A hatvanas évek derekán vagyunk. Ez a beat-korszak. Akkor kezdtünk eszmélni. Emlékszem, hogy próbáltam irodalmi színpadot szervezni a gimnáziumban, ahol Sartre Az Ördög és a Jóisten című drámájának a második felvonásából azt a jelenetet akartam megrendezni, ahol Götz, a zsoldosvezér ott áll a támadandó város előtt, és hezitál. Ez még nem lett volna baj, csakhogy a zsoldosvezért én orosz gimnasztyorkába öltöztettem, és kivetítettünk egy XVI. századi rézkarcot, amely Prágát ábrázolta. Ez 68 őszén volt. A választásom inkább tudatalatti volt, de amikor az első próbán betiltották, és az egyik tanárom letolt, hogy „meg vagy őrülve, nemcsak téged rúgnak ki, de engem is, meg az egész tanári kart!”, akkor kezdett tudatosodni bennem, hogy itt valaki fél! De az nem én vagyok, hanem az a hatalom, amely fölöttem van. Voltunk jó néhányan, akik átláttuk, hogy mi történik itt. Nem mélységében, de ismétlem, a hatvanas évek beat-korszakához tartozunk. Bennünket a nyugati zene már megfertőzött, a Beatlesen keresztül. De nemcsak a nyugati zene, hanem az az életmód és az a világ is.