Jelenlegi hely

 

Fráter Ágota 1937-ben született Budapesten, értelmiségi családban. Osztályidegen származása miatt nem vették fel az egyetemre, érettségi után egy évig segédmunkáskánt dolgozott. 1956 novemberében elhagyta az országot. Édesanyjával és két testvérével együtt Svájcban telepedett le. Nyelvtanári diplomát szerzett, tanárként, később szociális munkásként dolgozott. 2000-ben visszatelepült Magyarországra. Solymáron él. Hazatelepülése után több karitatív szervezetnél vállalt önkéntes munkát. 

Fráter Ágota
Édesanyám Budapestre kerülése összefüggött azzal, hogy Pozsonyból Bratislava lett, tehát Trianonnal, amit az egész család nagyon fájlalt. Az anyai nagyapám erősen magyar érzésű volt, és harcolt a szlovákiai magyarság jogaiért. Azt hiszem, ez volt a fő oka annak, hogy elhagyták Pozsonyt és Budapestre költöztek. Édesapámnál is Trianon lehetett a fő ok. Budapesten végezte az egyetemet, itt maradt, aztán a nagymamám is fölköltözött, hogy ne legyen egyedül a Romániához került Nagyszalontán. Édesapám egyedüli gyerek volt. A szülei elváltak, mikor ő egyéves volt, de jó barátságban maradtak. Nagyapám aztán újra megházasodott, és édesapámnak lett egy féltestvére, akivel nagyon jó viszonyban volt, ő lett a keresztanyám. A háborúban halt meg, egy gránát érte 44-ben. Édesanyámék hárman voltak testvérek. A bátyja közgazdász lett és a Nemzeti Bankban dolgozott elég magas pozícióban, a húga pedig a bécsi festőakadémiát végezte el, de nem a rajzaiból vagy a festészetből élt, hanem egy szerszámgépkészítő ipari iskolában tanított a háború után. Édesanyám az érettségi után elvégzett egy kereskedelmi tanfolyamot, de később nem hasznosította. A háború előtt nem szorult rá, hogy dolgozzon. Azt nem tudom, hogy később próbált-e elhelyezkedni, de otthon dolgozott, valamennyit hozzákeresett az édesapám fizetéséhez. Kicsi szövőszéken egyszerű kis sálakat szőtt. Ő főleg a háztartást intézte, ami a háború után majdnem egész napos elfoglaltságot jelentett. Az anyai nagyszüleim közel laktak hozzánk, olyan tízpercnyi járásra, sűrűn jártunk egymáshoz. A másik nagymamám kicsit messzebb lakott, hozzá nem jártam olyan gyakran. Az apai dédmamámra is emlékszem, ő együtt lakott a nagymamámmal. 
​ Valamit érzékeltem a háborúból. Nagyborsán voltunk először. Arra emlékszem, hogy néha feketéllett az ég a repülőktől, és akkor bizony féltem, és édesanyám is félt. Azt nagyon éreztem, hogy édesanyám fél és aggódik. Állandóan hallgatták a rádiót. Amikor aztán elkerültünk Pezinokba – Bazin a magyar neve – a nagynénémékhez, akkor éppen egy bombatalálat érte a szomszéd házat, és nekünk párszor le kellett menni a pincébe a légitámadás-veszély miatt. Arra is emlékszem, hogy 44 végén vagy 45 elején az oroszok bevonultak a városba, és a nagybácsimnak elvitték a karóráját – ez olyan klasszikus eset –, és úgy rémlik, azt beszélték, hogy elvitték a nagynéném lovait is. Arra is emlékszem, hogy édesanyám unokabátyjának a felesége hisztérikusan félt. Ő született orosz volt, és jobban félt az orosz katonáktól, mint bárki más. Állandóan hisztérikus zokogásban tört ki, ami csak még feszültebbé tette az egész légkört. Ott tényleg nagyon szorult helyzetben voltunk egy darabig, azt nagyon éreztem. 
1945. szeptember táján édesanyám szerzett egy teherautót, azzal jöttünk vissza Budapestre. Először a Pauler utcába mentünk, a nagyszülőkhöz. Édesanyám folyton azon rettegett, hogy élnek-e még a szülei, mert hosszú ideje semmit sem tudott róluk. Nagy volt az öröm, hogy élnek, és mi is élünk. Megvolt az Ág utcai lakásunk is, bár eléggé megviselt állapotban. Az összes ablaküveg kitört. Azt hiszem, ott is jártak az oroszok, alaposan megrongálták, de a bútorok megmaradtak, és rövid időn belül megint ott lehetett lakni. Azt tudom, hogy télen szörnyű volt, mert a háború után nem működött a korábbi központi fűtés, és kályhákat tettek be minden lakásba. A kéményeknek nyilván nem volt kapacitása ilyen rengeteg kályhára, és a füst állandóan visszajött a lakásba. Mindannyiszor, amikor befűtöttünk, jobban fáztunk, mert gyakran kellett szellőztetni a füst miatt. Aztán a hálószobákat már egyáltalán nem fűtöttük, csak azokat a helyiségeket, ahol napközben tartózkodtunk.
Aztán édesapám is megjelent, akkor már vége volt a háborúnak, nem kellett tovább bujkálnia. Ő a háború előtt az Iparügyi Minisztériumban dolgozott, utána egy darabig a HŐTERV-nél, majd a Hőtechnikai Intézetnél is. Folyamatosan dolgozott, de nem tudom pontosan, hogy mikor, hol. Azt tudom, hogy édesapám belépett a kisgazdapártba, és egészen addig tagja volt, amíg egyáltalán léteztek pártok. Keveset tudok mondani a munkájáról, mert nem mesélt róla, és nekem mint gyereknek nem is jutott eszembe érdeklődni.
Az a színvonal nem maradt meg, ahogy a háború előtt éltünk. A háború előtt volt háztartási alkalmazottunk, és még a háború után is egy darabig. Ugyanaz, aki azelőtt. Sárikónak hívták, nagyon kedves, rendes vidéki nő volt. Arra emlékszem, hogy eljött a pillanat, amikor édesapám nem tudta kifizetni őt, és adós maradt a fizetésével. Nem tudom, hogy ennek ellenére miért maradt még egy darabig nálunk. Aztán persze egy idő múlva elment, a szobáját egy társbérlő foglalta el. Nagy lakásunk volt, kétszintes. Eredetileg, a háború előtt három nagy szoba volt lent, plusz egy cselédszoba, fönt pedig három hálószoba. A háború után leépítettek. A fölső szintből elvettek két szobát, lent pedig kaptunk két társbérlőt. A társbérlők aránylag rendesek voltak, de mégiscsak zavartak bennünket. A mi lakásunkon kellett átjárniuk a fürdőszobába, és még mi, gyerekek is éreztük, hogy ez nem éppen kellemes.  
Az maradt meg bennem erős emlékként, hogy édesanyámnak nagyon nehéz élete volt a háború után. Például a gázellátás állandóan akadozott, évekig csak éjjel lehetett főzni, mert nappal nem jött a gáz. A mosást meg az nehezítette, hogy lábasonként kellett melegíteni a vizet a konyhában, és fel kellett hordani egy emelettel feljebb, a fürdőszobába. Azonkívül a vásárlás is nehéz ügy volt az állandó áruhiány miatt. Mindig lesni kellett, hogy mikor érkezik valami az üzletbe. Szerényen éltünk anyagilag. Éhezni soha nem éheztünk, de szerényen éltünk. Vacsorára sokszor csak két krumpli és egy karika felvágott jutott mindenkinek. Sajnos ez sok vitára is alkalmat adott, mert édesapám elégedetlenkedett, édesanyám meg mentegetőzött, hogy abból a kevés pénzből ő nem tud mást előteremteni. Ezek az étkezés körüli veszekedések rossz emlékként maradtak meg bennem. Arra is emlékszem, hogy mivel a gimnázium messze volt, villamossal kellett menni, és kínosnak éreztem elkérni az édesapámtól a 2 forint 70 fillért a villamosbérletre. Pontosan emlékszem, annak idején ennyibe került egy heti bérlet. Iszonyatos nyomás alá kerültem, szorongtam minden pénteken vagy szombaton, amikor el kellett kérnem apámtól a pénzt, úgy éreztem, hogy túl sok. Édesanyám állandóan ügyeskedett, zálogházba is járt. Egész sor zálogházi cédulája volt, hol beadott, hol kiváltott valamit. De például kiügyeskedte azt is, hogy mind a hárman tanuljunk zenét, a bátyám dzsesszzongorát tanult, az öcsém meg én klasszikus zongorát. Volt otthon zongoránk, és az iskolába jártunk zongoraórára, ezért nem lehetett túl magas a tandíj. Nagyon becsülöm, hogy édesanyám annyira forszírozta, hogy ehhez hozzájussunk. Ő nem tanult zenét, de a gyerekeinek megadta a lehetőségét. Viszont évekig nem jártunk üdülni. Egyszer el tudtam menni egy hétre a Balatonra barátokkal, a barátnőm családjának a kis hétvégi házába. Nagy esemény volt, mert különben évekig ki se mozdultunk a városból.
A háztartási munkába mi, gyerekek nagyon kevéssé voltunk bevonva, azt mondhatnám, hogy a fivéreim egyáltalán nem, és én is csak bizonyos fokig. Úgy gondolom, hogy sokkal jobban kellett volna minket bevonni, azzal könnyíthettünk volna édesanyám életén. De ő ezt vagy nem igényelte, vagy azt mondta, hogy magunktól kéne észrevennünk, hogy mit kellene segíteni. 
Mi már kisgyerekként fölfogtuk, hogy Magyarországon terrorrendszer uralkodik, és tisztában voltunk azzal, mit szabad nyilvánosan mondani, és mit nem. Ma is érdekesnek tartom, hogy egy nyolc-tíz éves gyerek megérti, hogy egy szovjetellenes vagy kommunistaellenes megjegyzés börtönnel járhat, és be kell fognia a száját. A szüleim otthon hallgatták a Szabad Európa Rádiót, nyíltan beszéltek előttünk a rendszerről, nem titkoltak semmit. Nagyon korán be voltunk avatva, abszolút különbséget tudtunk tenni, hogy miről beszélhetünk kifelé, és miről nem. Édesapánk például kerek perec megtiltotta, hogy belépjünk az úttörőkhöz. Egyikünk se volt soha se úttörő, se KISZ-tag, mert apám nem engedte. Az iskolában megtűrték, lenyelték a tanárok. Nekem nem volt könnyű, mert az osztályomban én voltam az egyetlen nem úttörő. El kellett viselnem, de belső konfliktust nem okozott, mert az osztálytársaim zöme ugyanúgy gondolkodott, mint én, tudtam, hogy ők sem meggyőződésből lettek úttörők, hanem konformizmusból. Nem volt közöttünk ideológiai szakadék, csak én mertem vállalni, illetve édesapám rákényszerített. Ő soha nem engedett kivonulni, még akkor sem, amikor be voltam osztva, és nagyon féltem, hogy botrány lesz belőle, de nem lett. Az iskolában megmondtam, hogy apám nem engedi, és kész. Csodálkoztunk is, hogy ezt megtűrik. 
