Kovách Erzsébet 1921-ben született Budapesten. Édesapja elszegényedett erdélyi középnemesi családból származott. Édesanyja apai ágon német, anyai ágon székely eredetű. Édesapja 1919-ben, édesanyja 1920-ban települt át Erdélyből. Anyja néhány hónapig vagonlakóként élt. Apja állami alkalmazott, a Pénzügyminisztériumban miniszteri tanácsos volt, anyja háztartásbeli. Erzsébet a Szent Orsolyák rend gimnáziumában érettségizett 1940-ben, majd a Gyógyszerésztudományi Karon tanult egy évig. 1942 szeptemberében kötött házasságot dr. Török Zoltánnal. Beregszászba, majd Ilosvára költöztek. Férjét, aki bíróként dolgozott, 1944-ben behívták katonának. Erzsébet Budapestre költözött a szüleihez. Az ostromot, amelyben édesapja súlyosan megsérült, a budai otthonuk pincéjében vészelték át. Férje 1945 őszén tért haza a hadifogságból, majd bíróként dolgozott. Leányuk 1944 januárjában, fiuk 1946 októberében született. Erzsébet a háború után egy építésziroda titkárnőjeként dolgozott, 1949-ben a Szabványügyi Hivatalban helyezkedett el könyvtárosként. Édesapja 1950-ben halt meg, 1951-ben édesanyjától mint osztályidegentől megvonták az özvegyi nyugdíjat. Sokáig szüleivel és testvére családjával laktak együtt. 1976-tól nyugdíjas. Négy unokája és három dédunokája született. 2015. november 5-én halt meg.
Az anyai nagyszüleim nagyenyediek, erdélyiek. Az édesanyám is ott született. Az ősei Abrudbányán, Verespatakon voltak aranybányászok, állítólag valahonnan Bajorországból kerültek oda, de ez nincs tisztázva. Mindenesetre az én dédapám már az abrudbányai aranybányában nem havidíjas, hanem napidíjas tisztviselő volt – egy keresztlevélen így írták be őt. Ez olyan furcsa a mai világban, mert a tisztviselők most nem napidíjasok. Nagyapám, Henzely József, a nagyenyedi kollégium gazdasági irodájának volt a tisztviselője. Anyám anyai ága, a nagyenyedi Lőrinczek, jómódú iparosok voltak, szülei hentes és mészáros üzletet vittek. Az apai nagyanyám Berzsenyi Borbála, Bóra. A középnemes Berzsenyi család Szabolcsból került át Bereg megyébe. Nem tudok róluk sokkal többet, minthogy úgy éltek, ahogy ez az osztály akkoriban élt. Volt birtokuk, amely már a XIX. század közepén sikeresen szétfoszlott. Azt hiszem, hogy a könnyelműség is benne volt, afféle regényekbe illő életvitellel sikerült szétszórni a birtokot. Az apai ág, a Kovách család, szintén nemesi család. Apám apja, Kovách Kálmán – az ő ága korán elszegényedett – tisztviselő lett. Fiatalon meghalt, és Berzsenyi Borbála a három gyerekével egyedül maradt. Nagyváradon részben egyházi segítséggel éltek, a két lányát az apácák nevelték, a fia a papokhoz került. És ő, hogy még segítsen magán, gyerekeket is ellátott napköziszerűen. Albérlőt is tartott, és amire a család nagyon büszke, 1900-ban Ady Endre lakott náluk. Édesapának nagyon imponált a nála tíz évvel idősebb újságíró, sokat mesélt róla. Ady írt is néhány sort édesapám nővéreinek az emlékkönyvébe.
