A nagy győri középület jobb szárnyában, az első emeleten jelöltek ki nekünk két vagy három irodai szobát; ezeket hatalmas ajtók kötötték össze. Hogy a többiek mivel foglalkoztak, azt vagy nem tudtam figyelni, mert a feladatommal voltam elfoglalva, vagy már elfelejtettem. Azt sem tudom, mikor aludtam ezekben a napokban. Rémlik, hogy néha hazamentem a kollégiumba, és lefeküdtem pár órára. Talán ezért is folynak össze a napok; arra összpontosítottam nagy lelkesen, hogy bizonyos dolgokat, amiket rám bíztak, meg kell csinálnom. Hogy mikor van éjszaka, mikor nappal, mikor van kint tüntetés és milyen – az valahogy mellékes lett. Eleinte röplapokat fogalmaztam. Nyilván mondták, hogy jó diák vagyok, és tudok fogalmazni. A Kádár-rendszerben kiadott puha fedelű győri fehér könyvben illusztrációként felfedeztem az egyik, általam írt röpcédulát… A fejlécén a Diákok, katonák, magyarok! megszólítás volt. Már nem is tudom pontosan, miről szól, arra azonban emlékszem, hogy amikor ebben a könyvben felfedeztem és elolvastam, röstelkedtem pár nyelvi hibán, ami a korrektúra után is benne maradt. Vitte valaki a nyomdába, ott gyorsan kiszedték, korrigáltuk, majd Isten tudja, hogy és hol terjesztették.