Este tíz körül a pufajkások feltereltek bennünket egy ponyvás tehergépkocsira. Három padsor volt, a menetirányra merőlegesen, oda ültünk mi – öten egy padra –, az utolsó padsorra pedig fölült öt-hat pufajkás, szorosan egymás mellé, géppisztollyal felénk. Elöl, a sofőr mellett is ült egy. Elindultunk Győr irányába. Nem tehettünk meg többet három-négy kilométernél, amikor a tehergépkocsi levágott a Mosoni-Duna-ág árterületére. A pufajkások kiszálltak, ketten maradtak bennünket őrizni, és a sötétben, tőlünk harminc-negyven méterre elkezdtek hangosan veszekedni. Egyikünk suttogva kérdezte, hogy nem fognak-e kinyírni bennünket. Megvallom őszintén, bennem is végigfutott ez a gondolat, de azonnal elhárítottam, mert a mosonmagyaróvári vérengzés után elképzelhetetlennek tartottam. Jó félóráig várakoztunk, mire visszajöttek. Éjfélre megérkeztünk a győri ÁVH pincéjébe, ahol tömegnyomor fogadott. A bemenetelnél, a szűk folyosón egy széken már halomban álltak a zsebkések és az ollók, oda mindegyikünknek le kellett rakni a sajátját. Utána megmotoztak. Másnap délután szintén olyan tizenöten-tizenhatan fölszálltunk egy lefüggönyözött tehergépkocsira, a pufajkások ugyanúgy beültek a leghátsó sorba, és a szállítmány megindult Budapest felé. Tatabányán álltunk meg először. Ott a pufajkások leszálltak, felváltva bementek a kocsmába, és amikor jöttek vissza, mondták a lottószámokat. Megnéztem a pénztárcámban lévő lottószelvényt – ez volt az első lottóhúzás Magyarországon –, nem nyertem. Mentünk tovább, keresztülmentünk Budapesten, és a kistarcsai internálótábor előtt álltunk meg este tízkor. Mint a barmokat, betereltek egy udvarba, onnan fel egy fogadó részlegbe, majd ötösével-hatosával a zárkákba. Vacsorát nem kaptunk, fekvőhely, pokróc, ilyesmi nem volt, lefeküdtünk a kőre és elaludtunk. Másnap reggel minden zárkába annyi kenyérdarabot dobtak be, ahányan voltunk. Mindegyikünk felvett egy kenyeret, harminc-negyven dekás lehetett, és már ordítottak, hogy mindenki teljes cuccal induljon lefelé. Mi a legbelső zárkában voltunk, én még ott is eléggé a legvégén. Siettünk, mondhatnám, szaladtunk. Az előttem lévő internáltnak kicsúszott a hóna alól a kenyere, egy pillanatra megtorpant, de nem merte felvenni. Én megálltam, felvettem, így utolsónak maradtam, hát engem rugdaltak ott végig, de eléggé öreg, veterán pufajkások voltak, mire megmozdították a lábukat, én már arrébb kerültem. Egy-két rúgás azért ért, de nyoma nem maradt, ezt nem minősítem verésnek, csak a szokásos megfélemlítésnek. Levonultunk a kis udvarra, ahol a tűzfalnál fel kellett sorakoznunk. Később jöttem rá, hogy ez az irodaépület fala. Ordibáltak, hogy az orrunkat neki kell nyomni a falnak. Ott álltunk hátratett kézzel, míg mögöttünk sétálgattak. Egyszer csak hatalmas gumibotcsapást kaptam a hátamra. Nem éreztem semmit, mert a bőrkabát és az alatta lévő kabát felfogta. Az ütést káromkodás kísérte: te is ávós voltál, te rohadt? Mert mint említettem, a bőrkabátom hasonlított az ávósokéhoz. Én meg se szólaltam, akkor már tudtam, hogy nem kell beszélni. Azért kellett szorosan a falhoz állnunk, mert egy újabb szállítmány érkezett, és mögöttünk – a hangokból meg a léptekből hallottuk –, a mi helyünkre rohantak fel a befogadó zárkába. Mikor felértek, mi átvonultunk a fürdőbe. Három napja ez volt az első tisztálkodási lehetőség. Időközben kint még átkutatták a ruháinkat. A fürdő után a főépületbe mentünk, ahol az előtérben egy írnoknak egyenként be kellett diktálni az adatainkat. Az írnok mellett egy rendőrruhában lévő törzsőrmester állt. Amikor bediktáltam a foglalkozásomat, hogy gimnáziumi tanár, megszólalt az alacsony, kissé lófejű törzsőrmester: na, maga itt menjen le! És mutatott egy pincelejárat felé. Lementem, egy vasajtó előtt megálltam, lekiabált, hogy menjek be. Bementem, nyitva hagytam az ajtót és várakoztam. Fél perc múlva jött lefelé a törzsőrmester, mögötte csíkos rabruhában egy húsz-huszonkét év körüli, elég girnyó kinézetű fiú. A törzsőrmester becsukta a vasajtót, addigra már ott ugrált előttem a csíkos ruhás, és bokszolóállást felvéve, ringatózva, ahogy a ringben látja az ember a bokszolókat, felém ütött. Elérte a fejemet, a szám széle felrepedt. Visszaütöttem. Én is sportoltam, bokszoltam is, de ezt valahogy nem szívesen vettem. Ráadásul egyetemista koromban agyrázkódásom volt, és a fejemre nagyon kényes voltam. Mi van itt?– kérdezte a törzsőrmester, amikor látta, hogy ugrálunk, ütés-visszaütés. De akkor már becsukta az ajtót és csatolta le a gumibotot. Mondtam, hogy én nem hagyom a fejemet bántani, agyrázkódásom volt, nem szeretnék ittmaradni. Na, akkor vesse le a kabátot! Lehajoltatott és a gumibottal hat-nyolc hatalmas ütést mért a derekamra meg a tomporomra. Az elsőt még éreztem, a másodikat szintén, a harmadikat, negyediket, ötödiket, hatodikat, hetediket, nyolcadikat egyáltalán nem. Viszont a nyomuk két-három hétig véraláfutásos hurka formájában megmaradt. Támolyogva és elég nehezen lépkedve mentem felfelé a lépcsőn. Bementem a földszinti nagyterembe, ahol már legalább kétszáz ember nyüzsgött. Az első szavuk az volt: tanár vagy? A törzsőrmester tanárspecialista volt, a beérkező tanárokat verte vagy verette össze. A teremben lévők közül volt, akinek az orra vérzett, mert nekilökték a falnak, volt, aki előzőleg a rendőrségen szenvedett sérülést. Megvallom őszintén, engem nem annyira a fizikai fájdalom borított ki, hanem az a tudat, hogy ilyen ocsmány módon bánnak el az emberrel. Később már nem tapasztaltam ilyesféle atrocitást.