Minden évben nyaraltunk valahol. A Magyar Királyi Államvasutaknak voltak üdülői. A tisztviselőinek is, meg a vasutasoknak is a Balatonnál, vagy a Bükkbe, a Mátrába lehetett menni. Csak föl kellett iratkozni a listára. Ez gyakorlatilag a MÁV által adott és a tisztviselői által kapott nyaralás volt. Édesanyám az Eger-patak egyik hevesebb megáradása idején az 1930-as évek közepén teljesen elvesztette a hallását. Harminchat éves volt, élt a család tovább, mint addig, de az, hogy ő valahol dolgozzon, szóba nem jöhetett! Volt neki szobalánya mindig, vagy aki főzött, takarított is. Szüleim nagyon rendesen bántak ezekkel a háztartási segítőkkel, akik a vidéki falvakból jöttek fel, fiatal parasztlányok voltak. Kaptak havonta mondjuk negyven pengőt. Külön cselédszoba volt a lakáshoz, amit ő lakhatott, teljes ellátást kapott természetesen, reggelit, ebédet, vacsorát, és ennek fejében neki kellett kitakarítani a lakást, elmenni bevásárolni, meg segített a főzésnél. Amikor férjhez ment, vagy karácsony volt, vagy húsvét, akkor ezek a szobalányok mind kaptak ajándékot, ugyanúgy, mint mi, a gyerekek. Ha haza akart menni, akkor meg szabadságot, és hazamehetett a szüleihez. Alsózsolcáról volt egy segítsége édesanyámnak még a háború után, Erzsikének hívták, emlékszem rá, rendszeresen bejárt Zsolcáról, mert volt autóbusz-közlekedés, és be lehetett Miskolcra jönni, később nálunk lakott. Már eltelt vagy tizenöt év azután, hogy férjhez ment, de Erzsike még mindig jött hozzánk látogatóba Miskolcra, hozott kóstolót a disznóölésből! Megbecsültük maximálisan őket, és a legjobban a szüleim vigyáztak rá, hogy mi is úgy viselkedjünk, hogy ő az édesanyám munkatársa.