Az életem további fejleményeivel, pályaválasztásommal kapcsolatban hadd mondjam el, hogy kisgyerekkoromtól orvosnak készültem. Mind a két nagyapám orvos volt, nagybátyám is, sőt a rokonságban több doktor is volt. Kisfiúként mindig ez volt a férfiminta. Így volt ez egészen 56-57-ig. Ugyan valamennyire érdekelt az irodalom, de nem voltam nagy olvasó. Ifjúsági regényeket ugyan olvastam, a betűk világa nem állt tőlem távol, de fel sem merült bennem, hogy az irodalom a szórakozáson túl is érdekeljen. És akkor valami megváltozott: elolvastam Szerb Antal magyar irodalomtörténetét, érdekelni kezdtek a művészetek. Még egy változat volt: hogy matematikus leszek, mert szerettem a matematikát. Mégis úgy döntöttem, a bölcsészkarra megyek, művészettörténet–magyar szakra. Ami – mint utólag kiderült – nem volt reális és okos elképzelés. Júniusban érettségiztem, kitűnő jegyekkel, jelentkeztem a bölcsészkarra, felvételiztem is június végén. Úgy tudom, maximális pontszámot kaptam. Volt teszt, meg esszét kellett írni. Utána egy bizottság előtt kellett szóbeli vizsgát tenni, művészettörténetből Fülep Lajos professzor úr ült középen. Még a nyár folyamán üzenték, hogy hívjam föl a Fülepet. Ez már az első felvételi elutasítás után volt – az irat szerint helyhiány miatt nem vettek föl. Volt egy rektori föllebbezés, és egy minisztériumi. Felhívtam, emlékezett rám, dicsért, és azt mondta, hogy mindent megtettek, de sajnos politikai akadályai vannak a felvételemnek. Mondták, ha orvosnak jelentkezem, az nem lett volna ilyen súlyos probléma, és még segíthettek is volna. A bölcsészeten, a tanári szakokon igen komolyan vették ezt a bizonyos X-es származást.