Az egyik vasárnap, amikor édesanya hazament, észrevette, hogy tele van a lakás füstszaggal. Szólt a házmesternének, hogy valaki cigarettázott a lakásban. Ó, senki – mondta a Káliné. És kiderült, hogy a padlásra elbujtatott zsidó házaspár jött le a mi lakásunkba, ott találtak menedéket, ott tudtak fürdeni. És meg is menekültek. Nagyon sajnálom, hogy a házmesterné neve nincs megörökítve a Bimbó úti ház falán, mert sok mindent lehet köszönni neki. Majdnem negyven ember volt elbújtatva a mi házunkban. Volt úgy, hogy velünk voltak az óvóhelyen, csak éppen egy falra tett szőnyeggel választották el azt a részt, és mi nem tudtuk, hogy ott vannak mögötte. Ha tudták is, a házból senki sem dobta fel őket. Az utolsó előtti napon viszont, amikor az oroszok már az utcán voltak, bejött két nyilas katona, hogy a Szekereséket keresik. Ilyen nevűek nem laknak a házban – mondta Zágon István, aki maga is veszélyben volt, és megjátszotta a házparancsnokot. Akkor elment a két nyilas, de hamarosan visszajöttek, és a Steinhardtékat keresték. Steinhardt egy nagyon neves pesti mulatónak volt a tulajdonosa, és a házunkba menekülve a földszinten béreltek egy lakást. Nevet változtattak, és sokáig meg tudták tartani az inkognitójukat, de valaki feljelentette őket. Az utolsó nap! És elvitték őket. Ezeket a dolgokat nem lehet elfelejteni.