Édesapám református volt, édesanyám evangélikus, de egyik sem gyakorló vallásos. Az apai nagyanyám igen, ő rendszeresen eljárt a templomba bibliaórára. A szüleim olyan passzívak lehettek, mint sokan ma is: papíron valamelyik egyházhoz tartoztak, de nem gyakorolták a vallásukat, csak néha-néha jártak el templomba. Nálam az volt a helyzet, hogy én egy evangélikus hittantanárnő hatása alá kerültem, aki tulajdonképpen metodista volt, de ezt csak később tudtam meg. A Bécsi kapu téri evangélikus papnak volt a felesége. Ő megtérítette azokat a gyerekeket, akiket hittanra tanított. Nyomást gyakorolt ránk, hogy mi a jó és mit kell csinálni. Ez az erős szektás hatás eltartott egy darabig. A hittantanárnő azt mondta, hogy meg kell térítenünk a szüleinket, hogy Jézus szeret minket, és hogy bánjuk meg a bűneinket. Ezzel komoly konfliktusokba döntött minket. Extrém dolgokba is belevitte a gyerekeket, például hogy fagylaltot se együnk, mert az is csak világi élvezet. Én eljártam bibliaórára, olvastam a Bibliát, és azt gondoltam, az a feladatom, hogy mindenkit megtérítsek magam körül. Kínos is volt sokszor, mert ezekről a dolgokról inkább nem beszéltem, közben úgy éreztem, hogy gyáva vagyok, mert hallgatok róla. Szóval ez nekem egyáltalán nem volt jó, de nyilván kerestem valamit, egy közösséget, ahova tartozom, ahol jól érzem magam. Talán otthonpótlót is jelentett nekem a lelkes, emocionális közösség. Amikor konfirmálkodnom kellett, szerettem volna a Bécsi kapu téren, de nem lehetett, mert lakóhely szerint nem oda tartoztam. Másik gyülekezetbe kerültem, más paphoz, és a korábbi hatás megenyhült, 15 éves koromra elcsendesedett. 
  
 
Az iskolák államosítása 
UMFI Magyar Filmhíradó 11. 1948. május
Filmhíradók Online
 
1955-ben érettségiztem. Angol szakra jelentkeztem, szerettem volna angol irodalmat és nyelvészetet tanulni, de nem vettek föl. Nem indokolták meg, hogy miért. Azt hiszem, nem is volt jó ötlet nyelvszakra jelentkezni, hiszen a nyugati nyelvek akkor nem kellettek, ezért nyelvtanárokra sem volt szükség. Nem emlékszem, hogy kerültem Sashalomra az Elektromos Mérőkészülékek Gyárába, ahol egy évig dolgoztam segédmunkásként. Nekem nagy élményt jelentett. Persze arra nem gondoltam, hogy mindig ezt fogom csinálni, de nagy változás volt belekerülni az életbe, életemben először pénzt keresni, munkások között lenni. A gyárban kristályt csiszoltam. Ha jól tudom, elektromos célokra kellettek azok a kristályok, és a legtöbb vagy talán mindegyik külföldre került. Egy csiszológépet kellett kezelnem, közben állandóan mérni a kristályokat. Érdekes munka volt, tulajdonképpen előnyös feltételek között dolgozhattam, jó normával. Aztán sajnos elrontottam, mert túl gyorsan dolgoztam: ami azelőtt százötven százalék volt, az száz százalék lett, az utódaim nyilván nem örültek neki. Kitüntettek, kaptam ajándékba egy aktatáskát. Röviddel ezután elmentem onnan, mert felvettek az egyetemre. Teljesen váratlanul, egy hónapos késéssel. Ugyan nem a nyelvszakra, ahova jelentkeztem, hanem a Marx Károly Egyetemre, a közgazdaságira. Kaptam az értesítést, semmiféle magyarázat nem volt mellette, hogy miért és hogyan, de természetesen boldogan elfogadtam, mert gondoltam, hogy ez mégiscsak jobb, mint segédmunkásnak lenni egy életen át. Nagyon kínlódtam, mert az egy hónapos késés miatt elmaradtam az anyaggal, nem is nagyon értettem az előadásokat. Viszont csak három hétig tartott az egész, 1956. október 23-án abbamaradt.
Váratlanul ért a forradalom kirobbanása. A gyárban mindenki „elvtárs” volt, szó nem esett politikáról, legalábbis az én jelenlétemben soha. Úgyhogy ott semmiféle erjedést nem érzékeltem. Az egyetemen éreztem egy kicsit, hogy készül valami. Diák-összejöveteleket szerveztek, és mindenféle politikai dolgokat tárgyaltak, de én még az évfolyamtársaimat se igen ismertem. Október 23-án én is Bem apó szobrához vonultam a többi diákkal együtt. Az egyetemről indultunk, és azt hiszem, hogy a Körúton mentünk végig. Azt tudom, hogy elmentünk Bem apó szobrához, megkoszorúztuk, és utána elmentünk a Parlamenthez. Elég nehéz felidézni a hangulatát. Attól félek, hogy utólag magyarázok bele dolgokat. Élmény volt, ugyanakkor olyan nagyon tudatlan voltam, el sem tudtam képzelni, mi lehet belőle. A Parlament előtt már nagy tömeg és fűtött hangulat volt. Ott elvesztettük egymást szem elől a diáktársaimmal. Csak homályosan emlékszem, hogy később fegyvereket osztottak, elfoglalták a rádió épületét, és már szabad hangokat lehetett hallani. De minderről csak egészen elmosódott emlékeim vannak. Otthon persze beszélgettünk róla, és természetesen tele voltunk reménnyel egészen addig, amíg aztán november 4-én bejöttek az orosz csapatok. Hallgattuk a rádiót éjjel-nappal, és reménykedtünk. Nagyon szerettünk volna, a bátyám is, én is aktívan harcolni, de édesanyám olyan rettenetesen félt és féltett minket, hogy őrá való tekintettel nem tettük. Többnyire otthon voltunk. A Vár felől hallottuk a lövöldözést, és hallottuk a híreket, hogy mi történik a Maléter-kaszárnyában, milyen utcai harcok folynak, és gyerekek Molotov-koktéllal teszik harcképtelenné az orosz tankokat. De ezt nem láttam saját szememmel, csak úgy megtudtam. 
November 4-én úgy gondoltuk, hogy elveszett az ügy, az oroszok leverik a forradalmat, és vége. Úgy is lett, sajnos. És akkor elkezdtünk azon gondolkodni, hogy kimegyünk Nyugatra. Arra emlékszem, hogy a forradalmi napokban a hangulat nagyon különleges volt. Föltűnt az emberek közötti hihetetlen erős összetartozás-érzés, amit se előtte, se utána nem éreztem. Ez csodálatos élmény volt. Aztán jött november 4-e, a reménytelenség, és a bátyám, Tamás kijelentette, hogy elmegy, mert ő ezt nem bírja. Már előzőleg is nagyon szeretett volna külföldre menni, csak nem lehetett. Lassan, lépésről lépésre alakult ki bennünk, hogy elmegyünk. Nem úgy, hogy a család leült és megbeszélte, hanem valami dolgozott bennünk, és én is eldöntöttem, hogy megyek. A bátyám az egyik barátnőmmel ment ki, én négy nappal utánuk indultam el. Akkor még nem tudtam, hogy a szüleim mit tesznek. Édesanyám vívódott, mert az édesanyja még élt, és úgy gondolta – úgy is lett –, ha elhagyja az országot, nem látja többé. Neki az édesanyja és a gyerekei között kellett választani, és a gyerekei mellett döntött. Úgy érezte, hogy nekünk nagyobb szükségünk van rá, amiben igaza is volt. Azt hiszem, úgy indultam el, mint egy alvajáró, nem voltam a következmények tudatában. Exodus volt, az emberek tömegesen mentek el az országból, szinte sodródtam az árral, nem fogtam föl, hogy mit teszek, úgy éreztem, mennem kell, mint a többinek. Azzal viszont számoltam, hogy hosszú ideig nem térhetek vissza. Az fontos volt, hogy jöjjenek a szüleim és az öcsém is. November 23-án vonattal elhagytam Budapestet. Édesanyám egyik barátnőjével és az ő két, nyolc- és tizenkét éves gyerekével mentem. A vonat tömve volt, azt hiszem, a legtöbben emigráló szándékkal szálltak föl rá. Barátaink közeli rokonai laktak Körmenden, a határhoz közel, és úgy gondoltuk ki, hogy náluk töltünk egy éjszakát, másnap pedig megpróbáljuk a továbbjutást. Az állomásnál orosz katonák állítottak meg és ellenőrizték a személyi igazolványunkat. Azt nézték nyilván, hogy benne van-e az engedély, amivel a határsávban lakók rendelkeztek. Persze nekünk nem volt, de Klári néni azt mondta, hogy szüretelni megyünk, vagy valamit mesélt, és ha jól emlékszem, adott egy üveg vodkát ezeknek az oroszoknak, akik továbbengedtek bennünket. Hallottunk olyan kósza híreket, hogy többeket elfogtak, beraktak valami pincébe, de egy vagy két nap múlva megint szélnek eresztették őket, mert nem tudtak az ellátásukról gondoskodni. Volt, aki már harmadszor vagy negyedszer indult neki az osztrák határnak. Borzasztóan be voltunk gyulladva, amikor megállítottak az orosz katonák, de öt perc múlva továbbengedtek. Nálam volt egy hálóing, egy Biblia, egy dupla kenyér és egy alma. A személyazonossági igazolványomat vittem még, semmi más papírt. Úgy gondoltuk, ha az ember valamilyen fontos írást vagy ékszert visz magával, az gyanús. Egy éjszakát töltöttünk Körmenden, és másnap éjjel gyalog mentünk át a határon. A körmendiek támogatása arra szorítkozott, hogy befogadtak, vacsorát és szállást adtak, viszont nem kísértek el a határra, mert ők is féltek. Emlékszem, a szántóföldeken kellett áthatolnunk, a nedves talajtól vizes lett a cipőnk, a zoknink. Elég nehezen haladtunk. Koromfekete éjszaka volt. Hallottunk másokat suttogni, a közelünkben elhaladni, de nem láttuk őket, annyira sötét volt, hogy három-négy méterre sem lehetett látni. Mi is csak botorkáltunk. Hozzájött az, hogy ez a barátnő cukorbeteg volt, útközben injekciót kellett beadjon magának, meg a két gyerek, elég nagy strapa volt ez négyünknek. És nagyon bizonytalanok voltunk. Valaki Körmenden elmesélte, merre kell menni, csinált is egy kis rajzot, de eltépte. Annyira félt, hogy még azt a kis skiccet se hagyta a kezünkben. Nagyon féltünk tőle, hogy átmegyünk ugyan az osztrák oldalra, de olyan cikcakkos a határ, hogy újra visszakerülünk Magyarországra. Egyszer csak – a sűrűn kitűzött osztrák zászlók alapján – érzékeltük, hogy átléptük a zöldhatárt, de nem tudtuk, hogy a következő falu osztrák vagy magyar. Addigra annyira kimerültünk, hogy azt mondtuk, nincs más megoldás, bemegyünk a faluba, vállaljuk a kockázatot. Amikor megláttuk az első német nyelvű utcatáblát, tudtuk, hogy Ausztriában vagyunk. És persze sírva borultunk egymás nyakába. Az osztrák zsandárok már vártak minket. Bevittek egy rögtönzött szállásra, és kaptunk valami meleg levest. Az első éjszakát ott töltöttük, földre szórt szalmán aludtunk. Másnap vittek tovább St. Michael községbe, ahol talán egy hetet töltöttünk. Az osztrákok nagyon szervezetten segítettek. Állandó kisbusz-szolgálat működött, az érkezőket azonnal továbbvitték. Nagyon velünk éreztek, meghatóan segítettek minden tekintetben. Mondták is, jól emlékeznek rá, hogy 1955-ig ők is orosz zónában voltak. Még nagyon élt bennük annak az emléke. Úgy emlékszem, hogy St. Michaelben még nem regisztráltak minket. Lehet, hogy a nevünket fölírták, de többet egészen biztosan nem, azt sem kérdezték, hogy később hova szándékozunk menni. Azt nem tudnám pontosan megmondani, hogy mennyien, de ötvenen biztosan voltunk abban az épületben, ahol elszállásoltak. Egy iskolaépület lehetett. Onnan aztán vonattal vittek tovább Grazba. Ott váltam el Klári nénitől és a gyerekeitől. Ők aztán az Egyesült Államokba emigráltak, én pedig Bécsbe mentem, mégpedig azért, mert ott élt egy távoli rokonunk, náluk volt az információs támpont. Mindenki, aki a családból átment Ausztriába, náluk kellett jelentkezzen, és ők adták tovább az információt. Eszter unokanővérem már járt ott, Tamás is, én voltam a harmadik. Később édesanyám és az öcsém is megfordult náluk. Bécsben el kellett dönteni, hogy melyik országba akarunk továbbmenni. Emlékszem, hogy az egyik menekültközpont előtt transzparensekre volt fölírva az országok neve – Ausztrália, Kanada, Egyesült Államok, Svájc, Hollandia –, és amelyik alá állt az ember, oda vitték. Hihetetlenül egyszerűen és banálisan történt egy rettenetesen fontos döntés. Minimumra csökkentették az adminisztrációt, mert olyan tömegű ember érkezett, hogy valószínűleg nem tudtak velünk másképp foglalkozni. 
