Volt egy bál, úgy hívtuk, hogy a bontóbál, ahol a fönti faházat egy nap alatt szétvertük, és utána átment az egész egy hajnalig tartó iszonyatos nagy buliba. Nagyon jó meghívója volt. De csak akkor lett a faház elbontva, amikor az alsó lakás már lakható volt. De hát ez már jóval később volt, akkor  Petri már rég ott lakott. Tehát ők még a faházba jöttek ki, amikor még csak a fölső volt a miénk. Ez egy kis tetőhajlású ház volt, nagyon nyomott kis padlása volt, de abba csináltunk egy lépcsőt belülről, leszigeteltük, és az volt az alvóhely. Szorosan egymás mellett hat ágy volt benne, mindegyikben el lehetett férni ketten. És amikor sokan voltunk, akkor még lábnál is feküdtek. Szóval ott zajlott az élet. Nekem volt ott szavam. Elég erőszakos, autoriter valaki voltam. (Épp tegnapelőtt jártam Bence Gyuri özvegyénél, ahol fölemlegettem, hogy az egyik ilyen szakítással végződő adyligeti konfliktus után mondtam Gyurinak, hogy „hát ez rémes, hogy ott mindenki azt mondja rólam, hogy én egy autoriter izé vagyok”. És Gyuri azt mondta erre: „Tudod, miért mondják? Azért, mert egy autoriter fasz vagy!” És nekem ez iszonyú fontos volt, mert addig ezt soha senki nem mondta így ki, és nem olyan súlyú ember, úgyhogy én azt gondolom, hogy onnantól kezdve ebből sikerült visszavenni valamit, de már csak annyit, amennyit lehet. De akkor egyértelműen én voltam a domináns. Klasszikus kommuna volt. 68-nak a hatása nyilvánvalóan, kicsit később, kicsit másképpen, kicsit kelet-európaiabban, de éreztette hatását. Ez működött. Én ebben nagyon jól éreztem magam, de hát aztán ez megváltozott.