Magyar határőrökkel találkoztunk, nem mondták, hogy forduljunk vissza, csak azt, hogy most menjünk be az útról az erdőbe, ott folytassuk az utat. Akkor már nem volt elaknásítva a határsáv, ’55 őszén szedték föl az aknákat a határról. A határsáv azt jelentette, hogy az összes bokrot, fát kivágták, körülbelül 500 méter szélességben a határ egyik oldalán. Arra a döntésre jutottunk Laci barátommal, hogy azért délután háromkor, amikor még napfény van, nem megyünk át. Bementünk a bokrok közé, beültünk egy nagy fa alá, és vártuk, hogy besötétedjen. Érdekes, hogy az ember képzelete mire képes, ugyanis ültünk egy fa alatt és a barátom mondta, biztos abban, hogy körülbelül harminc méterre ott van két ember, aki figyel bennünket. Amikor a végén elmentünk pár lépéssel odébb, rájöttünk, hogy csak egy fa ága, ami úgy nézett ki, mint egy ember. Remegtünk a félelemtől. Énnekem volt egy kis orvosságom, azt úgy hívták, hogy kecskeméti barackpálinka. Mondtam Lacinak, hogy ha most ezt nem isszuk meg, akkor soha.  Volt kb. két deci pálinka nálunk, és ezt az utolsó kecskeméti barackpálinkát ott, a határon elfogyasztottuk.