Tovább a szövegrészlethez...
1956

A tömeg egy-két nap alatt lecsillapodott, mindenki megértette, hogy változásra van szükség. A halottainkat eltemettünk, a helyzet rendeződött. Én november 3-án vagy tízszer beolvastam a hangosbemondóba azt a felhívást, hogy 5-én kezdődik a munka. Felhívtuk a diákok figyelmét, hogy 5-én kezdődik a tanítás. November 1-jén, 2-án megkérdezte tőlem néhány diák: Tanár úr, ön pedagógusküldött marad a nemzeti tanácsban, vagy bennünket fog tanítani? Mondtam, hogy hétfőn megyek, megtartom a fizikaórát. Tehát én győzelemnek tekintettem az ügyet, és november 5-én, hétfőn mentem volna vissza az iskolába tanítani.  Bár volt olyan érzése az ottani társaságnak, hogy nem megy ez ilyen simán. Rendkívül jó tájékoztatást kaptunk a vasútállomástól. Állandóan informáltak bennünket, hogy mi a helyzet Szolnokon túl, hogy újabb csapatok jönnek be hazánkba, és követni tudtuk a szovjetek előrenyomulását Győrtől Mosonmagyaróvár felé. November 3-án este, amikor hazafelé mentem, nem láttam páncélost a városban, viszont 4-én reggelre az oroszok már elfoglalták a városházát. Amikor be akartam menni, a városháza nagykapujánál két géppisztolyos bökte felém a fegyverét, hogy: sztoj!  Ellenállás nem volt a városban, bár a gazdászok fiatalos lelkesedéssel november 4-én fel akarták venni a harcot. Ezt onnan tudom, hogy miután nem tudtam bemenni a városházára, átmentem a gimnáziumba, ahova bejött Lugosi Géza, a Forradalmi Nemzeti Tanács elnöke. Azt mondta, ő megpróbálja lebeszélni a gazdászokat a harc felvételéről, én pedig menjek be a városházára, mert a szovjet parancsnok kéret egy személyt a nemzeti tanácstól. Újból visszamentem, ugyanúgy sztoj!, de látták, hogy nem tágítok. Várakoztam egy darabig, majd leszóltak, hogy felmehetek. Két géppisztolyos kísért. Felvittek a parancsnokhoz, ott volt egy tizedes, aki kicsit törte a magyart, de teljesen érthetően beszélt. A parancsnok mondta oroszul, a tolmács közvetítette, és átnyújtottak egy papírt, hogy a rajta lévő felhívást olvassam be a hangos híradóban. Kezembe vettem a papírt, rendkívül rossz fogalmazással az állt rajta, ne bántsuk őket, hogy elfoglalták a várost, de el akarják kerülni a fegyveres harcot, ezért legyen békesség a szovjet katonák és a lakosság között. Belenéztem, mondtam, hogy nem olvasom be. Bekapcsolom az erősítőt, hívassák be a kezelőszemélyzetet, olvastassák be vele. Az nem jó, mondta a parancsnok, olvassa be maga. Mondom, értse meg, én nem itt dolgozom, odaát vagyok gimnáziumi tanár. Igen? Akkor miért nem tanítanak? Mert vasárnap van. Más dolgot nem tudtam hirtelenjében mondani. Hétfőn fognak? Odamentem az ablakhoz, mutattam, hogy a gimnázium bejárata előtt áll egy páncélos, addig nem tudunk tanítani, míg az ott áll. Vigyék el onnan, akkor majd a szülők elengedik a gyerekeiket az iskolába, és elkezdődhet a tanítás. Visszaült és azt mondta, adjunk nekik egy kocsi fát és egy kocsi szalmát, akkor kivonulnak a városból. Ránézek, mondom, nekem, mint gimnáziumi tanárnak se fám, se szalmám nincs. Nézett rám, én is néztem rá, aztán megkérdeztem, hogy elmehetek-e. Mondta, hogy igen. Ugyanúgy lekísértek, kikísértek, átmentem a gimnáziumba, a tanáriban bekapcsoltam a rádiót. Ez elég korán volt, körülbelül fél nyolckor, Nagy Imre felhívását még mondták a rádióban. Akkor már tudtam, hogy az egész országot megszállták. Aztán elnémult a rádió. Én akkor befejeztem, de hétfőn még elmeséltem a kollégáknak, hogy mit mondtam a szovjet parancsnoknak. Ebből lett az egyik vádpont ellenem.