A bátyámnak eltökélt szándéka volt, hogy az ETH-n, a híres zürichi technikai főiskolán tanul tovább. A budapesti Műegyetem építész karán elvégzett már három évet, és a zürichi műegyetemen akarta folytatni. És amilyen célratörő, meg is tette. Én gondolatban Hollandiával foglalkoztam, szívesen mentem volna oda, de gondoltam Franciaországra is. Ami aztán Svájc mellett szólt, a bátyám szándéka volt, és hogy 47-ben már jártam Svájcban mint „vöröskeresztes gyerek”. Akkor svájci családok a háborút viselt országokból fogadtak be gyerekeket, hogy föltáplálják őket. A Vöröskereszt útján három hónapot Svájcban töltöttem egy családnál, volt már egy kis ottani tapasztalatom. Gondoltam, hogy miért ne, nincs messze Magyarországtól, békés, semleges ország, megvan rá az esély, hogy a családunk együtt marad, és a Svájc tábla alá álltam. December 7-én indult egy leplombált vonat, amire útközben nem lehetett felszállni, se a vonatról leszállni. Így mentünk végig Ausztrián egészen Lausanne-ig. Ott elhelyeztek bennünket egy menekülteknek berendezett kaszárnyában, voltunk vagy hatszázan. 
 Lausanne-ban tudtuk meg, hogy mindannyian megkapjuk a menekült státust. Manapság ez hosszú procedúrával és kihallgatásokkal jár. Akkor semmiféle személyes kihallgatás nem volt, a kaszárnya vezetősége összehívott minket, és közölték, hogy mindenki megkapja. Ezután négy hétig karanténban kellett lennünk. Azt mondták, hogy a járványveszély miatt, de mi biztosak voltunk benne, hogy más okból. Ők nagyon jól tudták, hogy 56-ban Magyarországon minden börtönt kinyitottak, bűnözők is lehetnek közöttünk. Gondolom, hogy személyes ellenőrzés és megfigyelés történt, ezért a biztonság érdekében ezt a karantént rótták ránk. Négy hétig csak kísérettel hagyhattuk el a kaszárnya épületét. De ez nem volt különösebben kellemetlen, nem úgy éltem meg, mint valamiféle rabságot. Olyan szempontból nehéz volt, hogy csupa idegennel voltam együtt. Tizenketten aludtunk egy hálóteremben. Én még nagyon fiatal voltam, és a nők mindenféle intimitásokat meséltek egymásnak, azokat inkább nem hallgattam volna végig. Néha nagyon elveszettnek éreztem magam. Ott tudtam meg telefonon, hogy édesanyám és az öcsém megérkeztek Bécsbe a rokonokhoz, de az édesapám nincs velük, az utolsó percben visszalépett, itt maradt Magyarországon. A szüleim házassága már régen nem volt jó, nem csoda, hogy felmerült bennem: édesapám felhasználta az alkalmat arra, hogy különváljon édesanyámtól. Ezt így magyaráztam meg magamnak, és nagyon sajnáltam, mert ennek elég nagy ára volt számunkra. Édesanyám és az öcsém december 6-án lépte át a határt. Akkor már nagyon nehéz volt átjutni. A Fertő tó közelében, mocsáron mentek át. Az öcsém tizenöt éves volt, még félig gyerek, és azt mondta, hogy neki azon az éjszakán ért véget a gyerekkora. Életveszélyben voltak, mert a határőrök lőttek rájuk az őrtornyokból. Az öcsém útközben egyszer úgy elgyengült, hogy azt mondta, nem bír továbbmenni. Édesanyám tartotta benne a lelket, és hála istennek, átjutottak. Nem is tudom, hogy miért azt a helyet választották, erről valahogy soha nem beszéltünk. Először Bécsbe mentek, onnan pedig Innsbruck közelébe, egy távoli rokonhoz. Aztán a hatóságok közölték velük, ha Svájcba akarnak továbbmenni, egy ideig menekülttáborban kell lenniük. Így Innsbruck közelében, Sollbad-Hallban egy menekülttáborban tartózkodtak pár hétig, majd megérkeztek Zürichbe. Úgy emlékszem, hogy Svájc tizenkétezer magyar menekültet vett föl, és az édesanyám meg az öcsém csak azért jöhettek utánunk, mert mi már ott voltunk. A svájciakról is azt mondhatom, amit az osztrákokról, hogy nagy buzgalommal igyekeztek segíteni. A hidegháború kellős közepén érkeztünk, a szemükben mi mindenképpen a szovjet rémuralom áldozatai voltunk. Svájcnak nagyon erős antikommunista politikája volt, ők mindenkit tárt karokkal fogadtak, aki a kommunizmus elől menekült. Mi voltunk az első menekültek a háború után, később jöttek a tibetiek meg a csehek. Mi tényleg hasznot húztunk a politikai helyzetből és abból a beállítottságból, hogy mindenképpen segíteni akarnak. Azt gondolom, hogy a svájciakban még élt egy bizonyos fokú rossz lelkiismeret, mert a háború idején a zsidókat nehezen fogadták be, lezárták a határt, ezért sokan kerültek haláltáborba. Fájdalmas és kellemetlen emlék lehetett sok ember lelkében, és örültek, hogy tehetnek valamit a menekültekért. Utólag értékelem így, ezt akkor még nem tudtam. 
Január elején elkerültünk Zürichbe. Ott külön táborba helyezték azokat, akik egyetemre akartak járni. Külön a fiúkat és külön a lányokat. Teljesen szabadon lehetett választani, hogy ki mit akar tanulni. Akik már végeztek egyetemet, azoknál volt egy kis vizsga, nálam pedig csináltak egy IQ-tesztet, tudni akarták, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e egyetemi tanulmányokra, és kellett írnom egy fogalmazást is, magyarul. Voltak ott magyarok, akik kiértékelték. Ez sikerült, és 57 tavaszán elkezdtük az egyetemet, Tamás is, meg én is. Egyértelmű volt, hogy nyelveket akarok tanulni. Budapesten angol szakra jelentkeztem, most viszont francia–német szakra. Zürich német nyelvterület, és amellett nekem nagyon tetszett a francia nyelv, már Budapesten is elkezdtem vele foglalkozni egy picit. Elég nehéz volt, mert nagyon erős konkurenciával kellett megbirkóznom, hiszen a svájciak óriási előnnyel kezdték a tanulmányaikat, ott a gimnáziumban hat-hét évig tanulnak franciául, mielőtt elkezdik az egyetemet. Először a bátyámat és engem is provizórikus diáktáborban helyeztek el, azután családoknál. Az akkori svájci szisztéma szerint jómódú családok egy időre egyetemistákat vettek magukhoz. Az öcsém is iskolába került, édesanyám pedig elkezdett dolgozni. Valamit tudott németül. Először irodai segítségként dolgozott egy építészeti irodában, azután elkerült egy bankba, és tulajdonképpen végig, a nyugdíjazásáig abban a nagy svájci bankban dolgozott. Negyvenhét évesen került ki. Nagyon fájt neki, hogy édesapám nem jött velünk, és amellett számolt vele, hogy nem fogja viszontlátni az édesanyját, ami be is következett. A két testvérét se látta többé, illetve a nagynénémet igen, de a nagybátyámat már nem. Neki volt a legnehezebb közülünk. 57. október 1-jével kivettünk egy háromszobás lakást, és együtt éltünk négyen. 60-ban a bátyám elköltözött tőlünk, aztán az öcsém is elment, 65-ben megházasodott. Közben már egy másik lakásunk lett Zürichben, és én még egy darabig édesanyámmal laktam. Édesanyám egyedül maradt, olyan értelemben, hogy nem lett új társa, annak ellenére, hogy tudta, édesapámmal már nem fog többé együtt élni. 63-ban édesapám meglátogatott minket, és mi megpróbáltuk rávenni, hogy maradjon velünk. Édesanyám akkor még nyitott volt rá, de édesapám nem akarta. Neki itthon volt új társa, röviddel a halála előtt meg is nősült. Gondolom, azért kellett a papír,  mármint a házasságlevél, hogy a felesége megtarthassa a lakást, ami egykor a mi lakásunk volt.
Anyámból áradt a boldogtalanság. Szenvedett a munkahelyén is. Szinte naponta mesélt arról, hogy mennyire komiszan viselkedett vele egyik vagy másik munkatársa. Azt hiszem, túl érzékeny is volt, nem tudott alkalmazkodni az új helyzethez. Neki óriási presztízsveszteséget és életszínvonal-csökkenést jelentett az emigráció. Otthon megvolt a társadalmi köre, még akkor is, ha csak illuzórikus, hiszen leginkább az ő osztályát bántották a kommunisták, de mégis, ott hasonló sorsú emberek vették körül, itt nem. Látszott rajta a sértődöttség. Szóval összejött egy-egy svájcinak a faragatlan durvasága meg az ő túlzott érzékenysége. Volt egy kis magyar köre, rendszeresen összejárt egy-egy magyar házaspárral vagy egyedül élő nővel. Persze erős kompenzációs jellege is volt némelyik kapcsolatnak. Szívbeli barátsága csak nagyon kevés emberrel alakult ki. 56-osokkal főleg, és az ő korosztályába tartozókkal.
