Különböző zeneklubokat alakítottunk, próbáltunk összegyűlni. Rengeteg kultúrfórum volt Szegeden annak idején, a KISZ-klubot is beleértve, ahol Dinnyés Jóska pengette a gitárját. Vagy a filmklub, vagy a művészeti klub. És ezekben a klubokban mindenütt feltűnt ez a beat-korszaki szabadságvágy. Emlékszem, az Eper és vér című film úgy fölbolondított bennünket, hogy mentünk ki az utcára, és az egyik barátom mondta: „Te, figyelj, ha most itt találok egy zsarut, én agyonverem!” Persze inkább ők vertek meg bennünket. A különböző táncos rock-esték mozgalmasak voltak, és ezekbe valamilyen módon mindig beleszóltak a rendőrök. Szeged mint egyetemi város ebből a szempontból is kivételes helyzetet élvezett, itt majd minden hétre jutott egy buli. És mindegyik végén volt valami kis balhé. A lányok miatt muszáj volt verekedni, anélkül nem volt íze az estének. És az ivászatok. Az volt a menő, hogy ha valaki bement a Kis Hungáriába, és azt mondta, hogy „száz kisfröccsöt kérek”, ki is hozták neki, ami tiszta hülyeség volt, mert ha kért volna két liter bort meg egy szódát, az ugyanaz. Külsőségben a hosszú haj volt természetesen. A tanárok mindent kitaláltak, hogy vágassuk le, de az még hagyján. A rendőrökkel volt inkább baj. Fényes nappal az utcán megállítottak valakit, hogy igazoltassák. És nyilván, hogy a személyi igazolványban nem olyan fénykép volt, amin hosszú lett volna a haja. Közölték vele, hogy maga ezt az igazolványt lopta. És ezzel az ürüggyel bevitték, esetleg még jól meg is verték bent, aztán vagy ott vágták le a haját, vagy ha kijött, ő volt kénytelen levágni. Volt olyan eset, valamikor 69-ben, hogy úgy megverték a srácot, hogy meghalt.