A család történetéhez tartozik, hogy 1949-től már megvolt a vasfüggöny, és az idősebb nővérem, Júlia, most Lukács Istvánné, ’50-ben megpróbált disszidálni. Voltak emberek, akik próbáltak keresztülvinni kis csapatokat a határon, és a nővérem egy ilyen gárdába került bele. 17 éves volt és édesanyám engedte, hogy kimenjen. Nagyon rosszul nézett ki itt a helyzet nekünk. Tizenhatan mentek egy csoporttal kifelé Ausztriába, és az orosz zóna még megvolt a határ osztrák oldalán, tehát átjutni még nem volt elég. Sajnos, aki vezette őket, nem tudta, hogy újra aláaknázták a határt, ahol át akarta őket vinni, és fölrobbantak. Úgyhogy a tizenhat emberből nyolc a helyszínen meghalt. A nővérem lába tele lett srapnelekkel. Bevitték egy osztrák kórházba és ott sajnos nem csak azzal foglalkoztak, hogy megmentsék a lábát, hanem azzal is, hogy följelentette a helyi orosz katonai rendőrség. A nővérem bent volt másfél hónapig a kórházban, és az ajtaja előtt állandóan ott volt egy orosz katona. Annyira széjjel volt roncsolva a lába, hogy az osztrák orvosok azt mondták, hogy ha nem amputálják, akkor bele fog halni. Erre Júlia nővérem tizenhét éves fejjel azt mondta, hogy az ő lábát bizony nem vágja le senki. Ez egy kicsit irracionális hozzáállás, de valóban nem vágták le a lábát, ma tökéletes két lába van, csak van rajta egy pár sebhely. Kivárták az oroszok, hogy meggyógyuljon, utána visszahozták Magyarországra mint foglyot, és mint még fiatalkorút, elvitték Szolnokra, ahol elítélték egy évre, de nem börtönbe került, hanem nevelőintézetbe. Júlia nővérem nagyon sokszor mesélt erről, mert azt mondta, hogy ilyen kellemes és érdekes társaságban azóta sem volt. Hat hónapot kellett leülni a tizenkettőből és egy-két politikai okból ott lévő emberen kívül a legtöbb prostitúció miatt volt ott. Júlia azt mondta, hogy ő tanította őket helyesen írni, meg egy kicsit németül, és nagyon jól érezte magát közöttük.