Az hírlik, a svájciak különleges jellemvonása, hogy nehezen barátkoznak, nagy távolságot tartanak, és túl nagy fontosságot tulajdonítanak bizonyos anyagi vagy praktikus dolgoknak, amelyeket mi nem tartunk annyira lényegesnek. Édesanyámnak volt egy mondása, hogy szegény svájciak nem tudják, mi a háború. Ez furcsán hangzik, de van benne igazság. Többször éreztem én is, hogy hiányzik belőlük annak az intelligens megkülönböztetése, hogy mi az, ami számít az életben, mi az, ami nem számít vagy aránylag lényegtelen. Csak hogy egy esetet említsek: édesanyámnak volt egy kolléganője, aki szimpatizált vele, egy svájci, és meg akarta hívni magához, de azt mondta, hogy először még egy lámpát meg kell csináltatnia. És ez így ment évekig, végül soha nem hívta meg. Ez annyira jellemző, amennyire groteszk. Sajnos a svájciakban van egy olyan vonás, hogy ne gyere túl közel hozzám, mert nem akarom, hogy megtudd, hogyan élek, még akkor se, ha semmi titkolnivalóm nincs. Lehet, hogy ez valóban azzal függ össze, hogy soha sem tapasztalták meg, mi az, amikor az ember az életéért reszket, vagy a szeretteinek az életéért. Nekik például az a fontos, hogy szürke-e a szemeteszsák vagy barna, és ha szürke van előírva, akkor vagy följelentik azt, aki barna zsákot tett ki, vagy szólnak neki, hogy csomagolja át a szemetét. 
Minket az első perctől segítettek. Tamás és én állami ösztöndíjat kaptunk, amíg egyetemre jártunk, Gyurka, az öcsém anonim ösztöndíjat. Soha nem tudta meg, hogy ki finanszírozta a tanulását az érettségiig, az illető nem akarta felfedni magát. Édesanyám keresett, szerényen, de meg tudtunk élni. Összeraktuk a pénzünket, abból fizettük közösen a lakbért és az élelmezést. A lakás bebútorozásánál egy karitatív szervezet segített, kaptunk ágyakat, asztalt, székeket és ágyneműt is. Az egyetemet el lehetett végezni, ha az ember szünidőben kiegészítette az ösztöndíját egy kis keresettel. Én is dolgoztam például az egyetemi könyvtárban, meg más helyen is. 
Az első időben nagyon sok szimpátiában volt részem. Néha viszont szegény kis menekültként kezeltek. Olyan is volt, ami fájt. Emlékszem, hogy a diáktársaimmal elmentünk egy vendéglőbe, és az egyik egyetemi kollégám azt mondta, hogy meghív vacsorára, mert 56-ban nem támogatta a magyar diákokat, itt az alkalom, hogy támogasson valakit. Ez nagyon fájt. Egyszer meg segítettem valakinek csomagolni, aki hosszabb útra készült, és a zsebembe nyomott egy tízfrankost. Akkor elöntött a vér. Nagyon fájt, hogy a baráti segítségemet meg akarja fizetni. Megmondtam neki, hogy nagyon rosszul esik, ez nekem idegen, és szó sem lehet róla, hogy elfogadjam. Ő hümmögött, hogy nem úgy gondolta. Ezek olyan svájci dolgok, a két kultúra különbsége. Ők azt hiszik, hogy mindent meg lehet fizetni, közöttük ez rendben van. Ellenséges magatartást viszont csak elvétve tapasztaltam. Baráti kapcsolatok kialakultak már az első években is, de azok aztán változtak. Az elején – a félszegségemnél fogva – magam is inkább a társadalom szélén élő, félénkebb emberekkel kerestem a kapcsolatot, később más jellegű barátaim lettek, akik más szempontból voltak a társadalom szélén, nem nyárspolgárok, hanem szabadabban élő és gondolkodó emberek. Szóval inkább kozmopolitákkal kerültem barátságba.
Gyorsan megtanultam németül. A magyar menekültek részére indítottak német kurzusokat, intenzív tanfolyamokat is, de én sose jártam azokra, túl lassúnak találtam. Elkezdtem önállóan olvasni, és azáltal, hogy az emberekkel kapcsolatba léptem, gyakorolni is tudtam a nyelvet. Ez nekem érdekesebbnek tűnt, mint beülni egy nyelviskolába. Egy éven belül már jól beszéltem németül, a svájci dialektust is, két éven belül pedig, azt mondhatnám, hogy teljesen. Aztán a franciával is meg kellett birkóznom, de mivel nagyon szerettem, azt is hamar megtanultam.
Nagyon más egy svájci egyetem – legalábbis a filozófia kar –, mint egy magyarországi. Ott minden személytelen, mert óriási a diáklétszám. Mi sokszor három-négyszázan is voltunk egy-egy előadáson. Mindenki maga állítja össze a tanrendjét, nincsenek osztályok, az előadásokon részben új arcokat látni, így nehéz is megismerkedni a többi diákkal. Állandó a jövés-menés. A német karon rengeteg Németországból jött diák is tanult, mert a németek nagyon szeretnek egy szemesztert Svájcban hallgatni. Azáltal, hogy az a híres egyetemi szabadság uralkodik a svájci egyetemeken, a tempót is a diák szabja meg. Elő volt írva, hogy bizonyos számú vizsgát és írásbeli munkát kell elvégezni ahhoz, hogy az ember jelentkezhessen a végső vizsgákra, de addig mindenki maga osztotta be a feladatait. Rengeteget kellett olvasnom irodalomból, ami nehéz volt, mert nem tudtam, hogy mibe kapaszkodjam. Mércém sem volt, hogy ebben a szemeszterben ezt kell csinálni, azután meg azt, hanem teljesen szabadon kellett kialakítsam a tanmenetemet.
57-től 60-ig, három évig jártam az egyetemre, aztán abbahagytam. Ennek csak részben volt az oka, hogy elvesztem a nagy sokaságban, minden támasz vagy útjelző nélkül kellett végeznem a tanulmányaimat, ami túl nagy terhet jelentett. Állandósult a lehangoltságom, kiúttalanságot éreztem, és nem tudtam, hol a helyem. Úgy gondoltam, jobban járnék, ha dolgoznék, este tudnám, hogy mit csináltam aznap, kapnék fizetést, és nem kellene állandóan azon rágódnom, hogy melyik könyvet és mennyi idő alatt olvassam el. Régi privát problémák is jelentkeztek, nagyon félszeg és bizonytalan voltam, egyáltalán nem találtam meg a helyem a világban, nem tudtam, hogy miért élek. Honvágyam soha sem volt. Arra nem gondoltam, hogy könnyebb lenne otthon. Úgy gondoltam, hogy a személyes problémáim ugyanúgy meglennének itt is. De nem egészen így volt. Nyilván az egész emigrációs szituáció is megnehezítette a helyzetemet, amit akkor nem láttam annyira, mint most. Szóval azt én akkor leértékeltem. A nehézségeimhez biztosan hozzájárult az emigráció is, meg hogy édesapám nem jött velünk, és mivel a két fivérem hamar elment, én ottmaradtam édesanyámmal. Rám támaszkodott, mert elhagyta a férje, kicsi fizetésért dolgozott, egyszerű munkát végzett, nem találta meg a kapcsolatot a svájciakkal, lehet, hogy a lelke mélyén meg is bánta, hogy Svájcba ment. Azt gondolom, hogy ez erősen belejátszott az én problémáimba, túl nagy teher volt nekem is. 
Ebben az időben különböző munkákat vállaltam. Először egy mozgássérült gyermekek otthonában dolgoztam kisegítőként. Ott is laktam. Tulajdonképpen önkéntes munka volt, teljes ellátást kaptam, fizetést nem. Ki akartam próbálni, hogy milyen egy másik feladat, gyakorlati munka, emberek között lenni, emberekkel dolgozni és együtt lenni. Én voltam az egyetlen önkéntes, a többiek fizetésért dolgoztak. Annyi támogatást kaptam, hogy az a család, amelyiknél az első pár hónapban laktam, minden hónapban adott nekem száz frankot, ami a villamosköltségemet meg az apró költségeket fedezte. Az otthonban nem éreztem jól magam, mert az igazgatónő nagyon szigorú volt és nagyon aszketikus beállítottságú, és úgy találta, hogy túl elpuhítom, elkényeztetem a gyerekeket. Én viszont úgy éreztem, hogy a gyerekeknek, akik a családjuktól elszakadva éltek ott évekig, szükségük van törődésre, gyöngédségre, egy kis anyáskodásra, és nem értettem egyet azzal a spártai szigorral, amit az igazgatónő elvárt és maga is gyakorolt. Egy évre szólt a szerződésem, nem is akartam tovább maradni, mert megviseltek a feszültségek. Utána elmentem az adóhivatalba, ahol már korábban, a szünidőkben dolgoztam. Ott voltam körülbelül másfél évig. A jövedelmem megfelelő volt. Nekem minden jövedelem soknak számított az ösztöndíjamhoz képest, mert annak többszöröse volt. Úgy éreztem, hogy rengeteg a pénzem, és nem voltak nagy igényeim. A munka nem volt valami érdekes, de reméltem, hogy azért majd csak továbbjutok valamikor. Úgy éreztem, hogy először erőre kell kapnom, és csak azután kereshetek magamnak valami érdekesebb munkát, illetve majd akkor folytathatom az egyetemet.   
 63-ban elmentem Londonba egy évre, hogy megtanuljak angolul. Nagy divat volt, hogy Svájcból fiatal lányok Angliába mennek dolgozni részmunkaidőben, rendszerint gyerekekhez, vagy segíteni a háztartásban fél napot. A másik fél nap szabad volt, akkor az ember mehetett nyelviskolába. Én is így csináltam, az iskolában ültem naponta három-négy órát, a többi időben pedig egy családnál segítettem. Elég jól megtanultam angolul. Az angolok közvetlenebbek, mint a svájciak, és nagyon szívélyesek, segítőkészek. Mindenhol érezhető, az üzletekben, az utcán, bárhol. Utaztam is egy kicsit, felmentem Skóciába is. Részben egyedül utaztam, részben egy Angliában tanuló örmény fiúval, akivel útközben ismerkedtem össze. Együtt próbáltunk autóstoppolni, de az nehéz volt, egyedül könnyebben ment. Különleges pár voltunk, egy Svájcba származott magyar, és egy Libanonban élő örmény. Nagyon kedveltem őt. Aztán ő visszament Libanonba, én meg Svájcba. 
64-től újra Svájcban dolgoztam. Érdektelen irodai munkát végeztem, de az volt a célom, hogy pénzt keressek, és eltöltsem az időt addig, amíg képes vagyok valami érdekesebbre. A svájci munkapiac akkoriban még eléggé telítetlen volt, könnyen lehetett állást találni. Nagyon ritkán kértek papírokat, és sok helyen nem is volt írásbeli szerződésem, csak szóbeli megegyezés a munkaadómmal. Megkérdezték, mit csináltam addig, elmondtam, hogy érettségim van, szüneteltetem az egyetemi tanulmányaimat, több nem érdekelte őket. Megbeszéltük, hogy milyen munkakörről van szó, és hogy mi lesz a feladatom. Mindig volt egyhetes vagy egy hónapos próbaidő, azalatt kölcsönösen szabadok voltunk, hogy eldöntsük, ott maradok-e vagy sem. 65-ben jelentkeztem esti kereskedelmi iskolába. Azáltal, hogy volt érettségim és bizonyos irodai tapasztalatom, másfél év helyett egy év alatt el tudtam végezni. Tanultam gépírást, gyorsírást, könyvelést, kereskedelmi levelezést. Tulajdonképpen soha nem volt kedvem irodai munkához, csak a biztonság miatt kezdtem el. Szórványosan azért hasznát vettem, nem bántam meg, hogy elvégeztem.
