Amikor megérkeztem Párizsba, nem tudtam, hogy kezdjek hozzá a munkakereséshez. Németországban szakfolyóiratokban hirdették az állásokat. Párizsban ez nem volt. Úgyhogy egy távoli rokonunk, Hoff Miklós – valamikor a pesti Műegyetemen végzett, repülőgép-konstruktőr volt, és az idők során Amerikában kötött ki – segített nekem állást szerezni. Ő ismert francia mérnököket, beszélt velük, és azok adtak egy címet és tán valami ajánlólevelet is, vagy telefonáltak az érdekemben. Mindenesetre föl is vett. Abban az időben mérnökökben hiány volt Franciaországban, nem volt mérnöki kamara sem. Tehát nem volt nosztrifikálási probléma, leültették az embert, ha tudta csinálni, jó, ha nem tudta csinálni, nem jó. Engem is leültettek, ott volt a ceruza meg a logarléc, és csinálni kellett. Így kerültem be egy vállalathoz, ahol 59-től 83-ig dolgoztam. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az ember magával hozta a keleti nehézkedést. Tehát azt, hogy ha már valahol alkalmazták, akkor az Istenért, ne mozduljon, mert nem tudja, mi lesz utána. Azt hiszem, a Keletről jövő ember – legalábbis az olyan tökkelütöttek, mint én – sokkal kevésbé mert mozdulni, mint bárki más, aki vígan ment egyik helyről a másikra, ha valamilyen előnyt látott, vagy akár a munka tűnt érdekesebbnek, esetleg a fizetés többnek. De azt is fontos hangsúlyozni, hogy én ezzel a munkával nagyon meg voltam elégedve. Érdekes is volt.