Gördültem lassan át a magyar oldalra. Fönt csónak az autó tetején, a csomagok bent a kocsiban, nyolc koffer, aktatáska, fényképezőgép, minden. Azt hitték, hogy német vadász vagyok, aki hétvégére jött, mert akkor ez már divat volt, 61-ben, hogy jöttek a németek vadászni. Eszerint fogadott a határőr: „Parancsoljon! Itt az irodában a rövid adminisztrációt el lehet intézni.” Elővettem a rövid adminisztrációt, odaadtam a tisztnek az irodában. Elkomorult. Azt mondta: „Maga egy disszidens? „Igen – mondom –, 56-ban disszidáltam, és most ezzel az engedéllyel, amit a Belügyminisztérium állított ki, jövök haza a családomhoz!” Megnyomott egy csengőt, bejött egy őrmester géppisztollyal, elkísértek. Tíz perc múlva ott voltunk a parancsnokságon. Ott elkérték a slusszkulcsot, odaadtam, a másik slusszkulcs a zsebemben volt, és nem tudták, hogy két slusszkulcs van minden kocsihoz. Az ügyeletes tiszt megmutatta, hogy hol kell várnom. Azt mondta: „Most maga ide bemegy!” Kétszer három méteres helyiség volt, ablak nélkül. Oda bezárt. Éjfélkor jött a vámparancsnok: „Vámolás!” Kiraktam egy öt méter hosszú asztalra egymás mellé a csomagjaimat, meg azok tartalmát. Egy bajuszos, igen jóarcú magyar parasztember benyomását keltette bennem az a vámos. Átnézte a csomagjaimat, rám nézett… Mindaddig, amíg a kísérő tiszt velem volt, egy szót sem szólt. Külön kellett tennem, ami fénykép, film, papírholmi, térkép, levél – még a vécépapírt is le kellett adnom! Mindent! A zsebeimet is kiürítették. Hoztak két nagy jutazsákot – lakattal voltak zárhatók –, abba a könyveket, papírokat, válogatás nélkül szinte mindent bedobáltak és lezárták. Hétfőn, miután egyeztetett a Belügyminisztériummal, a határőrtiszt minden papíromat visszaadta, és azt mondta: „Itt van egy útvonalengedély, de ez Hegyeshalom–Budapest–Debrecen vonalra szól, nem állhat meg útközben, csak Budapesten, ha dolga van, és holnap reggel, kedden nyolc órakor a Debreceni Rendőr-főkapitányságon a III/III ügyosztálynál jelentkeznie kell!”