A napi iskolai első felvonás a reggeli szentmise volt. Az egyik nap szóltak, hogy énnekem kell ministrálni másnap reggel. Mondtam, hogy én nem tudok ministrálni, nem baj, majd megtanulja, válaszolták. Aztán bevonultunk, és a pap mondta, hogy mikor menjek jobbra, mikor menjek balra, de fogalmam se volt semmiről. Fiúk nem járhattak be az iskolába, ezért a lányoknak kellett ministrálni. A pap bejárhatott a hitoktatásra, de akkor egy apácának bent kellett ülni a teremben. Biztosan ellenőrizni, de nem tudom, mire kellett vigyázni, tán a pap erkölcseire, hiszen a lányok voltak többen. Az apácák nem mehettek ki az utcára, azért mert valamelyik elődjük megszökött az egyik tanítványa apjával, ami főbenjáró bűnnek számított. Ennek következtében az volt a büntetés, hogy a rend tagjai nem léphetnek ki az utcára. Szegény apácák, ha el kellett vinni minket kirándulni, akkor eljöttek a kapuig, ott még egyszer elmondták az összes intelmet, onnan pedig a világi tanárok kísértek. Ez ostobaság volt. Még az Eucharisztikus Világkongresszus alkalmából se tettek kivétel, amit 1938-ban Budapesten rendeztek. Hatalmas ünnepségek zajlottak, az iskolánk is kivonult a Hősök terére ünnepi egyenruhában, elöl talán két sor diák magyar ruhában, az első sorban osztályonként négyen díszmagyarban mentünk, utánunk Horthyné a kíséretével. Horthy ebben nem vehetett részt, hiszen református volt. Oda se kísérhettek minket az apácák. Egyébként rengetegen utaztak akkor a fővárosba, emlékszem, feljöttek keresztanyáék is Biharból.
Édesanya a család ruháit jelentős részben Nagykovácsinál szerezte be. Nagykovácsi Milenkó üzlete a harmincas évek közepe táján a későbbi Úttörő Áruházban, a Kossuth Lajos utcában volt. Nála főleg tisztviselők vásároltak. Hitelt adott, amihez a keresetet igazolni kellett. Ahogy nőtt a kereset, emelték a hitelkeretet. Havonta fizettünk. A pénzügyeket a vevőkkel az irodában tárgyalták le, nem mások előtt, és nagyon udvarias, jó volt a kiszolgálás. Itt vettünk készruhákat is, ruhaanyagot is, mindig jó varrónőnk volt. Egyébként felírásra vásároltunk a házban lévő Haber nevű fűszeresnél is, könyvre, havi fizetéssel. Emlékszem, az öreg Haber versezetekkel reklámozta az árut a gyerekek nagy örömére, de magát az üzletet is, ez most is eszembe jut: Haber üzlet megbízható / Mondja Mari komolyan, / Ezt mindenki elhiheti, / Mert a Mari nem olyan. A gyerekek viselkedésében, öltözékében lehetett érezni – ahogy mondták–, hogy egyívásúak, ezekkel lehet barátkozni. Nagyon kemény dolgok voltak ezek. Otthon erről nem beszéltünk, de belenőttünk. Nem emlékszem, hogy a szüleim valaha is prédikáltak volna nekünk erről, de éreztük. Bár lehet, hogy kormányozva volt, kivel barátkozz, csak mi nem figyeltünk rá. Valahogy úgy alakult, hogy mindig csak ugyanolyanok kerültek egy társaságba.
