A harmadik letartóztatáskor pedig otthonról, Adyligetről vittek el, egy házkutatás után. Épp indultam otthonról, jött két URH-s autó, és nagyon nézegették a házszámokat. Megszólítottam őket, hogy „azt gondolom, engem keresnek, uraim”. Nem akartam, hogy én elslisszolok, és a többiekre rászabadítom a rendőröket. Mondták, hogy engem keresnek, és mutatták a házkutatási parancsot. És akkor két szomszédot hoztak át hatósági tanúnak, akik nem tudták mire vélni a dolgot. A házkutatásra jól emlékszem. Egy gépet kerestek. Nagyon érdekes volt, mert én nem tudtam, hogy ott van-e még ez a nyomdagép. Szó volt róla, hogy elviszik, de én nem voltam otthon már egy hete. És sokáig nem tudtam Katával olyan kontaktusba kerülni, hogy meg tudtam volna kérdezni, hogy itt van-e még a gép. Viszont amikor megmondta, hogy Iványi már elvitte, onnantól kezdve nagyon szemtelen voltam, akkor már fölbátorodtam. Elvittek papírt, mert ott volt az a kicsit keményebb, ami a Beszélő fedele volt. Hiába mondtam, hogy én építész vagyok, nem hatotta meg őket. De például a gyereket nem költötték föl az ágyból, pedig bármi lehetett volna a gyerekágyban. És amikor mondták, hogy akkor ők most fölássák az egész kertet, merthogy itt van, amit keresnek, mondtam, hogy „ó, nagyon ráfér, csak bátran, bátran, viszek világítást”. Ez valamikor 82 őszén történt. Azon az éjszakán négy vagy öt helyen volt egyszerre házkutatás. És ezeknek mind szabálysértés lett a vége, soha nem volt komolyabb, amit valakik mindig kifizettek. Tehát ezt mi a saját zsebünkből soha nem fizettük, ezekre voltak gyűjtések. Volt rengeteg utcai igazoltatás, ami teljesen egyértelműen nem véletlenszerű volt, hanem szándékolt. Mentem az utcán, a túloldalról mellém kanyarodott a rendőrautó, és: „Jó napot kívánok! Kérem a személyi igazolványt!”