Jelenlegi hely

ellenzéki tevékenység

Az indulás elég hosszú folyamat volt, ki kellett találni a Beszélőt, meg kellett szervezni a nyomtatást. Ez totálisan konspirálva volt, erről Kis Jánoson meg rajtam kívül senki nem tudott. Mi is egészen konspirált körülmények között, egy lakásban találkoztunk csak a nyomdászokkal, és Réti Andrea vitte el Magyar Bálint feleségének a kéziratot, aki eljuttatta a nyomdába. Sőt, Jancsi nagyon okos feltétele volt, hogy csak akkor indulunk, amikor már két nyomdagép van. Tehát ha az egyiket lekapcsolják, akkor legyen azonnal a tartalék. Bár nem történt meg a lekapcsolás, hála Istennek! Vagy kézenfekvő lett volna egy szerkesztőségi ülésre odajönni a rendőrségnek, vagy a lapzártakról eljövő szerkesztőktől elszedni, ami náluk van – de ez soha nem történt meg. Az első pillanattól kezdve Jancsié volt a főszerep. Tehát attól függetlenül, hogy ez soha nem volt kimondva, nyilvánvaló volt, hogy ő a főszerkesztő. Őt mindenki elismerte. És mindenkinek volt ötlete, természetesen mindenkit más dolgok foglalkoztatták. Én mindig kilógtam ebből a történetből, mert se bölcsész, se írástudó nem vagyok. De mindig figyelembe vették az álláspontomat, a szerkesztőségi értekezleteken is. Értelemszerűen én nem javítottam szöveget, mert én ehhez nem értek, meg nem az én dolgom. Hamar kezdtek kialakulni a területek: Kőszeg Feri a jogvédő ügyekkel foglalkozott, Kis Jancsi a koncepcionális dolgokkal. De azt kell mondjam, hogy nem volt olyan Kis Jancsi által jegyzett vezércikk, amit előtte ne beszéltünk volna végig, és ne tükrözte volna mindenkinek az álláspontját, amikor megjelent. Sok nagy vita volt, nem alapvetők, de egy vesszőn is akár. És hát nagyon fontos, hogy többször változott a hely. A sorrendet már nem tudom megmondani –, de voltunk Kis Jancsiék konyhájában, voltunk Saci albérletében, voltunk Haraszti Miki albérletében. Tehát sokfelé bóklászott a szerkesztőség abban a három évben, amíg én benne voltam. A nyomdával való kapcsolat meg a terjesztőhálózat az én feladatom volt. Én építettem föl. A terjesztőhálózat egy piramis volt. Készült ezer példány. Először a fele elkerült a főterjesztőhöz, aki Miklóssy Bandi volt, akit én hoztam be a csapatba, mert a VÁTI-ban munkatársam volt, és ő elvállalta. Tőle elvitték két emberhez, akikhez kétszázötven példány került, azok elvitték olyanokhoz, akikhez ötven példány került. És aztán az elment a huszonötösökhöz, azt hiszem, még ötös is volt. És csak az ötösnek volt szabad árusítania. És így csak az ötös bukhatott le. Ha maga egy huszonötös terjesztő, akkor én nem vehettem magától, hiába sejtettem, hogy ott van ez a huszonöt példány. Csak az ötösek voltak, akik nem voltak konspiráltak. Ezt persze nem egyedül találtam ki, megbeszéltük Jancsival, meg elmentünk Donáth Ferenchez, a régi illegális kommunistához tanácsokat kérni. Értett ehhez a dologhoz. Ő azt mondta, hogy nincsenek szabályok. Mindenki csak annyit tudjon, amennyi rá tartozik – ez az egyetlen fontos szabály. És ezt be is tartottuk. Volt olyan szerkesztő, akinek a felesége vagy a barátnője terjesztő volt, de nem tudott róla! Így működött, és ezért működött. A festék jelentős részét külföldről szereztük be: Franciaországból, Svájcból, Németországból. Jöttek-mentek a barátok, az ismerősök. És jöttek-mentek a sportszatyorban a festékek, amit valaki becsempészett, és akkor egy telefon után a Felszabadulás téren találkoztam egy vadidegen emberrel, aki átadta a táskát, és akkor lett húsz doboz festékünk. Nagyon édes történet volt, hogy egyszer kaptam postán – megvan a mai napig – egy német nyelvű képes újságot. És nem jöttem rá, hogy miért. Eltelt huszon-év, és mutattam valakinek. És akkor rájöttünk: ha úgy esett a fény, lehetett látni, hogy volt az újság közepén, a dupla oldalnál egy olyan kép, ahol egy szakács valamit mutat, és szájában egy buborék, hogy mit