Tovább a szövegrészlethez...
családtörténet

A házukat úgy is hívták, hogy Hotel Diósszilágyi, mert a többség, aki bármilyen kultúr-eseménnyel kapcsolatban Makóra ment, nem a Korona Szállóban lakott, hanem a nagyapámnál. (Diósszilágyi – egybeírva, ő kreálta a nevet a Diós és a Szilágyi családnevekből, vagy még valószínűbb, hogy egy generációval előbb az ő szülei.) Nagyon jómódú parasztok voltak a dédszülők – ez a múlt század elején volt –, és nagyon fontosnak tartották, hogy kitaníttassák a gyerekeiket. Mind a kettő Pestre került – akkor Szegeden még nem volt orvostudományi –, Dezső bácsi fönn is maradt Pesten. De a nagyapám visszament, pedig tudom, hogy többirányú nyomás volt arra, hogy ő jöjjön Pestre. Egyrészt családi nyomás, mert a nagymama pesti volt. De szakmai nyomás is volt, mert már pályakezdőként is nagy tudású orvosnak számított. De ő mindig ellenállt ezeknek a nyomásoknak. Ez innen nézve elég nehezen érthető, de kicsit jobban ismerve azt a kort meg azt a világot, egy Makó nagyságú kisváros olyan pezsgő kulturális hely volt, amit ma el sem lehet képzelni. Tehát több újságja, színháza volt, hangversenyeket rendeztek. Van egy családi vendégkönyv, amelybe Bartók, Dohnányi, mindenki, aki a korban számított – zenész, festő, színész, író – írt, és ebből látszik, ki mindenki volt ott. Fantasztikus ez a könyv, azt hiszem, a makói múzeumban van. A nagyapám maga köré gyűjtött mindenkit: József Attilát, Tömörkény Istvánt, Juhász Gyulát, Radnótit, mindenkit, aki abban a régióban élt. A József Attila-életrajzokban benne van, hogy a nagyapámtól kabátot kapott. A Móra családdal pedig nagyon jóban voltak. Az aranykoporsót Móra ebben a házban írta. De az ő neve például nincs benne a vendégkönyvben, mert ő mindig ott volt, és ezért nem jutott eszükbe, hogy alá kéne vele íratni. Volt a városnak egy négy főből álló kulturális elitje, amelyiknek nagyapám a tagja volt, és ő ezt szerette. Van abban ráció, hogy más egy kis szemétdombon kakasnak lenni, mint sok kakas között másutt lenni. Úgyhogy én ezt nagyon megértem, nekem ez nagyon tetszett. Imádtam az öregurat, bár nagyon kisfiú voltam még, amikor meghalt. Nagyapám nagyon kiváló és sokoldalú ember volt. Baloldali volt. A 19-es forradalom után rendszeresen vörös szegfűvel a gomblyukában sétált a városban. Persze a főorvos úr megengedhette magának, mert a legnagyobb ellenségei is az „ügyfelei” voltak. Úgyhogy ő bármit megtehetett.