Tovább a szövegrészlethez...
holokauszt

Volt a Zählappell, a sorban állás, leszámolás. Ez a rituálé minden táborban megvolt. Azt hiszem, ötös sorokba kellett állni, mindenkinek a barakkja előtt. És mindegyik szakasznak volt egy parancsnoka, aki jelentette a számláló SS-eknek, hogy ennyi van kint, és három beteg van. A betegnek joga volt ágyban maradni. A számolás soha nem stimmelt. Több óráig tartott, amíg újraszámolták, eltartott az ebédidőig is. A leves ötvenliteres, dupla falú kondérokban érkezett. Szintén központi konyhából, egy fogoly kocsis stráfszekéren hordta szét, és mindegyik altábor kapujában egy konyhás különítmény vette át ezeket, becipelték a táborba, és szétosztották. A levesosztót a többiek szigorúan figyelték, hogy alaposan fölkavarja az egészet, nehogy csak a híg része jusson valakiknek, és a vastagabb része másoknak. Ha az embernek nagy szerencséje volt, még valami húscafatot és krumplidarabkákat talált benne. A krumplidarabkákat az ember kihalászta, megette a levest, és hozzá kenyeret. A krumplidarab héját az ember lehúzta és külön megette, a krumplikat pedig villával összenyomkodta, és valahogy igyekezett habosra fölkeverni, hogy több legyen. Úgyhogy volt ez a krumplikrém, amit az ember aztán kenyérre kenve evett. Amikor a kondér kiürült, a kondér falán mindig maradt valami. A kondér-kivakarás joga is körbejárt. Este megint kávé volt, ugyanez a barna lé. És tán kilenckor villanyoltás. A világítás nagyon rossz volt a barakkokban, szóval itt-ott égett egy gyenge égő. Az altáboron belül szabadon mozogtunk. A Zählappellen kívül tulajdonképpen semmi foglalkozás nem volt. Mert hiszen az óriási különbség a többi fogolyhoz képest az volt, hogy nem dolgoztunk. Tehát kevés kalóriát kaptunk, de kevés kalóriát is fogyasztottunk. A többiek hajnaltól késő estig keményen dolgoztak.