Svájcban nagyon sokáig kell várni az állampolgárságra, minimum tizenkét esztendőt. Nekem sokkal több lett, huszonkét év, mert többször tartózkodtam hosszabb ideig külföldön, nem volt meg folyamatosan a tizenkét évem. Svájcban úgy hívják ezt a státust, hogy schriftenlos, papír nélküli. Svájcon belül tulajdonképpen nem volt hátrányom belőle, ha nem számítjuk hátránynak, hogy valakinek nincs szavazati joga. Külföldön viszont igen, mert bizonyos országokba csak vízummal mehettem. Ez még nem lett volna olyan nagy baj, de 1971-ben, amikor a bátyáméknál voltam Peruban nagyon sok probléma támadt abból, hogy nem voltam svájci állampolgár. A peruiak a svájciaktól kapott menekült útlevél ellenére azt gondolták, hogy egyenesen Budapestről érkeztem, és kommunistaként kezeltek. Hiába mondtam, hogy éppen a kommunizmus elől menekültem. Meg kellett volna hosszabbítanom a vízumomat, viszont az útlevelemben már nem volt hely a pecsétnek. El kellett volna küldeni Svájcba, hogy ragasszanak bele még néhány oldalt. Elmentem Limába a svájci követségre, de visszautasították a kérésemet. A sógornőm föl volt háborodva a svájci követség viselkedésén. Ő svéd állampolgár, neki ehhez tulajdonképpen semmi köze nem volt, de úgy érezte, hogy ez lehetetlen magatartás, és kiverte a huppot a követségen. El is érte, hogy az útlevelemet elküldték Svájcba az illetékes hatóságnak. Hamarosan visszaérkezett a beragasztott oldalakkal, ahová azután a perui hatóságok bele tudták nyomni a pecsétjüket. Argentínában is több bonyodalom és nehézség származott abból, hogy nem voltam svájci állampolgár. Zürichben másfél esztendőre kértem vízumot a svájci argentin konzultól, és minden további nélkül megkaptam, de amikor megérkeztem Argentínába, a hatóságok érvénytelenítették saját konzuljuk vízumát, és csak három hónapra adtak tartózkodási engedélyt. Az a szerencse, hogy az egyik barátnőmnek összeköttetése volt valamelyik minisztériummal, ő segített, és három hónaponként meghosszabbították a vízumomat. Végül is sikerült másfél évig ott lennem. Barátoknál laktam, spanyolul tanultam és dolgoztam a doktori munkámon. Még privát németórákat is adtam, és utazgattam Argentínában meg Peruban is.  
 
 66-ban eldöntöttem, hogy még egyszer nekimegyek az egyetemnek. Akkor viszont úgy csináltam, hogy megszereztem az általános iskolai tanári diplomát, mert az nem volt olyan nagy rizikó. Az három-négy éves tanulmány, és gondoltam, hogy mindenképpen megcsinálom, utána még továbbtanulhatok, ha van elég energiám hozzá. Úgyhogy kiképeztettem magamat német-, francia- és angoltanárnak a fölső általánosba. Felvettem harmadik szaknak az angolt. Úgy éreztem, hogy meg tudom oldani, mert belátható, van egy tanmenet, az ember tudja, hogy mi a dolga. Amellett együtt tudtam dolgozni az osztálytársaimmal, közösen oldottunk meg egyes feladatokat. Pedagógusképzést is kaptunk, gyakorlatra is kellett mennünk. Ennek keretében Párizsban töltöttem egy évet a Sorbonne-on, az 1969–70-es tanévet. A Sorbonne egyik részlegén a külföldi diákoknak tartanak előadásokat francia irodalomból és nyelvészetből, én ott hallgattam. Az nekem nagyon jó volt, azt a tempót bírtam, nem éreztem túl nehéznek nyelvileg sem. Jó alkalom volt, hogy megtanuljak franciául és egy kicsit megismerjem a francia kultúrát is. Nagyon szerettem Párizsban lenni. Szünidőben vagy hétvégéken utazgattam Franciaországban. Három év alatt elvégeztem ezt a képzést, és megkaptam a felső általános iskolai oktatásra jogosító diplomát. De nem hagytam abba az egyetemet, hanem azonnal folytattam, a középiskolás tanárképző részlegben. Részben ugyanazok a professzoraim voltak, csak hát hozzá kellett vennem bizonyos tárgyakat és különböző szemináriumi munkákat kellett írnom. Annyi volt a változás, hogy az angol helyett a spanyolt vettem föl, mivel Argentínában elég jól megtanultam spanyolul. Végül doktori disszertációval fejeztem be az egyetemet, de nagy időveszteséggel. 
Végig kaptam ösztöndíjat, a svájci állam nagyon nagyvonalú volt, hiszen eléggé megnyújtottam a tanulmányaimat. 56-ban nyílt egy iroda, külön a magyar diákok ösztöndíjazására. Tulajdonképpen nagyon lezseren kezelték az ösztöndíj megítélését, nem kértek bizonyítványokat az embertől, mindenkire rábízták a tempót. Arra az időre is kaptam ösztöndíjat, amíg külföldön voltam, Párizsban és Argentínában is, mert azt is a tanulmányaimhoz számították. Az egyetemi társaim is eltöltöttek legalább egy szemesztert francia nyelvterületen. Az ösztöndíj nagyon szerény volt, körülbelül hatodrésze lehetett a kezdő pedagógusi fizetésnek, csak a létminimumot biztosította. Én többször hozzákerestem ilyen-olyan munkákkal, az megengedett volt.
72-ben visszajöttem Argentínából, és 74-ben tettem le a doktori vizsgát. Ez nem volt kötelező, van egy másik mód is arra, hogy az ember befejezze a tanulmányait. Ha egy kisebb dolgozatot ír a disszertáció helyett, nem kap doktori címet, csak diplomát. Sokan azt csinálják, hogy először ezt a kisebb értekezést vállalják, és később esetleg doktorálnak. Én úgy gondoltam, hogy miért dolgozzam kétszer, miért ne menjek mindjárt bele a doktori munkába. Michel Butornak, a ma is élő francia írónak a regényét választottam, azt kellett analizálnom egy modern analitikus módszerrel. Tulajdonképpen a professzorom metódusát kellett alkalmaznom a regényre. Ezt a módszert úgy lehetne egészen röviden jellemezni, hogy mindennemű kapcsolatot tagad az irodalmi mű és az élet között. Nem vehető tekintetbe semmiféle biográfiai összefüggés az író életével vagy korával és annak az eseményeivel. A művet önmagából kell megmagyarázni, nem pedig a külső faktorokból. Tulajdonképpen azt kellett elemeznem, hogyan tükröződik az alkotás önmagában, hogyan bontakozik ki saját maga által. Ez a mű egy regény, egy fiktív napló sok és erős szimbolikával. Röviden arról szól, hogy egy francia mérnök Angliába megy, és ott elkezd naplót írni. Az ottani boldogulásáról, nehézségeiről szól a könyv. Egy kicsit emigráns szituáció. Nem tudatosan választottam egy ilyen sorsot, később vettem észre a párhuzamot a saját életemmel. A professzorom magamra hagyott, semmiféle impulzust nem kaptam tőle, teljesen egyedül írtam meg a doktorimat. Végül magna cum laudéval végeztem, nagy kő esett le a szívemről.
 A bátyám minden nehézség nélkül folytathatta a tanulmányait, és 1960-ban sikeresen be is fejezte. Nagyon jó eredménnyel végzett, mint építész. Utána kiment Svédországba a svéd építészetet tanulmányozni. Egy évet töltött még Párizsban is. 1968-ban svéd feleségével és a kislányukkal együtt Limába ment, mert az UNESCO-tól ott kapott megbízást. Limában született még egy fiúgyerekük. Huszonkét éve pedig Costa Ricában élnek, San Joséban. A bátyám vállalkozóként dolgozik, telkeket vesz, házat épít rájuk, majd eladja. Teljesen önállóan dolgozik, nemcsak tervező, kivitelező is. Ők egymással spanyolul beszélnek. Tamás jól megtanult svédül is, de a gyerekek nem tudnak se magyarul, se svédül. Azt gondolom, hogy a gyerekek már oda tartozónak érzik magukat. A bátyám tökéletesen beszél magyarul. Costa Ricában is van egy-két magyar ismerős, akivel érintkeznek, valószínűleg ez is segít, hogy ne felejtse el a nyelvet. Két-három évenként találkozunk. Egyszer voltam náluk San Joséban, amikor a lánya esküvője volt, 94-ben. Akkor beutaztam az országot is. Nagyon szép és érdekes ország, nagyon tetszett. Az öcsém kezdése volt a legnehezebb, mert egy szót se tudott németül. Őt egy normális gimnáziumba nem vették volna föl, mert nemcsak németül kellett volna tudnia, hanem pótolnia kellett volna az angolt, a franciát, a latint, ezért bekerült egy felnőtt-gimnáziumba. Svájcban vannak felnőtt-gimnáziumok azoknak, akik nem tizennégy-tizenöt éves korukban, hanem később döntik el, hogy szeretnének érettségizni. Ő ilyen gimnáziumban tanult egy magyar társával együtt, és ismeretlen személytől kapta az ösztöndíját. Nagyon kemény évei voltak. Tizennyolc évesen leérettségizett, utána egyetemre ment, kémia szakra, és doktorátussal elvégezte. Közben megismerte a későbbi feleségét, aki szintén kémia szakos hallgató volt. Vegyészként dolgoznak mind a ketten. Van két felnőtt lányuk. Az öcsém közben egy évet töltött Hollandiában a leideni egyetemen. A felesége révén, akinek a családja Hollandiából települt át Svájcba, megtanult hollandul. Utána egy évre Kanadába, Edmontonba mentek, majd Zürichben, egy óriási vegyi vállalatnál vállalt állást. Azóta is ott dolgozik, ma már tudományos igazgató. Közben egyetemi magántanár is lett, rendszeresen tart előadásokat. A sógornőm két évvel ezelőtt saját vállalatot létesített, amelyben állatok számára állítanak elő növényi gyógykészítményeket. Úgy néz ki, hogy ennek nagy jövője van, Amerikában már bevált, mint új iparág. Az öcsém tökéletesen beszél magyarul, folyékonyan beszél hollandul, de náluk a család nyelve a német. A bátyám svéd állampolgár. Az öcsém svájci. Mi nem beszéltünk a magyarországi évekről, csak kivételes esetben. Azért sem, mert a bátyám és én nem szívesen gondoltunk vissza az 56 előtti nehéz évekre. Sokáig nagyon távol volt nekünk Magyarország, én huszonkét évig nem jöhettem ide. Ennyi év alatt az ember elszokik egy helytől, egy országtól. Hosszú ideig nem is gondoltam rá, hogy valaha vissza fogok jönni.   
