzánk.

Nádasdy Katalin és Júlia a kastély előtt

Apám nagyon féltett, túlzottan is. Nyápic kölyök voltam, óvott széltől, mindentől. Legnagyobb bánatomra nem engedett cserkésznek sem, pedig szerettem volna. Ugyanakkor nálunk nem volt tekintélyelvű nevelés. Nagyon szerettem apámat. Kedélyes volt a gyerekkorom. A szokásos családi ünnepnapokon – születés, névnap, húsvét, karácsony – nagyon szép és kedves ajándékokat, főleg könyveket kaptam. Már gyerekkoromban könyvmoly lettem.

Elemi iskolai színielőadás résztvevői (Bálint György felső sorban balról a második)
Nacsády András, a kapitány a Tisza partján

Délután tanultunk. Jártunk külön németre, külön franciára Földes nénihez a Margit körútra. Amikor hazaértünk, le kellett ülni és beszámolni a napról. Ezt nagyon komolyan vette édesapa. Ő volt a szigorúbb. Őt magáztuk. Anyát is magáztuk a háborúig, de utána vele feloldódott, édesapát viszont, amíg élt, magáztam, eszembe se jutott, hogy tegezhetném. Közben nagyon szerettük, és szívesen hallgattuk a históriáit.

Mindig jöttek-mentek a házban az emberek, mindig valahova mentek a szüleim. Rám valószínűleg elég kevés idő maradt. Ezt most már nem rovom föl nekik, hiszen én magam sem voltam mindig tökéletes apa. És volt ennek jó oldala is: elég sokat csavaroghattam. Nem igazán néztek utána, mit csinálok, merre vagyok. Ugyanakkor volt odafigyelés a nevelésemmel kapcsolatban. Állandóan kaptam könyvet, mindig olvasni kellett valamit.

Próbáltak zongorára taníttatni, de három hónap után a zongoratanárnőm azt mondta, hogy „ennek a gyereknek nincsen hallása”. És apám azt mondta, „jó, ha nincs hallása, akkor ne tanuljon zenét, akkor tanuljon nyelveket”. És akkor intenzíven elkezdtem franciául tanulni. A franciatanárnőm egy svájci nő volt, aki oda jött férjhez Nagyváradra, rosszul is beszélt magyarul, úgyhogy vele csak franciául lehetett beszélni. Németül már tudtam, mert egész kicsi koromban volt egy németkisasszony.

A szüleim 45 után, mint újgazdák hat és fél hold földet kaptak. A nyári szünetben mi, gyerekek is végeztünk mezőgazdasági munkát. Fejlesztettük a gazdaságot, saját kezűleg építettünk istállót és tyúkólakat. Állatokat tartottunk, édesapám tenyészbikával foglalkozott, ami eléggé jövedelmező tevékenység volt, fedezni lehetett belőle a három gyerek egyetemi tanulmányait. Az utolsó egyetemi éveimben engem már a bátyám támogatott, aki végzett bányamérnökként Pécsen vállalt föld alatti munkát.

A gyerekkoromról nagyon jó emlékeim vannak. A Fő téren laktunk. Ott van a Szent Mihály-templom, és szemben vele, a tér keleti oldalán vannak a katolikus státusházak. Ezeket valamikor még Alpár Ignác építette. A földszinten volt a bank, és az emeleten volt a szolgálati lakás. A mi ebédlőnk az apám irodájából nyílt, amelyik a sarkon volt, tehát egy utcára és a nagy térre volt kilátás.

Nádasdy Ferenc

Nekem állandóan hallgatni kellett őt. De öröm volt azért mégis. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy untam ezeket a dolgokat hallgatni. Apám meg talán ezzel vezette le azt, hogy nem írta meg a fölhalmozott tapasztalatait. Meg nem is volt szokás akkoriban előadást tartani. Lehet, hogy valami levezetés volt neki, hogy engem kézen fogott, és kimentünk a határba, bejártuk a szőlőtáblákat meg a szántóföldi táblákat, megnéztük a spárgatelepet, meg ezt, azt, amazt.

Apám nagyon-nagyon közvetlen volt az emberekkel, és ha valami baj volt, beteg volt valaki, akkor elvitte a kórházba maga, vagy orvost hozott. Karácsonykor meg nagy előkészületek voltak, kinyitották a házat. Mindenki ott volt a családjával együtt, és mindenki kapott valami jó ajándékot, télikabátot, meg ködmönt meg csizmát, olyat, ami érték volt azoknak az embereknek. Mindig nagyon bensőségesen sikeredett a karácsonyunk.

Molnár Jutka és Friedländer Ádám

Egy másik emlékem: két és fél év különbség volt a bátyám és közöttem, úgyhogy amikor ő hétéves volt, én négy és fél. Autóközlekedés gyakorlatilag nem volt, úgyhogy lementünk a főtérre, ahol a Szent Mihály-templom előtt volt egy nagy térség, Mátyás király szobra, fenyőfák, padok, ez-az. És ott télen a pocsolyák befagytak. Szigorú telek voltak abban az időben. És lehetett csicsonkázni. Ez tulajdonképpen egy hangutánzó szó.