Én voltam a legszegényebb és a legrosszabbul öltözött. Ha mentem a táncórákra, apámnak az esküvői ruhájában mentem. Huszonöt évvel azelőtti divat, de fekete ruha volt, fehér ing, fekete nyakkendő, fekete lakkcipő meg egy munkacipő. Más nekem nem volt, de nagyon szerettek velem táncolni. Ismerkedtem lányokkal is, némelyiket a szüleimnek is bemutattam, hát már tizenhét évesen a harmadik csajt is vittem haza, de az eljegyzés egyikkel se került szóba. Később aztán meg akartam én nősülni, el akartam venni egy lányt, meg akartam nősülni. Augusztusban, ez le van írva a gyerekkori naplómban, de nem voltam még tizennyolc éves, szülői beleegyezés kelletett, mert az volt a helyzet… Jó, hát azért nem, hát aludtam is vele. Német származású volt. A bátyja disszidált a háború után közvetlenül, és Belgiumba eljutott, Mouscronba, bányában dolgozott, és a lány ki akart menni hozzá. És írt nekik, meg rólam is, és ő küldött meghívólevelet, a lánynak is meg nekem is. Igen ám, de csak úgy mehettünk volna ki együtt, ha férj-feleség vagyunk, és apám nem egyezett bele. Ha ő abba beleegyezik, akkor én oda kerülök és nem négy hónap múlva Szibériába. Nem írta alá. Azt mondta, hogy, a bátyám akkor már nem élt velünk, két öcsém van, nővérem stb., hogy az ő fizetése nem túl sok, énnekem meg mindig volt pénzem azért a családra, és beszéljünk, mint férfi a férfival, ugye. És hogy mégis hát hogy képzelem, hát kell a pénzem, stb. Hát ha kimegyek, akkor mi lesz. Mondtam neki: „Apám! Onnan sokkal többet tudok segíteni.” „De még gyerek vagy, fiatal vagy.” „Apám, nem ez az érdekes. Nem vagyok én köteles vele élni, ez a papír miatt kell, hogy ki tudjunk menni. Őt mindjárt elhelyezik a konyhára, meg is írták, én meg kapok olyan felszíni munkát, ahol háromszor annyit keresek, mint itthon. És megtanulom a nyelvet is meg stb.”  És az apám nem írta alá. Pedig már minden rendben volt, csak még az kellett volna, az ő beleegyezése is meg a házasságlevél is. Már mehettünk is volna Belgiumba.