1972-ben elkezdtem dolgozni egy esti iskolában, mert a spanyoltudásomat rögtön föl akartam használni. Svájcban akkoriban divatba jött Dél-Amerika, az embereket nagyon érdekelte a spanyol nyelv, szükség volt spanyoltanárokra. Majd különböző gimnáziumokban kezdtem dolgozni francia–spanyol szakos tanárként. Néhány évig mind a kettőt csináltam. Ekkor megismerkedtem azzal az új nehézséggel, hogy az átlag német svájci gimnazista nem szeret franciául tanulni. Valószínűleg mélylélektani okai vannak, mert az országnak körülbelül az egyharmada francia anyanyelvű, sok a feszültség a német és a francia anyanyelvű népesség között, sok a rivalizálás és a féltékenység. Aztán az is szerepet játszik, hogy az iskolai oktatás sokszor unalmas, a gyerekek öt-hat évig nyúzzák a francia nyelvet, mégsem tanulják meg, mert folyton csak a nyelvtant kell biflázniuk, és elvesztik a kedvüket. Azután divatba jött az angol nyelv, és minden fiatal angolul akart tudni, nem franciául. Emellett én csak úgynevezett segédtanár voltam. Szembekerültem azzal is, hogy a svájci gimnáziumokban, legalábbis azokban, amelyekben én tanítottam, nagyon konzervatív, patriarchális szellem uralkodik. A gyerekek arrogánsak voltak. Jól tudták, hogy én „csak” segédtanár vagyok, kevesebb a jogom és a lehetőségem, mint a megválasztott tanároknak, és éreztették is velem. Fegyelmezési gondjaim voltak, és az igazgatóság nem állt mellettem, nem segített. Nagyon egyedül éreztem magam ezekkel a problémákkal. Voltak persze kellemes tanítványaim, sőt egész osztályaim, akik között jól éreztem magam. Ahhoz, hogy valaki választott tanár legyen, pályázni kellett és egy vizsgaórát tartani. A pályázónak be kellett bizonyítania, alkalmas rá, hogy megválasszák. Én meg se próbáltam, nem adtam esélyt magamnak. Egyik gimnáziumban sem éreztem, hogy életem végéig ahhoz a tantestülethez akarok tartozni. Egy megválasztott tanár ugyanis egész életén keresztül ugyanabban a gimnáziumban tanít. Az esti iskolát viszont nagyon élveztem, oda felnőttek jártak, akik tanulni akartak, érdeklődtek és szívesen dolgoztak. 79-ben kezdtem el dolgozni a Swissairnél, a svájci légitársaság nyelviskolájában, amelyet a pilótáknak és a stewardesseknek találtak ki, de mások is jártak oda. Elsősorban a spanyol oktatására vettek föl, de franciát is tanítottam. Ezt nagyon szerettem csinálni, érdeklődő emberekkel volt dolgom, és nem gyötört senki, se a tanítványok, se a kollégák. Önállóan dolgoztam, jegyeket nem kellett adnom. Ott tanítottam körülbelül tíz évig. Aránylag sok szabadidőm volt, mert hetente csak három napot tanítottam. Kicsit sportoltam, szerettem olvasni, színházba, moziba járni, barátokkal összejönni. Aztán elkezdtem túrázni, és minden hétvégén, szombatonként, vasárnaponként elmentem valahova a hegyekbe, sokszor két-három napra is. Nagyon szerettem túrázni.  
A családból édesanyám volt az, aki leginkább tartotta a kapcsolatot Magyarországgal. Sok kapcsolat tulajdonképpen rajta keresztül létezett, mert ő 71-ben vagy 72-ben lett állampolgár, és azután 92-ig, a haláláig minden évben hazajárt. Én rendszeresen leveleztem az édesapámmal, a nagymamámmal és a nagynénémmel. A nagymamám 61-ben halt meg, édesapám 70-ben, a nagynéném 71-ben. 78-ban jöttem először haza, amikor megkaptam a svájci állampolgárságot, utána még párszor, majd jött egy hosszabb szünet. A rokonok és a barátok közül mindenki járt nálunk Zürichben. A nagynéném, édesanyám húga többször is, édesapám pedig kétszer. Móni barátnőm is volt nálam a férjével. Szóval időről időre többen megfordultak ott a rokonok vagy a barátok közül. 93-tól kezdve azután majdnem minden évben hazajöttem tíz napra–két hétre. Ilyenkor mindig Móniéknál laktam. Végiglátogattam a barátokat, ismerősöket és turistáskodtam is. 97-ben kezdtem el foglalkozni a gondolattal, hogy visszatelepülök Magyarországra. Rendszeres információm nem volt Magyarországról, nem olvastam magyar újságot, kevés magyar emigránssal tartottam kapcsolatot. A svájci sajtó és rádió ritkán adott hírt Magyarországról. Azt sem tudtam, hogy kik a kortárs magyar írók, kiket olvasnak, kiket tartanak fontosak a magyarok. Hiányzott belőlem az érdeklődés. 78-ban karácsony és újév között jöttem Magyarországra, huszonkét év után először. Mindenképpen haza akartam jönni, látni, milyen itt az élet, és hogy fölvegyem a kapcsolatot azokkal, akik még élnek. Nagyon nehéz volt ez az első látogatás. Akkor megrohant a múlt. Tél volt, hideg, sötét. Emlékszem, hogy pont akkor tört be egy őrületes hidegfront, egyik óráról a másikra tizenkét fokkal hidegebb lett, mindenki fagyoskodott. Az unokaöcsémmel, akinél laktam, nem volt olyan közeli a kapcsolatom, eléggé egyedül éreztem magam. Sivárnak, szomorúnak látszott minden, úgy éreztem, hogy szomorú az ország. Rossz tapasztalat volt, de hallottam másoktól, hogy az első hazajövetel általában nagyon lesújtó tud lenni, elbátortalanítja az embert. Az én nehéz élményem erősen összefügg azzal, hogy mindazok, akik 56-ig nagyon közel álltak hozzám, vagy nem itt éltek, vagy már meghaltak. Elsősorban ez volt nehéz, hazajönni, és nem találni itt azokat, akik azelőtt közel voltak hozzám, és érezni azt, hogy akiket itt találok, azoknak egészen más az életük, és nem is tudják, nem is akarják átérezni az én sorsomat. Móni barátnőmmel is fölvettem a kapcsolatot. Vele nagyon kedves volt a találkozás, de éreztem, hogy az élete egészen más mederben folyik. Férjhez ment, gyerekei születtek, az egzisztenciaharc gondjai kötötték le, nehezen éltek anyagilag, nem tudta beleélni magát az én bajomba. Én voltam az úgynevezett szerencsés, aki kiment, aki jól élhetett, ő pedig az, aki itt maradt, és mindennapos harcot folytatott a túlélésért. Nagyon kedves volt, minden rendben volt, mégis egyedül éreztem magam.
Eltelt két év, mire megint jöttem, aztán 81-ben újra. Akkor kezdtem világosabb színekben látni és érzékelni Magyarországot. Arra emlékszem például, ami nagyon meglepett, hogy a könyvesboltokban nagy a választék, és nem csak kommunista irányzatú könyvek kaphatók. Lehet, hogy korábban is így volt, de én csak 81-ben érzékeltem. Akkor éreztem, hogy itt valamilyen lazulás van. Több pozitív élmény is ért. A nagynéném finomakat főzött, szeretettel vett körül, és örömmel fogadott, amikor esténként megérkeztem. És az évnek jobb időszakában is jöttem. Volt néhány jó élményem az emberekkel, kedvességet tapasztaltam az utcán, az üzletekben. Akkor már kezdtem másképp látni Magyarországot. Ennek ellenére 81-től 93-ig nem jöttem. Édesanyám halála után, 93 tavaszán jöttem megint, azután pedig rendszeresen. Akkor az volt az érzésem, hogy valamit folytatok, amit azelőtt ő csinált, mintha átvettem volna tőle a hazalátogatásokat. 93-ban az urnájával jöttem haza, mert az volt a vágya, hogy itt helyezzék el a családi sírban. 93-tól mindig a barátnőmnél laktam. Náluk nagyon szerettem, ők mindig barátiak, kedvesek voltak velem. Gyakran mentem színházba. Nagy élményt jelentett, hogy egy színpadról a magyar nyelvet hallom, az teljesen elbűvölt. Elkezdtem kirándulni, a barátnőmék elvittek messzebbre is, a Mátrába, az Őrségbe, a Bakonyba, és láttam, hogy mennyi szépség van az országban. Akkor úgy éreztem, hogy szeretek Magyarországra jönni. Érzékeltem, hogy Magyarország szabad, hogy nincsenek a nyakunkon az oroszok. 
 A Swissairnél tíz évig voltam, aztán 89-ben több kurzust töröltek, sok tanárt elbocsátottak. Engem nem, de megmondták, hogy kevesebb kurzusom lesz. Akkor úgy döntöttem, hogy inkább elmegyek, mert nem keresek eleget a megélhetésemhez, és szerettem volna több elfoglaltságot is. Akkor éppen sok menekült érkezett Svájcba, nagy szükség volt gondozókra a különböző menekülttáborokban. Nekem ugyan nincs szociális gondozói végzettségem, de nem is igényelték. 89-ben jelentkeztem, és azonnal felvettek egy menekültotthonba. Ott dolgoztam egészen a nyugdíjazásomig, 99-ig. Illetve közben volt egy változás, mert bezárták az otthont, amelyikben dolgoztam, és átkerültem egy másikba. Ez volt az utolsó és a legjobb munkahelyem. Nagyon szerettem a menekültekkel foglalkozni. A német nyelv oktatása volt az egyik feladatom, de mást is csináltam. Négy éven keresztül az élelmezést kellett vezetnem egy százhúsz fős menekült otthonban. Nem főznöm kellett, a menekültek maguk főztek, hanem összeállítani a menüket, beszerezni az alapanyagot, megszervezni a főzést és ellátni mindenkit. Érdekes, új munka volt, egy kihívás, szívesen csináltam. A nyolcvanas évek második felében nagyon erős menekülthullám érte el Svájcot, özönlöttek a menekültek. Akkor már nagyon nehéz volt menekültjogot kapni. Sokakat visszaküldtek, de a genfi konvenció alapján előírták, hogy mindenkit meg kell hallgatni. A kérelmezőnek meg kellett várnia, hogy mit döntenek az illetékes szervek, megkapja-e a menekültstátust. Ez a procedúra általában több hónapot vett igénybe. Azért kellettek a menekülttáborok, hogy amíg el nem dől a sorsuk, elhelyezzék őket. Szóval állandó hullámzás volt a menekültek között. A munkatársaim többsége nem tudta, hogy milyen menekültnek lenni. Amikor a bosnyák menekültek jöttek a boszniai háború idején, akkor tényleg nyilvánvaló volt, hogy nagyon velük érzek. Az engem nem terhelt meg, hogy emlékeztettek a múltamra, ellenkezőleg, hasznomra vált a munkában, mert jobban át tudtam érezni, mit jelent hontalanná válni. Szerettem ezt a munkát, nagyon jó kapcsolatom volt a menekültekkel. Sokukkal összebarátkoztam, és amikor elhagyták az otthont, akkor is baráti kapcsolatot tartottam fenn többükkel, látogattam őket továbbra is. Amikor a boszniai háború folyt, akkor a svájci Vöröskereszt ötezer bosnyák személynek megadta a menekültjogot, akárcsak 56-ban a tizenkétezer magyar menekültnek, így en bloc. Ezek a menekültek tulajdonképp haláltáborokból jöttek ki. Főleg férfiak, de a családtagjaik is utánuk jöhettek. Először a férfiakat hozták ki a táborokból, azután fölkeresték a családtagjaikat, és őket is kihozták Svájcba. Nagylelkű tett volt Svájc részéről. A táborunkban két éven keresztül csak bosnyák menekültek laktak. Megkapták a menekültjogot, viszont nagyon nehezen ment a beilleszkedés. Különbözik a kultúrájuk, a temperamentumuk, a nyelvvel is nehézségeik voltak, egyáltalán megtanulni németül. Leginkább falusiak jöttek, olyanok, akik az anyanyelvükön kívül semmilyen más nyelvet nem beszéltek, és akik odahaza földműveléssel meg állattenyésztéssel foglalkoztak. A falusi lakosságnak mindig sokkal nehezebb az emigráció, nem olyan mozgékonyak, mint a városi emberek. Sokan nem tudtak elhelyezkedni, akkor sem, amikor már régen engedélyezték nekik a munkavállalást. Nem találtak munkahelyet, mert vagy túl öregek voltak, vagy nem eléggé kvalifikáltak, úgyhogy svájci segélyből kellett élniük. Nem tudták mivel elfoglalni magukat, sokan depresszióba estek. Szomorú, hogy ott élhettek a svájci paradicsomban, és teljesen boldogtalanul. Egy vágyuk volt, minél előbb hazamenni. Tudok olyan bosnyákokról, akik megkapták a menekültjogot, svájci állampolgárok lehettek volna, de visszamentek Boszniába. Nem bírták ki. Az albánok is nagyon nehezen illeszkedtek be, hasonlóan a bosnyákokhoz. Az övéké is egészen más kultúra. A bosnyákok egytől-egyig muzulmánok, az albánoknak is a túlnyomó többsége, csak elvétve vannak közöttük keresztények. Bosnyákul elég jól megtanultam a menekültotthonban, mert láttam, hogy ők nem beszélnek más nyelvet, mint a bosnyákot. Ott volt bekvártélyozva száz-száztíz bosnyák, és mi, a hat vagy hét gondozó hogy kommunikáljunk velük, ha nincs közös nyelvünk? Volt köztük egy nagyon intelligens tanítónő, megkértem, hogy segítsen nekem. Ő az osztályomban nagyon gyorsan megtanult németül, én meg tőle tanultam bosnyákul. Néhány hónapon belül eljutottam egy olyan szintre, amelyen lehetséges volt az egyszerű beszélgetés. Én fordítottam a kollégáim és a menekültek között. Nagyra értékelték, hogy veszem a fáradságot, és megtanulom a nyelvüket. Sokat meséltek nekem. Nagyon megrázó dolgok is történtek. Az emigráns újságokban a háború alatt rendszeresen megjelent a meghaltak névsora, és előfordult, hogy valaki innen értesült egy közelállója haláláról. Emlékszem, nem is egyszer előfordult, hogy bementem valakihez beszélgetni, és mutatta az újságot, hogy ott van egy hozzátartozója neve. Az is előfordult, hogy a gyermekéé. És akkor én is sírtam velük. Úgy éreztem, hogy nem lehet mást csinálni, csak együtt érezni velük. Sok fájdalmat láttam, sok tragédiát. Az egyiküknek harminchat rokonát irtották ki a szerbek, agyongyötört személyekkel volt ott dolgunk. Úgy éreztem, hogy ők az igazi menekültek, nem kalandvágyból vagy személyes problémák miatt vannak itt, hanem igazi üldözöttek, és icipicit tehetek értük, ha együtt érzek velük, és megpróbálom egy kicsit derűsebbé tenni a hétköznapjaikat vagy megkönnyíteni az életüket. Ez számomra fontos és értékes tapasztalat volt. Nagyon megszerettem a bosnyákokat tényleg.  
