Tovább a szövegrészlethez...
disszidálás

56. november 17–18-án hivatalos dolgokkal foglalkozunk, ami azt jelentette, hogy nehogy elkapjanak bennünket a határsávban, bementünk a pápai rendőrségre, hogy fölvettek bennünket egy útépítő vállalathoz és munkánk van a határsávon belül.  Az őrmester fölnézett, elröhögte magát, és azt mondta, hogy persze, hogyne, természetesen, Nádasdy úr, úgy is néz ki, mint egy munkás, aki dolgozik az országutakon, és mosolyogva belepecsételte az engedélyt személyazonosságinkba, és adott egy külön határsáv átlépési engedélyt is két hétre. Másnap reggelre szereztünk magunknak egy teherautósofőrt, aki vitte a munkásokat a határsávba „dolgozni”, vele elindultunk. Egészen jól sikerült addig, ameddig egy orosz ellenőrzési ponthoz nem értünk, ahol megállították a teherautót. Mindenkit leszállítottak és ott volt az egyik menekülés alatti ijedelmem, hogy már mindenkit ellenőriztek és visszaengedtek a teherautóra, de engem még nem szólítottak. Azt hittem, hogy valami zűr van a papírommal, és már majdnem elment a teherautó, amikor az egyik orosz katonától hallottam, hogy nadasdi, igyi szudá… Na mondom, végem van, de aztán a végén csak az történt, hogy nála maradt véletlenül az igazolványom. Visszaadták, fölkerültem a teherautóra, bementünk a határtól öt kilométerre, és elkezdtünk gyalogolni. ’56. november 20-a volt.