Amikor 1944 októberében meghalt édesapám, eltemettük, két testvéremmel és édesanyámmal elmenekültünk lovaskocsival először a Bakonyba, ahol a nagybátyámnak, Pali bácsinak volt egy kis vadászháza. Úgy gondoltuk, ott meghúzzuk magunkat egy darabig. Aztán rájöttünk, hogy innen menni kell. Akkor összeálltunk, és Semmeringen keresztül menekültünk Ausztriába, hogy elérjük azt a területet, ahol már amerikai zóna van, ahol a család néhány tagja élt, a nagynéném, Károlyiék meg Somssichék. Sok hetes megpróbáltatáson mentünk keresztül. Ezekre már sokkal jobban emlékszem, mert már majdnem nyolc éves voltam. Elsősorban az volt érdekes, hogy az ember egy lovaskocsival utazott, és úgy néztünk ki, mint az amerikai cowboyok, akik Nyugatra mennek. Sátorponyvás kocsik voltak, különleges egy gyerek számára. Arra emlékszem, hogy amikor Semmeringen mentünk át 1945 januárjában, a kocsik megcsúsztak, lovak zuhantak a völgybe. Mentünk és mentünk, egy pár nagyon kellemetlen emlékem van, ezek nagyon mély nyomokat hagytak bennem. Nyugati hadi repülőgépek ezt a hosszú lovas konvojt ugyan nem bombázták meg, mert akkor biztos nem ülnék itt, de gépfegyvertűz többször is volt. Nagyon sokszor ugráltunk ki a kocsikból és rohantunk ki a termőföldre, egy szalmakazal alá, sokan meg is haltak. Kétszer volt ilyen, mind a kétszer megúsztuk. Volt egy másik történés, ami mély benyomást tett rám. A lovaskocsink, bár nagyon lassan haladt, elhagyott egy gyalogos oszlopot, ahol az emberek már hetek óta éheztek. Arra emlékszem, hogy mindenünket, ami a kocsin volt, odaadtuk nekik, és most is előttem van, mint egy nyolcéves kölyök előtt a látvány, hogy valaki egy tojást egészben vett be a szájába, mert annyira éhes volt. Azt mondták akkor nekem, hogy foglyok, aztán később beszélgettünk róla édesanyámmal, nagyrészt zsidók voltak, akiket hajtottak kifelé Nyugatra. Addig soha nem láttam ilyen szörnyűséget gyerekként. Ha egyszer az ember ilyet lát, akkor azt sosem felejti el, az emlékeimben ezek a háborús évek dominálnak.