A disszidálás mítosza már jóval korábbról körüllengett bennünket. Egyrészt a nagybátyám 56-ban kiment. Tizenkilenc éves volt, építőipari technikumba járt. Ő is azokhoz tartozott, akik a jobb jövő reményében Nyugatra szöktek. Ennek is volt hagyománya a családban, hiszen a tízes években a nagyapám nővérei közül kettő Amerikába emigrált. És állítólag a nagyapámnak is küldtek egy hajójegyet, de ő nem ment el. De a disszidálás ott lebegett szinte minden családban. Akkoriban minden osztálytársnak volt valami retyerutyája, aki valamilyen módon kikeveredett. Arról, hogy valaki külföldre kerül és ott hogy él, elég jó információink voltak. Persze túlozva, hogy mekkora autója van, meg hogy milyen gazdag. A hatvanas években már voltak olyan régi disszidensek, akik vissza is jöttek látogatóba. És a klasszikus eset: a háta mögött összemosolyogtak, hogy „na, most megjátssza magát”. De azért elmentek vele mulatni, mert potyázni lehetett, és hozta az ajándékokat.