Jelenlegi hely

Batár Attila katonaként, 1950

Erre az időszakra esett a névváltoztatásom is. Egy feltételezett katonaélmény indított arra, hogy változtassam meg a nevem. Annyit tudtam a kiképző altisztek lelkéről, nem biztos, hogy kedvelni fognak bennünket. A hivatásos altiszt minden újoncot hivatalból utál. Ráadásul, ha ezek az újoncok úri gyerekek, mert valamilyen egyetemről jöttek és a többséghez képest csak egy, két vagy három hónapig katonáskodnak, akkor ez még külön ok az utálatra.

Tábori életkép az első világháborúban
Pihenő katonák a harcok szünetében
Hegedűs Simon

Miskolcon nagy laktanya-építkezések folytak, ezeken kellett dolgoznunk. A munka- és a laktanyai körülmények büntetőalakulat-jelleget sugároztak. Munkaszolgálatra többségükben úgynevezett kulákgyerekeket vagy a német, illetve a délszláv etnikumhoz tartozókat hívták be. Tíz százaléknyi csoport a nem kommunista vezető réteghez tartozott, néhányan bűncselekmény miatt kerültek munkaszolgálatos alakulathoz. Éreztették, hogy ez büntetés.

Ősszel elvittek katonának. Nagy szerencsém volt, mert nyáron jogosítványt szereztem. Négy vagy öt helyen voltam katona. Veszprémben azzal fogadott a százados: No, mit csinált az öreged? Megvontam a vállam, és azt mondtam: semmi különöset. Ezzel le volt zárva a dolog. Veszprémben stadiont építettünk. Jót tettek velem, mert a zsold mellé lett egy kis ellátmány. Aztán repülőgép-harcálláspontra hordtam a reggelit, ebédet, vacsorát, és mindennap fel volt írva a tenyerembe a belépési kód.

Szabadságon lévő katona családjával

Az egyetemen jó kapcsolatom volt minden tanárral, végzés után ott maradtam tanársegédnek. Másodéves koromban el akartak vinni hadmérnöknek, nehezen, de megúsztam. Akkor szervezték meg Budapesten a Hadmérnöki Kart, toborozták a tagokat, mert kevesen akartak katonának menni. Nem szerettük a katonaságot. Minden nyáron behívtak egy-egy hónapra, és megutáltuk, mert kitoltak velünk, kínoztak, mondhatom, kínzás volt, amit csináltak.

Nemsokára katonának kellett menni. Bevonultam a szászvárosi 92-es gyalogezredbe, onnan egy év múlva bementünk Craiovába. Amikor katona voltam, egy szót sem tudtunk oláhul, a román nyelvvel a katonaságban találkoztam először, s valóban nagyon igyekeztem meg is tanulni. Tudtam, hogy csak úgy lehet esélyem, esélyünk, hogy szót értsünk, ha beszéljük az ő nyelvüket is. Először a vezényszavakat tanultam meg, majd jöttek az újabb és újabb szavak, s minddel megmérkőztem.

Vöröskeresztes levelezőlap
Harcászati irányítópont az első világháborúban
Katonák csoportképe
Munkáltatói igazolvány
Halott katonák a lövészárokban
Első világháborús lövészárok

1950 nyarán fölhívtak az igazgatóságra, ahol az üzemi háromszög – az igazgató, a párttitkár és a szakszervezeti titkár – fogadott. Az igazgató prezentálta, hogy a hadsereg tartalékos orvos tiszti tanfolyamra verbuvál hallgatókat. Nincs-e kedvem hozzá? Antimilitarista voltam, utáltam a katonai szolgálatot, ezért tiltakoztam ellene. Az igazgató azzal kezdett érvelni, hogy a kórháznak érdeke prezentálni egy jelöltet, de a klinikai osztályokról senkit sem tudnak nélkülözni.

Munkaszolgálat Izbégen
A II. utászzászlóalj hidat épít, háttérben a felrobbantott Dnyeszter híd Michalcze és Uscieczko között, Ukrajnában

Egy másik, életre szóló szerencsém volt, hogy egyszer Gecse környékén egy alakulattal masíroztunk Győr felé. Igazoltat bennünket egy orosz járőr, hogy menjünk be a gecsei táborba, ott írást adnak, hogy továbbmehessünk. Hezitáltunk, mit csináljunk. Az volt a szerencsém, hogy a társaim négy–egy arányban, leszavaztak, mikor azt javasoltam, menjünk be. Ha odamentünk volna, lehet, hogy kinéz nekünk egy orosz fogság.

1951-ben engem is behívtak katonának Városlődre. Az utolsó egyetemi évemet végeztem. Egyetemistáknál július-augusztus volt a katonaidő, két hónap, szeptemberben leszerelés, és akkor vissza lehetett menni az egyetemre. Én nagyon szívesen mentem katonának. Olyan lövészdandárnál voltam, ahol a kiképző keret kommunista kohász-bányász altisztekből állt.

Fotózkodó tüzérek
Lövészárok az első világháborúban

1945 februárjában Békéscsabán is megjelentek a toborzó hirdetmények. Nem is tudom, milyen indíttatásból, bizonyára azért, mert nem szerettem a nácikat, elmentem a városházára, jelentkeztem katonának, és márciusban megkaptam a behívót. A szegedi 5. hadosztályba kerültem, amelynek egy része önkéntesekből állt. A reguláris katonaságból is többen inkább azt választották, hogy hadra foghatók legyenek a náci Németország ellen, mint hogy hadifogolyként kivigyék őket Szibériába.

Hurcolkodás a lövészárokban
Sebesült katonák az első világháborúban
Távírászok

1954 elején egy olyan határozat született, hogy a munkaszolgálatos katonákat el kell vinni szénbányákba dolgozni. Kinn voltunk a Bécsi úton, megjelent egy őrvezető és azt mondta, vonuljunk be délelőtt a laktanyába, mert le fognak bennünket szerelni. A leszerelés annyira lelkesítő gondolat volt, hogy nem tudtunk ellenállni, és bevonultunk a „laktanyába”, egy magánházba a Lehel úton. Amikor bementünk a kapun, a portás azt mondta, hogy kimenni pedig nem lehet.

Az utolsó hónapban kicsaptak vidékre sorozni. Novemberben tartalékos orvos hadnagy fokozattal szereltem le, és visszatértem az István-kórházba. 1952. február 1-jén megint behívót kaptam. Előtte másfél hónappal született meg a kislányom. Itthon hagytam a feleségemet a kicsi gyerekkel, és bevonultam a Központi Honvéd Kórházba.

Katonák csoportképe
Katonai szemle, középen IV. Károly, az utolsó magyar király
Ágyuk költöztetése az első világháborúban
Magyar katonák egy lótetemmel a Szovjetunióban

Désre vonultam be, de nem voltam harcoló alakulatnál, mert egy hatalmas golyvám volt, így segédszolgálatos lettem, nem kellett a frontra menni. Csak a tisztiiskola első részét végeztem el, a második része írnokképző lett volna, de szerencsére oda már nem kerültem, mert mikor elküldtek Nagyváradra, az oroszok egy hét múlva bevonultak városba. Úgyhogy rám nem lehetett azt mondani, hogy horthysta tiszt voltam, legföljebb horthysta tizedes. Odáig vittem. Jött Nagyváradra a kiürítési parancs.