 97-ben, két évvel a nyugdíjazás előtt kezdtem el gondolkodni, hogy mit is akarok én, hova is akarok menni. Abban az egyben biztos voltam, hogy Zürichből elmegyek. Nem mintha nem szeretném, de a vidéket, a természetet mindig is jobban szerettem, mint a várost. Tulajdonképpen két lehetőség között folyt bennem a harc. Az egyik Magyarország, a másik Dél-Franciaország. Dél-Franciaországnak van egy olyan vidéke, Languedoc, ahova harminc éve járok, nagyon-nagyon szeretem, a szívemhez nőtt, és komolyan foglalkoztam a gondolattal, hogy később ott fogok élni. Mind a két irányba kiraktam az antennáimat, érdeklődtem és próbálkoztam. Végül Magyarország mellett döntöttem, mert a szülőhazám, és mert pár emberem már volt itt. Meg azért is, mert úgy gondoltam, hogy amikor nyugdíjba megyek, még nem leszek teljesen munkaképtelen, és mint önkéntes tehetek valamit másokért, amire Magyarországon nyilván nagyobb szükség van, mint Dél-Franciaországban. Végül gyorsan történt a döntés. 99. július végén kerültem nyugdíjba, akkor még utazgattam egy kicsit, ismerősöket, barátokat látogattam, több országban, aztán novemberben Magyarországra jöttem, hogy szétnézzek. Úgy éreztem, mintha nem is én magam cselekednék, hanem csak úgy történnek velem a dolgok. Megérkezésem után három héttel megtaláltam ennek a solymári lakásnak a hirdetését, és ez a lakás annyira megtetszett, hogy úgy éreztem, ha megkapom, az jel arra, hogy itt a helyem, ide kell jönnöm. És bejött. Miután a svájci lakásomat föladtam, és már ideköltöztem a bútoraimmal, három-négy hétig úgy éreztem, hogy elhamarkodtam. Miért kellett nekem mindent lebontani Svájcban? Mi lesz velem, miért vagyok én itt? De a krízis elmúlt, és egyik dolog adta a másikat. Találtam munkahelyeket, kialakultak a dolgok, megismerkedtem emberekkel, és egyre jobban kezdtem érezni magam, ami azóta sem változott. Ez a hely olyan, mint egy kicsi Svájc. A nyugdíjam a hivatalos svájci létminimum alatt van, mert nem volt nagy fizetésem. Nekem az elég volt. Nem tartottam autót, alacsony bérű lakásban laktam, a fizetésemből félre is tudtam tenni. A nyugdíjam a fizetésemnek csak a fele, azt föléltem volna, sőt időnként a félretett pénzemet is elő kellett volna vennem. Ezt a lakást ugyan meg kellett venni, de most nincs lakbérem. Anyagilag sokkal könnyebb helyzetben vagyok, mint Svájcban lettem volna. Ez is szempont volt. Kettős állampolgár vagyok, 97-ben szereztem meg, vagyis szereztem vissza a magyar állampolgárságot. A lakásvételnél nagyon komoly előnyt jelentett, mert külföldi állampolgárnak hosszú, komplikált procedúra lett volna a lakás megvétele. Elmentem a berni magyar konzulátusra, és bejelentettem, hogy szeretném megkapni a magyar állampolgárságot. Be kellett mutatni a születési anyakönyvi kivonatot, ami nekem ugyan nem volt meg, de előzőleg itthon beszereztem egy másolatot, két vagy három fényképet kértek, ki kellett töltenem egy ívet, és le kellett fizetnem 300 svájci frankot. Körülbelül fél év múlva megkaptam a magyar útlevelet. Szerencsére Svájc megengedi a kettős állampolgárságot. Többek között azért is olyan fontos a svájci állampolgárság, mert ha nem lenne meg, külföldön nem kapnám meg a nyugdíjamat.  
Egyértelműen Magyarországon vagyok otthon. Egy kicsit talán más lelkülettel, mint aki mindig is itt élt. Biztosan nyomot hagyott bennem az a negyvenhárom év, amit nem itt töltöttem el. Olyan vonatkozásban, hogy úgy érzem, mindenütt otthon vagyok a világon. Szeretem Magyarországot és szeretek itt lenni, de nagyon szeretek máshol is. Azt hiszem, van bennem egy bizonyos kozmopolita mentalitás, a nemzeti hovatartozásnak nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget, és azt hiszem, hogy ez fontos is, mert sok baj származik abból, ha valaki túlhangsúlyozza a nemzeti hovatartozását. 2000. február 1-jétől vagyok ennek a lakásnak a tulajdonosa. Először arról álmodoztam, hogy veszek egy házat, mert nagyon szerettem volna kertet. Arról álmodoztam, hogy lesz egy veteményeskertem, és hogy a házamban esetleg még szobát is adok ki, vagy valaki, aki rászorul, ott lakhat nálam. De aztán a barátok tanácsára elálltam ettől. Az árak is olyanok voltak, hogy megriadtam. Végül nagyon szerencsésen megtaláltam ezt a lakást. Az elején persze voltak nehézségeim, olyan értelemben, hogy idegennek éreztem magam. Bár van itt egypár rokon, meg egypár régről megmaradt ismerős és barát, de ennek ellenére fölmerült bennem a kérdés: hogy fogok itt beleilleszkedni? Különösen azért, mert pont novemberben jöttem ide, amikor kezdődik a tél, a hideg, a sötét. Már három órakor elkezd sötétedni, és többször nagyon egyedül éreztem magam. Az is zavart, hogy az utcákon annyira kell vigyázni minden lépésre, mert a járda rendkívül rossz, egyenetlen. Meg föltörték az autómat tavaly márciusban. Barátokkal voltam a Zeneakadémián, a Kertész utcában letettem az autómat, és mire visszamentem, föltörték, kilopták a CD-táramat. Hát ez is olyan élmény volt, ami eléggé megijesztett. Persze sok pozitív élményem is volt, mert ismeretségeket kötöttem, és már decemberben elkezdtem dolgozni két helyen is. Az egyik a Máltai Szeretetszolgálat, a másik pedig Lipótmezőn az epilepsziás intézet. Az intézetben besegítettem a terápiás munkába és németet tanítottam. A Máltai Szeretetszolgálat budapesti központjában pedig úgy kezdtem el dolgozni, hogy barátok, ismerősök mondták, mennyire komoly munkát végez ez a szervezet, jelentkezzem náluk, valószínűleg tudnak engem foglalkoztatni. Bemutatkoztam még decemberben, és megbeszéltem a főnökkel, hogy elkezdek dolgozni. Hetenként egyszer oda fogok járni hozzájuk, elsősorban fordításokat végezek, emellett átveszem a német, angol és francia nyelvű levelezést. Néhány hónapon keresztül jártam oda, lefordítottam a dokumentációjukat, és néha-néha akadt egy-egy levél is. Sajnos annyira égető problémáik és feladataik voltak itt Budapesten, hogy nyugat felé nem tudták kiépíteni a levelezést, úgyhogy én ott álltam munka nélkül. Nem volt már több fordítanivalóm, és sajnálattal elbúcsúztam tőlük. Meg kell vallanom, hogy ez csalódást jelentett nekem, mert nagy lelkesedéssel fogadtak, aztán mégsem alakult úgy a dolog, ahogy szerettem volna. Egyszer-egyszer jött egy telefonhívás, hogy telefonáljak Olaszországba olaszul, ami nekem sem olyan könnyű, mert az olaszban nem vagyok annyira jó. Szóval ez nem vált be, pedig hát szívesen dolgoztam volna velük, mert tudom, hogy fontos munkát végeznek. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy nagyon sok más intézmény is van, ahol hasznomat vehetnék és vehetik, úgyhogy nem muszáj görcsösen ragaszkodni egy intézményhez, ha az nem akarja, ha nem tudja hasznomat venni, megyek máshová. És sikerült is, mert tavaly a nyár folyamán kialakult, hogy a Pető Intézetben dolgozhatom, mint angoltanár. Már akkor is két osztályom volt, és azon kívül korrepetáltam. Az egyik gyereknek beszédnehézsége van, szóval tulajdonképpen logopédusmunkát kellett végeznem vele, egy másik egyáltalán nem tud beszélni, neki fel kellett olvasnom a történelemkönyvből és a magyarkönyvből. Ez folytatódik, hetenként kétszer tanítok angolt a Pető Intézetben. Nagyon szeretem ezt a feladatot, ott tényleg jól érzem magam, és úgy érzem, hogy a helyemen vagyok, szükség van rám, megbecsülik a munkámat, szóval teljesen rendben van. Tatabányára járok hetenként egyszer a Mésztelepre, illetve a Mészteleppel foglalkozó csoportba. Ott van az utcai szociális munkásoknak egy csoportja, ők elsősorban az utcán élő személyekkel foglalkoznak, a hajléktalanokkal, a prostituáltakkal, a kallódó fiatalokkal és az utcagyerekekkel. Kevesen vannak, most összesen négyen, közülük egy polgári szolgálatos. Az is érdekes történet, hogyan kerültem oda. Meglátogatott egy svájci barátnőm, aki drogosokkal dolgozik, és hajléktalanokkal is volt már dolga. Azt kérte, hogy meglátogathasson egy olyan kerületet, telepet, vidéket, ahol szegények élnek, ahol problémák vannak. Egy itteni barátnőm, Ohly Éva szociális munkás és oktató ajánlotta a tatabányai Mésztelepet. Elmentünk Tatabányára, ahol a vezető, Lőrinc Norbert nagyon kedvesen fogadott. Hosszasan beszélgettünk, én fordítottam. Megtekintettük a Mésztelepet, a barátnőm mindent megkérdezhetett és mindenre kapott választ. Mindkettőnknek megrázó volt a felismerés, hogy milyen nagy a szegénység Magyarországon, és milyen nyomorúságban élnek emberek százai. Januártól kezdve hetenként egyszer járok oda. Részt vettem a téli krízis-ellátásban, novembertől márciusig szendvicset és teát vittünk ki a hajléktalanoknak. Fordítok is nekik. A tájékoztatójukat szétosztottam svájci ismerőseim között, elvittem a magyarországi svájci egyesületbe is, ahol egy közgyűlésen röviden beszéltem Tatabányáról, hogy fölkeltsem az érdeklődésüket. Ruhaneműt is tudtam vinni Tatabányára, nagy mennyiségben, amit részben Svájcból kaptam, részben itt Magyarországon gyűjtöttem össze ismerősöktől. Egyes személyek, családok gondozását is elkezdtem. Meghallgatom őket, megtudom, hogy mire van szükségük, és megpróbálunk enyhíteni a nehézségeiken. Egy műhelyt terveznek, amelyben a hajléktalanok maguk állítanának elő különböző szükséges kellékeket, például takarókat. Ezzel kapcsolatban is elkezdtem tevékenykedni. Arra kért a vezető, hogy próbáljam felvenni a kapcsolatot olyan gyárakkal, amelyeknek esetleg van hulladék textiljük vagy hulladék bőranyaguk, amit ingyen megkaphatnánk. Éppen pár nappal ezelőtt sikerült találnom telefonon egy olyan gyárat, amely több száz méter anyagot ígért nekünk. Borzasztóan örültem neki, és remélem, hogy meg is fogjuk kapni.