Beregszászban a férjem bírósági jegyző volt. Rá egy évre pályázta meg, és lett Ilosván bíró. Ilosva még följebb van, mint Beregszász, egy nyomorúságos ruszin falu. Az élet ott borzalmasan indult. A lakással nem lett volna baj, egy családi tulajdonú négyszobás házban laktunk. Nem egyedül, hanem az apósommal, aki egy régi agyvérzés következtében az egyik oldalára lebénult. Ápolni nem kellett, el tudta látni magát. Nem jó dolog nagyvárosból bekerülni egy kisvárosba. Nagyon visszautasítóan viselkedtek velem. Biztos én is, mert elég merev voltam mindig. Szóval nem szerettem ott lenni. Amikor Beregszászba kerültem, akkor vettem észre, hogy milyen kasztrendszer van a kisvárosokban. Viziteltünk, ahogy illett, és szemrehányást tettek például azért, mert nem mentünk el a főispánékhoz, de elmentünk a pénzügyi igazgatóhoz, aki nem volt benne a hallgatólagos protokoll-listában. Minden kisvárosnak megvolt a kasztrendszere, azt hiszem. Ha visszagondoltam a balassagyarmati rokonokra, abban a családban is többféle tisztviselő élt. Volt vármegyei, volt pénzügyi, és volt a katona. A katona még a vármegyét is lenézte, egy pénzügyi tisztviselő pedig nulla volt. Az uram is utálta ezeket a protokollokat, de hát kisvárosba kerültünk, annak ára van. Én engedelmesen mentem utána, mert fogalmam se volt semmiről. Pesten nem úgy éltem, hogy ez a néni, az a bácsi hol dolgozik vagy mi a rangja, hanem szeretjük, nem szeretjük, rokon, kész. Először a református lelkészékhez mentünk el. Ahhoz nem tudom, miért kellett, nyilván azért, mert a város eleje volt. Én nem voltam református, az uram se, de a családnak az ott élő része igen. Ez nem volt kellemetlen látogatás. Minden a protokoll szerint ment. Délután, vagy vasárnap délben, ebéd előtt tíz perccel mentünk, és tíz percnél tovább nem tartott a vizit. Bevezettek, leültünk, megbeszéltük, hogy milyen az időjárás. Vagy ígérték a háziak, hogy majd többször együtt leszünk, és megismerhetem az egész társaságot, vagy nem ígértek semmit, csak udvariasan váltottunk pár szót. A tíz perc letelt, fölálltunk, elbúcsúztunk, hazamentünk, ledobáltuk a vizitruhát. Kocsival kellett menni, ami kész nevetség volt. Egymással szemben laktunk, fölszálltunk a kocsira, az kettőt fordult, és már meg is állt, le kellett szállni. Nekünk nem volt kocsink, de a tágabb családnak igen. Ha nem volt éppen szabad a családi lovas kocsi, akkor bérelni kellett. A nőtlen hivatalfőnökökhöz csak a férjem ment, ahol nem volt feleség, oda csak a férfi ment. Aztán valahogy megvolt a módja, hogyan viszonozza. A vizitet nyolc napon belül vissza kellett adni. És azoknak is föl kellett öltözni, és el kellett menni, ugyanezt az utat járni. Én mielőtt odakerültem, nem tudtam, hogy vizitelni kell járni, semmit nem tudtam. Azt sem tudtam például, hogy majd az apósommal is együtt fogok lakni. Zoli mindig az apjával élt, nekik az természetes volt, hogy vele legyen, de nekem nem.
De aztán jött a felszólítást, hogy Török Zoltánt áthelyezik Budapestre. Ugyanaz, mint ahogy 20-ban volt, amikor Kovách Kálmánt Nagyenyedről áthelyezték Budapestre. A konyhabútort meg egyebeket otthagytuk Annának. Amikor pakoltunk – szeptember 5-ére kellett átadni a lakást – megkérdeztem: Anna, maga most mit gondol? Idejöttünk, kipakoltunk, most megint pakolunk, megyünk. Azt válaszolta: Voltak itt már németek, azok is pakoltak és elmentek. Ez azt jelentette, hogy én itt vagyok, ti meg gyöttök-mentek. Volt egy nagyon szép sublótunk, az apai nagymamámtól. Jött a ruszin orvos, hogy hát ő ezt megveszi, mert mi nem tudjuk elvinni. Nem adtak semmi lehetőséget, hogy valamit is felpakoljunk. Úgy éreztem, hogy ezt bűn eladni, elszakíthatják tőlem, de eladni nem tudom. Mondtam, hogy nem eladó. Majd megbánja! – válaszolta a ruszin orvos. Hát ottmaradt. És az uram helyettese vagy a titkár, aki ruszin volt, rögtön beleült a lakásunkba. Ahogy mondták, a könyveinket kidobálták az ablakon, és ő beleült, az övé lett. Ami elfért a kezünkben, azt elhoztuk. Gyöngyvért hazahoztam, leraktam anyámnál, és visszamentem, hátha valamit még össze tudok szedni. Hát nem tudtam. Két év alatt laktam Beregszászban, Ilosván, meg egy-két olyan városban, ahova behívták katonának az uramat. Közben hazajöttem szülni Pestre. Szóval annyi minden történt, és már ott se voltam. Amikor Zoli följött Pestre, akkor nagyon összevesztünk, az volt talán az egyedüli komoly veszekedésünk, mert én azt kértem, hogy ne menjen el. Nyílt felhívás volt, hogy mindenki köteles bevonulni. És én azt mondtam, hogy más is megpróbálja, elbújik. De ő képtelen volt rá. Így aztán 44 novemberében elment nyugatra mint katonai ügyészségi beosztott. Már rég bejöttek az oroszok, és ők még mindig Szombathelyen körmölték a katonai iratokat. Aztán küldött egy levelezőlapot, hogy keres minket, aggódik, de mi nem kaptuk meg. Rémhíreket hallottak, hogy Buda már nincs is, minden leomlott, leégett. Teljes aggodalommal jött aztán vissza 45 szeptemberében.
