Tovább a szövegrészlethez...
második világháború

Mi az egész ostromot a Felkai utcai lakásban vészeltük át, mert nem mertünk lemenni a pincébe. Egyszer-kétszer lementünk, mert azért az is gyanús volt, hogy mi itt ülünk fönn a 4. vagy 5. emeleten. Nem féltünk, ez olyan, hogy a nagy bajban egy kisebb baj az semmi. Akkor 16-án reggel lementünk az utcára, ki a Vígszínházhoz. Ott volt egy katona, vörös csillaggal. Kérdezem a nővéremet: ez milyen egyenruha. Azt mondja, biztos valami román. Mondom, „te, ez egy vörös csillag”. Rohantunk vissza a lakásba. Ott volt még egy ilyen szocdem ember, egy Misi nevű, akit oda betuszkoltak. Ordítoztunk, hogy itt vannak az oroszok, akkor már rájöttünk, a Vígszínházi csata másnapja volt. Mondja ez a Misi, hogy jaj, az órátokat vegyétek le, s az ékszert meg mindent, és rejtsétek el a lakásban. Ő meg a saját óráját nem vette le, úgyhogy mikor kiment az utcára, rögtön elvették tőle. A miénk megmaradt. Elkezdtünk rohangászni fel-alá, visszamentünk az Izabella utcába. A gettó még nem szabadult fel, csak másnap. Akkor visszamentünk a Ferdinánd hídon az Izabella utcába, és ott megdöbbentek, hogy élünk, nem nagyon örültek nekünk, mert az a lakásunk ott maradt, de oda sosem költöztünk vissza. Bementünk a házba, ahol 8-10 évig laktunk, és nem borultak a nyakunkba. Akkor mentünk a körúton, és szembe jött a nagynéném. Zokogva egymás nyakába borultunk, és mondta, hogy a Klauzál tér 7-be menjünk. Ott megtaláltuk a szüleinket és elhoztuk őket a Felkai utcai lakásba.