1945 szeptemberében ért haza az uram, az amerikai fogságból, és októberben Ákos, a húgom vőlegénye a francia fogságból. Mindig szidta a francia vöröskeresztes nőket, akik leköpték őket, merthogy magyarok, vagyis fasiszták. Ő elég nyomorult állapotban ért haza, majd novemberben összeházasodtak a húgommal. Akkor már heten lettünk: édesanya, édesapa, a két házaspár és Gyöngyvér. 46-ban megszületett Máriáék lánya és a mi fiunk, akkor már két csecsemő is volt a lakásban. Kilencen laktunk a háromszoba-hallos, személyzeti szobás (cselédszobás – így mondtuk akkor) lakásban. A szüleim még éltek, övék volt a lakás. Mi négyen voltunk, a húgomék először hárman, majd 52-ben megszületett a fiuk, de akkor apám már nem élt. Minden családnak jutott egy szoba, és az elég nagyméretű hallt közösen használtuk. Időnként a létszám tízre emelkedett, amikor például a már említett Benke Laci Recsk után néhány hónapig nálunk lakott, mert egy óbudai gyárban kapott munkát, vagy amikor édesanya nővére szorult rá rövid ideig, hogy odaköltözzön, egy ideig pedig alkalmazottunk is volt, amikor Árpád és a húgom kislánya, Emőke kicsi volt. A bejáró segítségünk Erzsi néni volt, egy népviseletben járó palóc asszony. Valahogy idekeveredett Pestre, és itt ragadt. Nagyon szorgosan dolgozott. Akkor teknőben, kézzel kellett mosni, a padláson teregetett, és eljött vasalni is. Aztán jött egy időszak, amikor már erre sem jutott pénz, közben Erzsi néni is úgy gondolta, hogy visszamegy Gyarmatra.