Visszatérek egyetemi felvételem históriájára. Már harmadszor próbálkoztam, és ekkor is minden szintről megkaptam az elutasítást. Emlékszem, a barátaimmal éppen Zamárdiban voltam nyaralni, oda küldték el lakásomról a papírokat. Fogtam magam, és autóstoppal felmentem Pestre. Akkor már volt egy írógépem, amit a spórolt pénzemből vettem. Leültem és írtam Kádár Jánoshoz egy ötoldalas önéletrajzi levelet. A dolog hátterében az volt, néha érdemes a legfelsőbb vezetőhöz fordulni: az újságok kis színesei között néha olyasmik voltak olvashatók, hogy például egy-egy gyermekbénulásos gyermek levelet írt Hruscsovnak, mire ő gördülőszékkel ajándékozta meg. Ennek a levélnek csak a fő vonalvezetésére emlékszem: leírtam az életrajzomat, kezdve apámtól, a kitelepítést, azt is, hogyan kerültem a Bencés Gimnáziumba. Végül feltettem a kérdést: meddig kell még az apa politikai „bűnét” hordoznom? Kértem őt, mint legfőbb vezetőt, hogy foglaljon állást és esetleg segítsen az ügyemben. Vettem egy borítékot, kikerestem a Fehér Ház címét, és elküldtem a levelet. Gondoltam, vagy lesz valami eredménye, vagy nem. Tudtam, jön a sorozás, a katonaság. Kék köpenyemben raktároskodom, már októberre járt az idő. Egyszer csak szól valamelyik kolléganőm: „Miklós, keresik telefonon a minisztériumból.” Bemutatkoztam, kapcsolták Czédli György főosztályvezető elvtársat a Művelődési Minisztériumból. Behívatott, leültetett, és a következőket mondta: „Megkaptuk a Kádár-titkárságról az anyagát. Gondolkodunk a dolgon, milyen megoldást találjunk a maga esetére. Azt beláthatja, hogy ön papi gimnáziumba járt, nem szabadíthatjuk rá a magyar ifjúságra, hogy gimnáziumi szinten tanítsa őket. De maga könyvtárban dolgozik. Nem lenne kedve esti hallgatónak, könyvtár–magyar szakosnak lenni?” Persze, hogy igent mondtam, boldogan. Be kellett mennem a Bölcsészkarra, és beírtak esti hallgatónak. Ez jogilag abszurditás volt. Akkoriban esti és levelező hallgatónak férfiakat csak a katonai szolgálat teljesítése után lehetett felvenni. Én meg ott voltam húszévesen.