November 3-án mondtam a sógoromnak: „Értsed meg, hogy 4-én szarrá lövik Budapestet!” Persze nem helyeseltem, helyeselte a fene! Hát miért helyeseltem volna? Minden harcnak ellene voltam, nemhogy helyeseltem volna, csak tudtam, hogy milyenek az erőviszonyok, hogy Amerika le fogja szarni Magyarországot. Egy katona nem volt itt amerikai, egy angol nem volt itt, az ENSZ leszart bennünket, amikor már a harcok a vége fele voltak: „Csak még két hétig tartsanak ki” – hallgattuk a rádiót. „Csak még két hétig tartsanak ki, csak még egy hónapig tartsanak ki, december, tavasszal minden segítség megy, ejtőernyősök stb.” – így ment az amerikai propaganda. Az egész rokonság ott lakott Pesten, de azok nem érdekeltek, a nővéremhez mentem volna. És akkor 4-én olyan hét-nyolc óra fele indultam befele. A két gyerek is jött volna, de mondom, a kisebb öcsémet nem engedtük. Mondom: „Majd elmegyünk így, lemegyünk ezen az úton, mert arra jobb az út, itt aknák lehetnek, ugye, meg minden nyavalya.” Semmi nem lett, de tudtam, hogy hol vannak a szovjet tankok. Akkor azok már készenlétben voltak, azok nem mozdultak ki onnan az állásokból, akik védték a repülőteret, azok ott maradtak. Reggel mentem nyolc óra fele, persze ott az úton már nem engedtek be a szovjetek. Nem volt közlekedés, gyalog mentünk, leállt minden. Egy jó két és fél órába telt, mire beértünk. De csak a Kőbányai útig, nem a nővéremékig jutottunk, onnan már nem lehetett továbbmenni. Onnan már minden kihalt, senki nem ment sehova. Ott volt egy széttaposott magyar ágyú, mellette egy vippon, magyar katonasági vippon, rajta egy nagy, hatalmas doboz, teli cigarettával, bolgár cigaretta. Na, megtömtem a zsebeimet cigarettával, katonai oldalzsák is volt ott, benne egy tár, dobtár megtöltve, meg mellette egy nagy csomó töltény. Na, beleraktam a zsebembe egy csomó töltényt, ott volt egy géppisztoly egy dobtárral, föl a vállamra. Mentünk az öcsémmel a dohánygyár felé, a Könyves Kálmán körútnak van egy sarka, ahol van egy dohánygyár, onnan jöhettek ki, és itt aztán nem tudom, hova lettek, elszaladtak. Ott volt egy páncéltörő ágyú, egy 45 milliméteres, a tank széttaposta, ott volt széttörve, na, mindegy, mentünk tovább. Az úti cél még mindig a nővérem lakása volt, de aztán jobbnak láttam nem menni tovább. Akkor elindultunk visszafele. A Könyves Kálmán körútról fordultunk vissza. A Könyves Kálmán körút-Kőbányai út sarkáról, ahol a dohánygyár van. Visszafordultunk, vittem a dobtárast, mentem kifele Vecsés fele. Aztán már elmentünk a végállomásnál is tovább, mondom, tovább nem megyek fegyverrel, megállok, nézem, hogy hova tegyem, és akkor látom, hogy kihoztak egy közepes páncéltörőt meg egy légvédelmi gépágyút, oda a nyílt terepre, ahol a sóderbánya volt, az teljesen nyílt terep, ott lett kirakva vagy húsz láda lőszer, ilyen magosan, de se egy védősánc, semmi előtte. Ott van egy százados, én tudtam, hogy ott vannak a tankok a domb mögött, akkor megálltam, és mondom: „Százados úr, százados elvtárs, hát ott vannak a domb mögött a szovjet tankok!” „Miféle tankok?!” „Hát nem küldött ki megfigyelőt, hát csak föl kell menni a sorompóig, onnan mindent látni, és onnan önöket szintén nem látják most még, de ha egy tank fölmegy oda a sorompóig, csak épphogy kiemeli a csövet, akkor önöket látja. Az első lövésből, 6-700 méteres lövésből szétlő itt mindent! Eltalál egy ilyen rekesz lőszert, itt félóráig robbanni fognak