Ez volt az első napokban. Később tulajdonképpen az töltötte ki a napjaimat, hogy nekünk kellett megszervezni a budapesti forradalmároknak szánt segélyszállítmányokat. A dolog menete a következő volt. A Vagongyárban, amely a legnagyobb győri üzem volt, létrejött egy összevont szállítási diszpécser-ügyelet. Azért összevont, mert a több győri gyárból is tömbösítették a szabadon álló teherautókról rendelkezésre álló információkat. Nekem kellett telefonon felvenni velük a kapcsolatot, naponta többször, és ők jelezték, hány teherautó áll rendelkezésre. Ezt követően, illetve ennek arányában az én dolgom volt, hogy a községekkel kapcsolatba lépjek. A népek a korábbi tanácsházak épületeibe hordták az élelmiszert, amit a pestieknek szántak, sonkát, szalonnát, zsírt, kolbászt, tojást. Egy ismeretlen telefonos kisasszony a győri postán kapcsolta a községeket (volt róluk egy listám), és akikkel már beszéltem, azt kihúztam. Végül már ennyi adminisztráció se kellett: mondtam a telefonos nőnek, kapcsolja akármelyik falut… Nagyjából ugyanis az a dialógus folyt a helyi emberrel: hogy merek én csak egyetlen teherautót küldeni, amikor ők rengeteg élelmet tudnának adni? Az önkormányzati emberrel folytatott telefont követően a vagongyári diszpécser-szolgálatnál jeleztem, melyik faluba menjenek, hogy felvegyék az árut. Közben persze zajlott körülöttünk a forradalom, az élet.