beszél. De azt normál esetben nem lehetett látni, mert utólag rajzolták bele. És egy nyomdafestékrecept volt beleírva! A papír beszerzése, mivel az nagy tömeg, nagyon nehéz volt. Olyanok szerezték, akik mögött állt valamilyen intézmény, mert csak intézményre lehetett papírt venni. Mindig volt egy vállalati anyagbeszerző, aki vállalta, hogy egy kicsit többet rendel, és azt átadja nekünk. Iványinak az egyházon keresztül sok vidéki kapcsolata volt, és akkor ott beszerezték, és onnan kellett fölhozni. Nekem volt egy munkatársam, akinek volt autója, és akkor ő volt az egyik fuvarozó. A stencilpapírt volt a legnehezebb beszerezni. Ez az átütő papír, amire rá lett gépelve a szöveg, szigorúan védett dolog volt. Hát azt a legkülönbözőbb munkahelyekről lopkodták össze. Azt, hogy a papír hol van, azt én tudtam. Az egy nagy tömeg volt, egy számnyi papír annyi, mint ez az asztal. Tehát ezért nem volt olyan egyszerű elhelyezni. Arra emlékszem, hogy a Hamburger Miskáék garázsában volt. Más vitte a papírt a nyomdászokhoz, Oroszhoz. Úgy, hogy autót váltottak Szentendrén, vagy ha érezte, hogy követik, akkor inkább hazament, vagy visszavitte a Hamburgerékhez a papírt a garázsba, aztán újra próbálkoztak. Hogy rekrutálódott a szerzőgárda? A szerkesztők személyes kapcsolatain keresztül. De elsősorban Jancsi, aztán Kőszeg, Haraszti, és mondjuk Saci – ők négyen. Gyuri biztos, hogy nem csinált ilyet, ő nem alkalmas erre. Akikről ma már tudjuk, hogy írtak az illegális Beszélőnek, de ők maguk a legalitáson belül voltak, mint Bokros vagy Bauer, vagy mások, azokkal Jancsi tartotta a kapcsolatot. Az első számhoz mi kerestünk meg mindenkit, még a másodikhoz is. Azután akinek volt valami olyan közlendője, amit nem tudott vagy nem akarta a hivatalos nyilvánosságban megjelentetni, akkor jött hozzánk. Az a feltételezés, hogy nem lesz, aki ír bele, nem vált be – mint ahogy az összes többi jóslat sem. A borító Galántai-terv, teljes művészi szabadság. Ezzel a Beszélőnek egyfajta értelmezésére utalt, ami benne volt az induló értelmezésben természetesen, de ennél több is a dolog. Van itt egy fontos dolog, amiről sajnos kívülállóként nem nagyon lehet beszélni, és már csak az egyik fél tud beszélni róla. Remélem, valaki kiszedi Kis Jancsiból a Bence–Kis konfliktust. Én annyit tudok, hogy ők másképpen ítélték meg a Beszélőt is, az ellenzék helyzetét. Mindent másképpen ítéltek meg, és Gyuri a maga szangvinikus és időnként erőszakos módján ezt megmondta, és ezen valahogy összevesztek. Miközben előtte húsz évig kéz a kézben csináltak mindent. Én azt gondolom – bár nem voltam ott –, hogy a nagy szakítás akkor történt, amikor Gyuri nemet mondott. Mert őt kereste meg a Jancsi elsőnek, hogy vegyen részt a szerkesztőségben. Milyen jó lett volna a szerkesztőségnek, ha ez bekövetkezik! Hogy miért mondott nemet? Ez az, amit Jancsinak nagyon meg kéne írni vagy el kéne mondani. Sok mindenre derülhetne fény. Talán azt is jobban lehet érteni, hogy Bence rendszerváltás utáni politikai szereplése miért abba az irányba ment, mint amilyenbe ment. Az nyilvánvaló, hogy Bence a kettőjük közötti konfliktus miatt nem került az SZDSZ-be, pedig a demokratikus ellenzékbeli hagyományai alapján ő odakerült volna. Én Bencével nagyon jóban voltam, meg Petri is nagyon jóban volt vele. És amikor az első két szám készen volt (az első számot akkor kezdtük el terjeszteni, amikor kész volt a második), akkor elvittük Bencéhez, és megkértük, hogy mondja el róla a véleményét. Én soha életemben olyan alapos elemzést nem hallottam, nem olvastam. Onnan kezdve, hogy hogy néz ki, hogy van nyomva, hol hibás a szöveg, a tartalomig, annak összhangjáig, külön-külön minden írás megítéléséig, tehát elképesztő bőséggel elmondta a véleményét. Egy egészen pozitív kritika volt. Egyáltalán nem volt elutasító, nem volt bántó. Nekünk ez rettenetesen nagy élmény volt.