Ez a fénykép 1926-ban készült Biharban, keresztanyáéknál. Nyaralni odamentünk, amíg kisgyerekek voltunk. Később aztán a szüleink rájöttek, hogy ez nem elég, és mentünk máshova is. Nagyon szép bihari nyarakra emlékszem. Bodri kutya húzta a kis kocsiban a gyerekeket, keresztapa vezényelt. Nagy esemény volt, amikor besötétedett, és keresztapa fölállt, lehúzta a lámpát – nagyon szép petróleumlámpáik voltak –, ott valamit babrált, és világos lett. Keresztanyám az édesapám nővére volt, velük lakott a nagymama is. Nekik nem volt gyerekük, eléggé magányosan éltek ott. Akkor volt élmény, amikor megérkeztek a pesti gyerekek, és meg lehetett gyúrni a csigatésztát a húslevesbe. Ők nagyon igyekeztek az ott töltött időnket élénkké tenni. Keresztapa sok mindent fúrt, faragott, és játszott velünk, az nagyon nagy ajándék volt. Közepes nagyságú, négy-ötszobás házban laktak, és a patikahelyiség is a házhoz tartozott. A szokásos: ebédlő, háló, nappali, vagyis a szalon a szalongarnitúrával és egy cimbalommal. A ház régi részében, külön volt a laboratórium. Ott dolgozott keresztapa, és jó büdös spiritusz-szag töltötte be az egész helyiséget. Abban az időben kevés gyógyszer volt készen, keresztapa ott keverte a recept szerinti orvosságokat, mi pedig élvezettel néztük. Nagyon tetszett nekünk, hogy keresztapa főz. Gyönyörű kis tégelyek, üvegek vették körül, és ott álltak a patika pultján is az elkészített orvosságokkal. Nagyon sajnálom, hogy ezek a szép kis üvegek eltűntek a háború idején. Keresztapa kisegítője Nuska volt, a felesége. Megtanulta, hogy kell ezt kikeverni, azt kikeverni. Ha bement valaki, és keresztapa nem volt benn a patikában, akkor Nuska ellátta, kevert neki valamit. Értelmes asszony volt, és biztosan nagyon figyelt is, hogy a férje hogy csinálja. Ez volt az a patika, amire a család kimondta, hogy én gyógyszerész kell legyek, és ez a patika az enyém lesz. Én tudomásul vettem, be is iratkoztam az egyetemre, de nem ment – egyáltalán nem érdekelt, amit tanulni kellett –, és abbahagytam. Nem hiszem, hogy rosszul tettem, mert nagyon rosszul éreztem magam az egyetemen. Aztán hamar férjhez is mentem, és elmúlt az a veszély a fejem fölül, hogy még egyszer eszébe jut valamelyik családtagnak velem kapcsolatban a gyógyszerészet. Általában egy hónapot töltöttünk Biharban. A család összecsomagolt, nagy bőröndökkel utaztunk. Biharkeresztesen szálltunk át a román vonatra. Sok mindent szerettünk ott. Voltak nagy kivonulások, amikor templomba ment a falu vasárnap, az nagy élményem. A fél falu református volt, a másik fele katolikus. Ilyenkor keresztanya fölvette a fekete suhogó selyemruháját, a nagymama is, keresztanyám leült, elővett egy dobozt, kinyitotta, és kiválogatta, hogy azon a vasárnapon melyik családtag milyen ékszerben fog pompázni. Annak szépen a nyakába vagy a karjára kellett venni, amit Nusi kiválasztott, és abban vonultunk a templomba. Édesanyámnak volt a legnehezebb dolga, mert ő egyrészt sógornő volt, másrészt mert lélekben soha nem lett katolikus, őneki ez a kidíszített vasárnapi templomba menetel teljesen idegen volt. De hát engedelmesen azért ő is a nyakába vette, mert hát ugye ott van Kálmán, az ő férje, az én apám, aki a család kedvence, az egyetlen fiú a Kovách családban, annak a szava szent, és miután a nagymama szava is szent, meg a sógornőé is, hát bizony édesanyám háttérben maradt. Ő is fölvette a kiszemelt ékszert, és kivonultunk. Bihar nem volt túl nagy falu. Nagyon furcsa volt a különböző vallásúak közti szótlan feszültség. Például a keresztanyám, aki komolyan tartotta a vallását, nem akarta engedni, hogy köszönjünk a református papnénak. Hát ez az ostobaság csúcsa. A két asszony, a papné meg a patikusné nagyon utálhatta egymást. Ahol nincs papné, mint ahogy a katolikusnál nem volt, a katolikus patikusné fontos szerepet játszik a közösség életében. Nagylány korunkban már nem jártunk Biharba, a szüleink máshova vittek nyaralni, hogy lássunk más vidéket is.