Vissza a kitelepítés napjához. Reggel először is elmentem telefonálni a rokonoknak (nem volt telefonunk: tantusszal, fülkéből). Jött a nagybátyám az oldalkocsis motorjával. Elvitt két fotelt meg egy körasztalt. Én meg – mert a házban és a környéken elterjedt a híre – elkezdtem árusítani a bútorokat. Emlékszem, jöttek emberek, és a konyhabútort egyben adtam el. Hatalmas felfordulás, izgalom emléke az egész nap. Zsóka este érkezett haza, és egyszerűen nem értette, mi történt, miért kell nekünk a csupasz padlóra letett matracon aludni. Szegényre még hirtelenebbül, váratlanabbul szakadt rá ez az egész. Hajnali négykor ráztak fel a felnőttek, ránk adták a hátizsákot, kezünkbe valami más csomagot is. A ház hátsó, Gellérthegy utcai bejáratánál állt a teherautó. A háromtagú Fogarassy családot itt rakják fel a ponyvás kocsi platójára. Akkor még azt se tudtuk, hogy hova visznek. Később hallottuk a nevet, hogy Csorvás, Békés megye. Megy fel a kocsi a Naphegyre, akkor kelt a nap is – ez a kép maradt meg bennem. Aztán lekanyarodik a Ráckert felé, bekanyarodunk az Attila utcába, és az autó ott is megállt. Egy öreg házaspárt pakoltak fel mellénk, utána ki a perifériára, talán a Rákosrendező pályaudvar tájékára vagy talán az újpesti teherpályaudvarra. Ott álltak a vagonok, a vagonsorok. Pontosabban, nem csupán tehervagonokból álltak a szerelvények, hozzájuk voltak kapcsolva személykocsik is. A ládákat, bútorokat a tehervagonokba rakták, valami személyes holmit lehetett magunkkal vinni a kocsiba. Személyenként és családonként súlyra volt megállapítva a kvóta. A személyeket bezsúfolták a személykocsikba.