Én ’64-ben voltam először külföldön. Legelőször a Lipcsei Vásárra küldtek ki. Ez egy kis játék-dolog volt, kvázi jutalomból, elvoltam. Igazán akkor kezdtem utazni, mikor kineveztek pénzügyi osztályvezetőnek ’67-ben. A ’67-es pénzügyi osztályvezetői kinevezésem után egy 18 napos európai körúton vettem részt az akkor szállítmányozási osztály – ma logisztika, bár a logisztikához más is tartozik, nálunk a szállítmányozás más  feladatot hajtott végre: bejött az export áru, azt el kellett juttatni a vevőhöz, igénybe venni hajót, repülőt stb. –, szóval ennek az osztálynak a vezetőjével voltunk egy körúton, méghozzá az „Új mechanizmus” évében és emlékszem arra, hogy a szövegünk az volt, hogy az „új gazdasági mechanizmus következtében mi már önállóan tárgyalhatunk szállítási feltételekről”, mert addig csak a MASPED szintén monopol vállalat szállíthatott, nem lehetett más szerződést kötni. Ez volt az ún. szlogenünk az úton, hogy a szállítmány egy új gazdasági mechanizmus révén szárnyalhat, és a pénzügy is csatlakozott. Akkor volt az első út. Voltunk Svájcban, Belgiumban, Ausztriában, Párizsban. Fordítva mentünk, először Párizsba, aztán Brüsszelbe, Svájcba és Ausztriából jöttünk haza. Mint könyvelés, hozzám tartozott az útielszámolások elkészítése, ami azt jelentette, hogy kb. 1200 embert utaztattunk egy évben, aminek a fele gyógyszeripari volt, a fele Medimpex. Hamburger utaztatta első ízben a gyógyszeripari szakértőket. Utazási keretek voltak akkoriban, nem lehetett csak úgy, meghatározták, hogy mennyi pénzt kapunk utazásra. A keret nálunk volt a Medimpexnél. Nagy monopolhelyzet volt egészen ’82-ig, ahol minden a mi kezünkben volt. A külföldi képviseletekre költhető pénz is, meg az utazási pénz is. A Medimpex-utielszámolásokat is én csináltam hosszú évekig. Annak kapcsán rengeteg ismerősre tettem szert, mert a gyógyszeripar felét mi utaztattuk, orvosokat, gyógyszerészeket, vegyészeket, és a kórházakból is utaztattunk. Később kerekasztal konferenciákat csináltunk, tehát nem előadásokon propagáltuk a gyógyszert, és összehívtuk egy bizonyos gyógyszer propagálása céljából tudós embereket, feltalálókat, kinti orvosokat, és szimpóziumokat tartottak. Az volt a korszerűbb, hogy ilyen megbeszélés-szerűen ismertették a gyógyszert. Ezeket mind utaztattuk. Ma sem megy ez másként, ma is a gyárak utaztatják az orvosokat. Sokat beszélnek erről, hogy hogyan lehet ezeket az embereket honorálni. Tulajdonképpen külföldi utakkal. Akkor nem csak azért, hogy honorálják, hanem nyilván azért, hogy a gyógyszereket propagálják. ’67 után elkezdett őrületes tempóban felgyorsulni az utazás, úgyhogy volt olyan év, hogy 70-80 napot töltöttem külföldön. Kisebb részletekben persze, nem egyszerre. 30-32 nap volt az első félévben, ugyanannyi a másodikban. ’62-ben az első kiküldetésem Egyiptomban volt. Utána Moszkvában, Lengyelországban, Csehszlovákiában, NDK-ban, Szíriában, Irakban, Bulgáriában, Algériában, Libanonban jártam, ahol mindenhol voltak irodáink. Tudományos irodáknak hívtuk mi ezt, ami azt jelentette, hogy a gyógyszert ráadásul úgy lehet eladni, hogy orvoslátogatókat kellett alkalmazni ezen irodákon keresztül.