Egy eldugott határ menti útra vittek és elmagyarázták, hogy itt van két szántás, körülbelül kétszázötven-háromszáz méter, rohanj rajta keresztül. Mondtak még valamit, ami valószínűleg a patak volt, csak én nem értettem. És utána már Olaszország. Úgyhogy, ahogy a Szeged környéki parasztok mondják, tökön-rozson rohantam keresztül. Volt ott egy alacsony, törpefenyő erdő. Emlékszem, hogy azon borzasztóan keserves volt átmenni. Aztán meg beleestem a patakba, teljesen átázott a ruhám. Nagyon hideg volt. Február 14-én éjjel történt a dolog. Találtam egy kidőlt fát, amelyik átnyúlt a patakon, azon átkapaszkodtam, és ott a patak másik oldalán megérkeztem egy tyúkólba. Ugyanis az a másik oldal valóban olasz terület volt, de ott volt egy tanya, és a tyúkólat pont a patak partjára tették. Kikászálódtam, és szaladtam toronyiránt, ahogy csak bírtam. Nem tudtam, hol vagyok. Nagyon sokat hallottam olyasmiről, hogy ezen a cikcakkos határon Jugoszláviából valaki átszaladt Olaszországba, aztán addig szaladt, míg visszaszaladt Jugoszláviába, és reggelre megint jugoszláv területen találta magát. Muggia falu mögött keveredtem ki az autópálya mellé. Gyalogoltam, gyalogoltam, míg meg nem érkeztem Trieszt külvárosába. Úgy tudtam, hogy akiket elfognak a határon, vagy akik lejelentkeznek, azokat a rendőrség azonnal leigazolja, beteszik őket egy rendőrautóba, és fölviszik a táborba, Padricianóba. Így amikor megláttam egy carabinierit, leintettem, és mondtam nekik, hogy „Io sono profugo politico ungherese”. Ezt a mondatot megtanultam: „magyar politikai menekült vagyok”. Mást nemigen tudtam olaszul. Végignéztek, és mondtak egy csúnya mondatot: „Amico, vaffanculo!” Valószínűleg mással voltak elfoglalva, nem érdekelte őket, hogy ki vagyok. Úgyhogy ott kóvályogtam Triesztben egészen reggelig. Kerestem a kapcsolatot fűvel-fával, magyarázva, hogy én politikai menekült vagyok. És azt is tudtam, hogy Padricianóban van a menekülttábor, a Campo profughi politici. Volt, aki készségesen magyarázott is, hogy erre, meg arra, meg amarra. Meg is találtam az autóbuszt. Száz líra! Haha. Nem volt egy fillérem se, illetve egy fél marék jugoszláv aprópénzem volt, megpróbáltam azt beváltani velük. Senkinek nem kellett, eleinte nem is értették, mit akarok, azt hitték, hogy koldulok. Míg aztán egy idősebb ember, gondolom, munkába indult, adott nekem száz lírát, meg egy alumíniumpapírba csomagolt szendvicset is. Aztán a száz lírából megvettem a jegyemet.