Imádtam a házat. Fantasztikusan gyönyörű nagypolgári ház, selyemtapétával a falon, tele képpel. Folyt a kultúra a ház minden porcikájából. Ma elképzelhetetlen, hogy egy pályakezdő orvos építtet magának egy hatszobás összkomfortos házat, orvosi rendelővel. Minden bútor egyedi tervezésű bútor volt. Ezek a bútorok onnan valók. Minden szoba más stílusban volt berendezve. Klasszikus art déco volt az úriszoba, az ebédlő kicsit zavarosabb, az inkább talán a rokokóhoz közelített. És elképesztő könyvtár. Számomra a mai napig ez „a polgári otthon” mintája. Amire én emlékszem, az ötvenes évek, akkor az egyik szobába már beraktak egy társbérlőt. Többet nem vettek el a főorvos úrtól, de azért egy szobát igen. Nagyon szerettem ott lenni. Tizenhárom éves voltam, amikor meghalt a nagyapám. Halála előtt egy vagy két évvel beköltöztek Szegedre. Akkor már idősek voltak, és nem bírták ezt a nagy házat fönntartani. Az is nagyon fura volt, hogy a nagymama a mi lakásunkban lakott, a nagypapa pedig a szomszéd lakás egy bérelt szobájában élt a testvérével. Mert annak a gyerekei meg disszidáltak, és egyedül maradt. Nagyon-nagyon jó bácsi volt, nagyon szerettem őt is. Ahogy aztán felnőttként egyre jobban megismertem nagyapám életét, meg engem is elkezdett érdekelni a kultúra, valahogy nagyon sok rokon dolgot vélek fölfedezni a kettőnk világában – mondom magamra nézve hízelgően