Nagyon sok a szegény Magyarországon. Rengeteg az olyan ember, aki önhibáján kívül a létminimum alatt vegetál. Megdöbbentő, hogy tizenegy évvel a rendszerváltás után ez a helyzet Magyarországon, és az állam nem gondoskodik a szegényekről. Nekem ez fáj, és botrányosnak is tartom. Valami nincs rendben, ha itt telente emberek fagynak meg. Nagyon fájdalmas dolgok, amibe belelátok. Arra sem voltam elkészülve, és nagyon megdöbbentett, hogy a kórházakban annyira rossz a helyzet. Az a benyomásom, hogy nem sok, vagy semmi se történt a rendszerváltás óta a kórházi helyzet javítására. Sajnos inkább ilyen típusú észrevételeim vannak, úgy gondolom, hogy tizenegy évvel Magyarország felszabadulása után a szociális helyzetnek jobbnak kellene lenni, és látom, hogy nem az. Azt is látom, hogy politikai vonatkozásban nagyon sok torzsalkodás folyik, nagyon sok ellenségeskedés van a politikában, és azt is látom, hogy a kormány érdeklődése inkább arra vonatkozik, hogy Magyarország minél előbb bekapcsolódjék az EU-ba. Inkább a többi országgal való viszonyukat akarják ápolni, és nem annyira törődnek az itt élő emberek helyzetével és annak a javításával. Szóval nagyon lassan történik valamifajta javulás.
Viszont nagyon örvendetes meglepetés volt látni, hogy sok embernek van spirituális érdeklődése, és ez nagyobb, mint vártam volna. Ennek határozottan örülök. Az a benyomásom, hogy például a hindu és buddhista filozófia és vallás iránt elég sokan érdeklődnek. Ez jó tapasztalás.
 Az én ilyen típusú érdeklődésem a hindu Krishnamurtival kezdődött, aki minden nyáron tartott előadásokat Svájcban. Nyilván volt bennem fogékonyság a tanaira. Bizonyos vallási tapasztalatom már volt, a kereszténységtől elfordultam ugyan, de latens formában nyilván bennem élt a keresés, a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk a világon, mi is az élet értelme. Szerettem volna a létezésben valami magasabb rendű összefüggést is találni, nemcsak azt, hogy eszem, alszom, dolgozom. Eljártam Krishnamurti előadásaira, és teljesen elbűvölt ez az idős, egészen kicsi, szikár, nagyon szép arcú ember, aki megkapóan beszélt, és érezhető volt rajta, hogy ő egy másik létben létezik, mint mi, a hallgatói, és nem tudtuk, hogyan lehet oda eljutni. Sok könyve jelent meg, többet olvastam is közülük. Nagyon érdekelt az út, amin ő jár, ahol az ember olyan szabad, mint ahogy nála lehetett érezni. Hogy nem kötik vágyak, félelmek, apró-cseprő földi dolgok, amik az átlagembert rabul tartják. De hát az persze egy másik kérdés volt, hogy az ember hogy jut el oda, hogy sikerül ezt megvalósítani. Nekem ez nem sikerült, mert az előadások abbamaradtak, és nem találtam olyan közösséget sem, amelyben gyakorolhattam volna. Egyszer megkíséreltem azt, hogy leállítottam a rádiót, televíziót, telefont, mindent, és próbáltam a város közepén, a munkám mellett teljes visszavonultságot megteremteni, de az nem vezetett célhoz. Aztán megértettem, hogy ez így önmagában nem megy, az embernek kell egy vezető, vagy egy irányítás, vagy szellemi táplálék, mert különben csak azt éri el, hogy a világ zaját kizárja, de attól még nem töltődik föl lelkileg, nem lesz boldog. Úgyhogy ezt abbahagytam, és évekig nem is kerestem tovább. Aztán Magyarországról kaptam egy impulzust, egy régi osztálytársamtól, aki itt meghallgatott egy tibeti lámát. Ennek a lámának Zürichben is van egy csoportja, és elkezdtem odajárni. Négyen-öten voltunk egy privát lakásban, és meditáltunk. Aztán ez a láma eljött Zürichbe, előadást tartott, személyesen is láttam, hallottam őt. Ennek a lámának van egy nagy központja Dél-Franciaországban, ahol kéthetes visszavonulásokat is tartanak. Részt vettem ott több visszavonuláson, ahol részben együtt meditálnak, részben előadásokat hallgatnak az emberek. Több száz ember gyűlik össze, öt-hatszázan is együtt vannak egy-egy ilyen alkalommal. Teljesen megragadott a tibeti buddhizmus, amelyről azt találom, hogy nagyon magas rendű ősi spirituális tanítás. Úgy találom, nagyon mély tanítás, és sok mindenben megegyezik az eredeti keresztény tanítással, mert középpontban van a felebaráti szeretet, a másik embernek a fontossága, az együttérzés a másik emberrel, a másokra figyelés. Az is egy érdekes tapasztalás nekem, hogy a buddhisták, különösen maguk a tibetiek, rendkívül életvidám emberek. Nagyon szeretik az életet, derűsek, egyáltalán nem arról van szó, hogy az ember mindenről lemondjon és teljesen remete életmódot folytasson, hanem arról, hogy felfedezze, mennyire felszabadultan és gondtalanul is lehet élni. Hogy megértse, mennyire mulandó az élet, és hogy nem kell semmihez görcsösen ragaszkodni, hanem valahonnan fentebbről kell nézni az embernek a saját életét, a saját problémáit. Nem szabad túlértékelni se a jót, se a rosszat, hanem nyugodtan, higgadtan tekinteni a saját életemre, elfogadni, ami jön, és el is engedni dolgokat. Meg kell találni a belső békét, és úgy viszonyulni az élethez, hogy tudom, semmi se árthat nekem, mert rajtam múlik, engedem-e, hogy bármi vagy bárki ártson. Ez nagyon egyezik az erőszakmentes kommunikáció elveivel és gyakorlatával. Nagyon érdekes, hogy tulajdonképpen teljes összhangot találtam a buddhizmus és az erőszakmentes kommunikáció között. Ez szerencsés találkozás nálam.  
 A helyi pártügyeket nem ismerem. A tévében meg szoktam hallgatni a híreket mindennap, általában hetenként egyszer megveszem és elolvasom a Népszabadságot. Szóval érdeklődöm aziránt, hogy mi történik. Nem nagyon intenzíven, de azért mégis úgy nagy vonalakban szeretném tudni, hogy mi történik, és természetesen vannak olyan szívügyeim, amelyek különösen érdekelnek. Például az, hogy mi történik a természettel, a természetvédelemmel, vagy mi történik a szegényekkel, javul-e a sorsuk, hogy történnek-e lépések ezen a téren. Színházba, moziba, múzeumba nem olyan gyakran járok, mint amennyire szeretnék. Mert mindez érdekel ugyan, de jó itthon lenni, szívesen vagyok a lakásomban esténként és hétvégén is. Meggondolom, hogy vegyem-e a fáradságot, és menjek be a városba, színházba, moziba vagy múzeumba. Úgyhogy nem elég gyakran élek ezekkel a lehetőségekkel. De hát ez még változhat. Ha valaki elhív, minden további nélkül bemegyek a városba, és elmegyünk együtt egy-egy ilyen helyre, mert határozottan érdekel. Szóval érdekelnek a kiállítások, érdekel a színház. Leginkább a színház, mert nagyon kiválóak a budapesti színházak, és nagyon élvezem a színházi életet. Ami nekem fontos, és ami nagyon megkönnyíti, hogy Magyarországon éljek, az emberek kedvessége. Talán nem is mindig a kedvességről van szó, hanem másfajta szociális kapcsolódásról, mint amihez Svájcban hozzászoktam. Talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy itt nagyobb közelség van az emberek között, mint például Svájcban. Egy bizonyos közvetlenség, talán ez illik rá. Sok helyen érzem úgy, hogy az egymáshoz való viszonyulás melegebb, kedvesebb, jobban megnyílnak az emberek, és jobban késztetnek engem is arra, hogy megnyíljak. Fordítva talán úgy lehet mondani, hogy a svájciak merevebbek, tartózkodóbbak, szigorúbbak, nagyon elválasztják a privát életet a nyilvános vagy hivatalos élettől, a munkától. A magas hegyek hiányoznak egy kicsit, mert én nagyon szerettem járni a kétezer méter fölötti hegyekben. Nyáron úgyszólván minden hétvégémet valamelyik hegyen töltöttem. Természetesen az itt nincs, de Magyarországon is gyönyörű tájak vannak, nagyon élvezem őket. Viszont itt az adminisztráció elég nehézkes. Amíg papírokat kellett intéznem, az nagyon fáradságos volt, sok komplikált adminisztrációval járt. Akkor éreztem a nagy különbséget, hogy Svájcban mennyire gyorsan, hatékonyan, egyszerűen intézik a dolgokat, akár a bankban, akár az önkormányzatnál, bárhol. Magyarországon ez sokkal, de sokkal nehézkesebb, és sokszor az ügyintézők sincsenek tisztában az előírásokkal. De ez most már nem is annyira aktuális, mert túl vagyok az intézések legnagyobb részén, már ez se fáj.
 
Az interjút 2001-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.