a lőszerek.” Ez már kint volt, amikor mentem haza Vecsésre, már majdnem a tankokig elmentünk, a sorompóig. A sorompón túl, mintegy 300 méterre voltak beásva a tankok, mert a töltés ott volt, ugye, lejjebb, onnan ment megint föl Vecsésnek az út, és abban a völgyben, ott voltak a gyümölcsöskertben beásva a szovjet tankok. „Na, aztán akkor mit csináljanak?” Na, egye fene! Mentem én is vissza velük. Igen, de akkor már probléma volt, mert lövöldözések voltak, itt-ott becsapódások. Ott maradtam aztán velük, az öcsém is ott maradt egy ideig. Mentünk aztán befele gyalog megint, mondom, elmegyünk a nővéremékhez, és ha csak lehet, igyekszünk kihozni őket a városból. Megpróbálunk bemenni, de csak nem sikerült, mert a Határ útnál már teljesen le volt zárva minden, addig el se mentem, csak a Kossuth térig. Az öcsémmel mentünk visszafelé, de már akkor meg esteledett… Az 50-es végállomásánál a moziban aludtunk, az előtérben. Sokan voltak ott, nemcsak mi. Volt néhány fegyveres, nők is voltak, fegyver nélkül… Még mindig nálam volt a dobtáras, nehéz volt, a fene egye meg, a teli dobtár, a másik dobtár, tele a zsebeim lőszerrel. És akkor, miután fölkeltünk, mentünk volna el a nővéremékhez, de a harmadik vagy negyedik villamosmegállónál benézek az egyik utcába, és látom, ott van egy kisteherautó, másfél tonnás. Odamentünk, látom, hogy jó karban van, 540 kilométer van benne, megnéztem, a benzintartály teli van, senki a közelben, de se egy irat, se holmi, semmi, teljesen üres. Később megtudtam, a Ferencvárosi pályaudvarról vitték el, ott volt egy egész szerelvény, lerakták, elvitték, oda leállították, nem tudom, milyen célból, nem is érdekelt. Volt ott egy srác a közelben. Magyar katona volt, de át volt öltözve civilbe már, ment volna haza, otthagyták a laktanyát, mindent otthagytak a katonák, elmentek mindenhonnan. Mondom: „Gyerünk!”  Na, jött is. Fölültünk, de csak a Kossuth térig jutottunk el, tovább már nem. 6-án a Kossuth téren voltunk, és jöttek oda hozzám, géppisztoly nálam, ugye, minden, hogy: „Gyöjjek már ide, hát itt van bezárva a tele üzlet! Nyissák ki és az élelmet adják el!” Sorba álltak mindenhol az emberek kajáért. Megnéztem a címet, szóltam az öcsémnek, odaadtam két fegyverest hozzájuk, menjetek, és a boltvezetőt hozzátok ide. Negyedóra múlva ott is voltak az asszonnyal, aki a vezetője volt annak a boltnak. Nagyon meg volt rémülve az asszony. Mondtam: „Hölgyem, semmi probléma nincs!” Voltak férfiak is, akik álltak a sorban, mondom: „Uram, ön ki?” Ő a kispesti pályaudvar igazgatója. Mondom: „Igazgató úr! Mindenféle ennivaló van, amit akar, megkapja, kifizeti, mint bárki más, ha segít az öcsémnek meg ennek a nőnek kiárusítani.” Valami két-három kiló kolbászt, zsírt, ezt-azt összevásárolt, ki is fizette, blokk, minden, kifizette. Az öcsém is odament, mondta, hogy olyan háromkilónyi kolbászt nekem is rakjál el, fizess be, papíron. Akkor még nem voltak magas árak. És akkor mintegy három óra alatt... Ott rendet kellett tartani, hát a nép tülekedett ám! Jött egy ürge, látom, hogy falfehér stb., tiszta lágertípus, börtönből szabadult, onnan is szabadult. Azt mondja: „Uram, én politikai voltam, most kerültem szabadlábra. Kéne egy kis ez, az, amaz.” Mondom: „Uram, én senkivel nem tehetek kivételt! Azt akarja, hogy mindkettőnket agyonverjenek?!” Probléma volt a kajával. Ott is állt vagy hetven-nyolcvan ember, ennél a boltnál, de mindenhol.