A régi pincékből csináltak óvóhelyet. Gyöngyvér a pincében lett egyéves. Ott voltunk hat hétig, és vártuk a sorsot. Aztán az óvóhelyen sok mindenkiről kiderült, hogy nem olyan, amilyennek hittük. Hogy csak egy jelenetet említsek, amikor leköltözött oda a ház, akkor mindenki levitte az ennivalóját, amit begyűjtött az ostromra. Egy pincerészbe összerakták a zsák liszteket és az egyéb főzni valókat. Egy konyhát is csináltak, az egyik asszony vállalta, hogy ő lesz a szakácsné, ő osztott be mindent, így kosztoltunk. Az egyik nap a házparancsnok odajött hozzám, hogy a mi lisztünk elfogyott, másnaptól nem kapunk kenyeret. De addigra már én se voltam olyan gyáva, nekitámadtam, honnan veszi, hogy éppen a miénk fogyott el, így aztán továbbra is jutott nekünk kenyér. Más meg szinte ismeretlenül segített. Gyöngyvéren kívül volt még egy hasonló korú gyerek az óvóhelyen, egymás mellett állt a kocsijuk, és úgy ültünk hat hétig. Amikor elfogyott a cukrunk, a másik kisgyerek anyja, Szabó Anci, akit alig ismertem, az ostrom előtt költözött a házba, mindennap adott egy szem kockacukrot Gyöngyvérnek, ami életmentő volt. Elapadt a tejem, amíg tartott a krumpli, azt adtunk Gyöngyvérnek, de attól nem lett erős, csak sovány kisgyerek. Nagyon hideg tél volt, a hóból behoztunk egy-egy vödörrel, hogy olvadjon föl, és akkor megmostuk az arcát meg a fenekét. A piszokban begennyedt a szeme. A szomszéd házban lakó orvos végigjárta a pincéket, és megnyugtatott, ha kikerül onnan, minden rendbe fog jönni Az ostrom alatt egyszer Apa éppen felment egy második emeleti lakásba, amikor találatot kapott a ház, és rászakadt a törmelék. Nagyon csúnyán megsebesült. Az egyik szeme kifolyt, a két füle leszakadt. Szóval nagyon keményen megsérült. Két kedves és készséges fiatalember vállalta, hogy beviszi az Irgalmas Kórházba, és ott a sötétben, gyertya mellett összevarrta egy orvos. Nagyon kérte, hogy ne üvöltsön fájdalmában, mert akkor az a sok beteg szintén elkezd jajgatni, szenvedje végig, mert semmiféle érzéstelenítőt nem tud adni neki. Végigcsinálta. Később rendbe hozták a szemét, műszemet kapott, és még dolgozott a Pénzügyi Igazgatóságon, a Pestvidékinél. Akkor oda osztották be, mint nagyon sok hasonlóan degradált emberüket, de ez csak addig tartott, amíg valóban megváltozott a helyzet. Hamar meghalt az édesapám, 1950-ben, így nem kellett méltatlan körülmények között, mellőzötten élnie.
