Frici és Big lejött hozzám Latinába. Latinán voltak olyan kalandorok, akik már évekkel korábban kikerültek a táborból, és összevissza járkáltak Európa-szerte, de időnként visszatértek. Ők illegálisan, átutazóban voltak a táborban. Összejöttünk az egyik fiúval, akinek Franciaországban sikerült letelepedni. Hogy miért csavargott vissza Latinára, nem volt világos. Mindenesetre nekünk kapóra jött, mert azt mondta, hogy ismeri az utat, már egyszer átszökött az olasz–francia határon. Fricinek és Bignek volt Titre de voyage-a, menekültútlevele. Nekem nem volt, de ez a fiú a számba rágta meg lerajzolta ezerszer, hogy miként és hogyan menjek. És ha már a másik oldalon leszek, akkor egyszerűen fölülünk az első vonatra, és megyünk föl Párizsig. Onnan meg már könnyebb lesz az út tovább. Ott élt a nagybátyám. És arra számítottam, hogy segít. Néhány napig ott alhatunk nála, esetleg munkát is szerez nekünk. A vagyonunk tudniillik annyira kevés volt, hogy még néhány napi élelemre se lett volna elég, útiköltségre meg aztán végképp nem. Úgyhogy teljesen álomszerű ötlet volt, hogy fogjuk magunkat, és autóstoppal nekivágunk Európának. Őrültség volt. Mind a négyen kiálltunk az autópályára Civitavecchiánál stoppolni. Big és az említett kalandor gyorsan kaptak autót. Frici és én ott maradtunk. Aztán Frici is elment. Ugye, külön-külön stoppoltunk, ketten már gyanúsak lettünk volna. Én meg gyakorlatilag hetekig az országúton éltem. A hajléktalanságot úgy éltem meg, mint egy beavatási szertartást. Valahol tudat alatt úgy éreztem, szükségem van rá, hogy lemerüljek az élet legeslegaljára, hogy aztán méltósággal föl tudjak emelkedni. Lehet, hogy ezt utólag magyarázom bele, de annak idején nem úgy éltem meg, mint valami borzasztó kényszert. Majdhogynem mazochista kéjjel élveztem, hogy már negyedik napja nem eszem. És hogy meddig bírom még.