Tovább a szövegrészlethez...
családtörténet

Az apai nagyszülők is makóiak, de ők lényegesen szerényebb körülmények között élő emberek voltak, bár így is bekerültek a kulákba, éppen alsó határon, tán huszonöt hold földdel. A nagypapámat, Nagy Istvánt – mind Nagy Istvánok voltak –, nem ismertem. A nagyanyámat jól ismertem, sokáig együtt laktunk. Nagyon hosszú életű volt, kilencvenhét éves volt, amikor meghalt, abban az évben, amikor hazajöttem Amerikából. Gyönyörű halála volt: anyám bevitte neki a levest, azt még megette. Amikor a második fogást bevitte neki, akkor már halott volt. Rendes parasztemberek voltak. És ott is az van, hogy apám is meg a testvére is értelmiségiek lettek – kis jóindulattal. Apám testvére, Nagy Sándor, ő megmaradt gazdálkodónak, tehát kertészete volt, mindennap hordták föl Budapestre a virágot. És közben a makói levéltárban ő volt a levéltáros. Tehát kettős életet élt. A gazdaságot a felesége vitte inkább, és ő meg hétvégén, meg este meg reggel segített, de munkaidőben levéltáros volt. Ezért aztán meg is van a családfa visszamenőleg kétszáz évre, merthogy ő a levéltárban szépen  kibogarászta. Az apai nagyszülők háza egy klasszikus parasztház volt, kemencével, konyhával, tisztaszobával, folytatódott az istállóban, meg az ólakban – ahogy kell. Úgyhogy volt kukoricagóré meg minden, ami egy gyerek számára Paradicsom volt. Nagyon szerettünk ott lenni, sokkal ingergazdagabb környezet volt egy kisgyereknek, mint a másik ház. A nagymama kemény asszony volt. Kilencvenéves koráig egyedül látta el önmagát, és csak azután költözött hozzánk. Ebben a makói protestáns világban nagyon-nagyon kemény emberek voltak.