Az ünnepek soha nem otthon voltak, a nagymamánál volt például a karácsony, egészen addig, amíg be nem költözött. Leginkább a makói karácsonyok maradtak meg bennem. De mindig ezzel a kettősséggel, hogy ugye az apám is meg volt hívva, de ő ezt az egészet mindig kifigurázta. Az „itt van már a Jézuska” szinonimája az volt, hogy „itt van már a vén Jutka”, úgyhogy semeddig nem tartott az a mítosz, hogy ki hozza az ajándékot. Ezek mindig nagy traktával, de mindig csak szűk családi körben zajlottak. Nagy karácsonyfa, sok ajándék, amiket én lehetőleg már aznap elrontottam. Emlékszem, majdnem mindig kaptunk egyformát. Pedig nővérem volt. Határozottan emlékszem egy felhúzható kis fémtraktorra. Az enyém egy óra múlva már nem ment, akkor elvettem a nővéremét. Könyvet mindig kaptunk. Meg fa építőkockát kaptam, és akkor építettem belőle házat – e mellett az asztal mellett egyébként –, és magasabb volt, mint az asztal, épp hogy fölértem a tetejét. Még alig tudtam beszélni. Jött a nővérem, mondtam neki, hogy „dűdd el, dűdd el!”, ő eldöntötte, és akkor jól megvertem. Ez a gyerekeim kedvenc története: apa, meséld a „dűdd el!”-t. Édesek!