Az utazásaink 1970-ben kezdődtek, amikor már lehetett kapni útlevelet, a hetvendollárosat. Akkor az uram a bélyeggyűjteményéből egy részt eladott, és abból csináltunk egy kisebbfajta körutat. Elkezdtük Ausztriában, ahol rokonaink éltek – a férjem egyik unokaöccse, aki már ott született Ausztriában, és a húgomék–, és úgy mentünk aztán le Olaszországba, érintettük Velencét, aztán Pulába mentünk, ahol Kiss Józseffel, az uram bélyeg-cserepartnerével találkoztunk. Ottani magyar volt, beszélt magyarul, de érezni lehetett a kiejtésén, hogy nem itt született, a felesége horvát volt. Nagyon kedves emberek voltak, nagyon örültek nekünk, ahányszor csak találkoztunk. Vonattal mentünk, a rokonaink pedig kocsival vittek, amikor megmutatták a környéket, ahol laktak. Nagyon szép tíznapos út volt, és hát nagyon örültünk, hogy mást is látunk, mint addig. Aztán igyekeztünk minden évben elmenni valahová. Az uram kinézte az utakat, és mindig május 20-án indultunk, mert ő egy ilyen precíz ember volt. Ha esett, ha fújt, el kellett indulni május 20-án. Amikor Berlinbe mentünk repülővel, oda is egy cseretárshoz, itt dög meleg volt, és ahogy közeledtünk Berlin felé, bemondták, hogy ott 8 fok van. Olyan hidegre nem nagyon voltunk felszerelve. Ott is megmutattak nekünk mindent, amit lehetett, hol kocsival, hol vonattal. Nagyon szép út volt az is. Aztán abban az évben én eljutottam Moszkvába, az is nagy élmény volt. A könyvtárosok kongresszusán a szakozásról volt szó, és úgy döntött az itteni vezetőség, hogy erre az útra engem küldenek. Nagyon tanulságos volt, és nagyon érdekes. Egyedül mentem, ott várt egy tolmács, és találkoztam a kinti kollégákkal. Minden szakmából volt ott állandó kiküldött, a KGST keretében. Megnéztem a Lomonoszov Egyetem épületét is belülről, a tolmácsnő vitt be. Jártunk az urammal Csehszlovákiában, a Felvidéken. Ott többször is, különböző vidékeket néztünk meg. Itt aztán az uramnak a lába megfájdult, amiről kiderült, hogy valószínűleg trombózisa van. És amikor hazajöttünk, akkor azt mondta az orvos, hogy az autóbusz-utakat hagyja abba, mert nem jó olyan hosszú ideig ülni. És akkor abbahagytuk, olyan 74-75 körül. Mentünk magyar városokba is, például Gyulára, vagy amit éppen kinéztünk. Később, ahogy az unokák nőttek, már tudtuk vinni őket is, például többször nyaraltunk Zircen. Ott főleg Bálinttal voltunk. Marcit is, Bálintot is gyakran vittük Klagenfurtba a húgomékhoz. Szóval ezek jó emlékek, és el is ment a bélyeggyűjtemény. Nemcsak utazásra, másra is. Sikerült az uramnak jó időben eladni, ma már nem lenne olyan értéke, mint akkor. Neki volt gyerekkori bélyeggyűjteménye, és amikor megalakult nálunk, a hivatalban a bélyeg kör, akkor megvettem neki a vasúti sorozatot. Nagyon megörült neki, és elkezdett megint egész komolyan gyűjteni. Cserélt is, így lettek partnerei. Ő folyton írt a Rádióba is, kívánságlistát küldött be, és kért számokat, megírta, hogy ki adja elő. A Rádió nem mindig tudta teljesíteni, és a végén azt írta neki a műsorvezető, Antal Imre, hogy ő nem tud segíteni, de Sopronban lakik egy rokona, aki nagy lemezgyűjtő, forduljon ahhoz. Zoli írt is Sopronba, és jött a válasz, hogy boldogan, de kiderült, hogy az illető vak. Úgyhogy hangos levelekkel, magnókazettákon tartották a kapcsolatot. Nagyon aktív volt az illető is. Zoli nem élt már, és ez a vak ember még mindig levelezett velem.