Most itt mindenki borzasztóan le van sujtva, törve, hogy itt micsoda szörnyű világ volt akkor. Én egy jól szituált család lánya voltam, a lakásunkban négyen maradtunk. Anyám a felszabadulás utáni első pár évben tánccsoportokat kísért zongorán és nagyon jól keresett. A papám elhelyezkedett a bankban és később a Tükerben, tehát engem nem nagyon „kopasztottak meg” otthon. Aránylag kevés pénzt adtam haza, mert minden pénzemet kardigánokra költöttem. Szerettem szépen öltözni. „Szabad Nép félórákat” kellett reggelente csinálni, utána minden héten többször volt valami gyűlés. De én egy beosztott könyvelő voltam. Nem voltam párttag, egyáltalán nem voltam kitéve olyan atrocitásoknak, hogy behívtak volna, és tetemre hívtak volna egy-két megjegyzésemért. Soha nem volt ilyen. Nem akartak a pártba bevinni, mert túl nagy szám volt. Egyszerűen nem bírták elviselni, hogy én mindenről megmondtam a véleményem. Volt egy érdekes szituáció. Racionalizálások voltak akkoriban, azzal hogy túl sok a tisztviselő. A gyár nagyon érdekes összetételű volt. Nem a munkások, hanem a felső vezetés: a tisztviselők és a műszakiak. A rangsor ez volt: műszakiak, tisztviselők és utána jöttek csak a munkások. A tisztviselők és a műszakiak entellektüel réteg volt. Az emberek inkább azért voltak dühösek, mert folyton értekezletek voltak, meg pártnapok. De én nem voltam párttag. Nekem csak „Szabad Nép félórák” voltak. Én nagyon fiatal és nagyon munkabíró voltam, és főleg akkor  volt egy nagy szerelem az életemben. Tehát én képes voltam éjjel kettőkor hazamenni és másnap moziba menni. De ez a fajta nyomás, amit ma emlegetnek, lehet, hogy 30 évesen vagy későbbi életkorban nagyon nyomasztó volt, nekem nem volt megterhelő, nem éreztem azt, hogy rabságban élek.