Apám 1941-ben a Donnál, Urivnál esett szovjet fogságba. Hogyan és miért tűnik el a fronton egy vezérkari tiszt? Anyám családja katolikus volt, de félzsidó származású. 1941-ben, amikor a vezérkarnál megkezdődtek a tisztogatások, a németbarát személyzeti politika lépett életbe, a főnöke – és ezt apám barátja, Kádár Béla könyvéből meg anyám elbeszéléséből elég pontosan lehet tudni –, úgy emlékszem, Sónyi altábornagy behívatta magához Fogarassy Bélát. Azt mondta neki: „Alezredes úr, üljön le. Az a probléma, hogy az ön felesége félárja. Azt az ajánlatot teszem, hogy váljon el – már két gyerek volt! –, és változatlan marad a karrierje.” Erre apám, akire nem is emlékszem, mert kétéves voltam, amikor eltűnt, fölállt, összecsapta a bokáját, és nem azt mondta, hogy „Kikérem magamnak!”, hanem azt: „Altábornagy úr, én arra esküdtem föl, hogy magyar katonatiszt leszek. Kérem magamat frontszolgálatra.” Ez valamikor a kassai bombázás idején történt. Kiküldték a frontra. Pontosabban: először levezényelték Mohácsra, ahol egy gyalogsági zászlóalj parancsnokává nevezték ki. Ott hívta be – többek között az akkor visszafoglalt Bácskából is – a gyalogsági zászlóalj legénységét, szervezte meg és készítette fel a zászlóaljat. Van egy fénykép a frontra indulásáról: a Keleti pályaudvaron áll a csapat vagonjai mellett, tűz a nap, mosolyog, mellette a felesége, a kislánya meg a kisfia (azaz én). És az egyik legelső truppal Kijeven keresztül kikerült a doni frontra. Úgy tudom, hogy Kijevtől már nem vonattal, hanem gyalog mentek.