A bútorokat, a stafírungot vittem magammal. A bútorok egy része otthonról volt –az akkori biedermeier természetesnek tűnt –, egy részét pedig külön hozzá kellett csináltatni. Pesten volt egy műbútorasztalos, aki régi bútorok javításával foglalkozott, az is dolgozott vele. Nagyon szép sublótom volt, az apai nagyanyám családjából való. Szóval megvolt minden, ami az akkori szokások szerint kellett. Volt egy asszony, aki valahonnan vidékről járt be, rendelésre varrt és hímzett asztal- és ágyneműt. Minden hónapban jött, megkapta a kiszámolt havi törlesztést, és szépen meglett a stafírung. Az asztalnemű is tizenkét személyes volt, mint ahogy a porcelánom is, hatalmas ebédlőhöz mérve. Hát ezt meg is kívánta a vidék, nagyon megnézték, hogy milyen a bútor, a szőnyeg, meg az egész. Pesten ezt nem tartották már olyan fontosnak. Nem volt jó az a társadalom. Ahogy visszagondolok rá, soha nem vággyal, hogy Istenem, milyen szép! Érdekes, mert mi Balassagyarmaton nagyon sokat voltunk gyerekkorunkban, és nagyon-nagyon jó emlékeink vannak, pedig ott is volt minden, ami kellett ezekből a kellékekből, de akkor azt természetesnek találtam. Itt semmi se volt természetes. Nem szerettem.