Miután nem voltunk párttagok, mi a munkahelyen kartársnőztünk, kartársoztunk, de hivatalosan elvtársnőnek hívtak minket, a hivatal vezetője is. A hölgyem, uram, megszólítás elszállt. Ez furcsa volt, mert az első időben nagyon családias volt még a hivatal, kezdetben a Benczúr utcában talán harmincan dolgoztunk, de aztán később nagyon fejlődött. Az első elnökről, Takács elvtársról az mondták, hogy ő az egyetlen párttag az egész hivatalban, de ettől függetlenül rendes ember volt. Vele történt meg, hogy az egyik Szabad Nép-félórán nem jelent meg időben. A Szabad Nép félóra azt jelentette, hogy minden héten egyszer félórával hamarabb kellett menni, és az intézmény vezetője a pártújság, a Szabad Nép cikkeiről beszélt a mi hülye agyunknak. Vártuk, hogy Takács elvtárs jöjjön, de csak nem jött. A párttitkár már tördelte a kezét: Istenem, mi lett Takács elvtárssal? Egyszer csak megjelent nagyon szégyenkezve: „Ne haragudjanak az elvtársak, de a kocsi elromlott, és én nem tudtam, hogy hol van a villamosmegálló.” Takács elvtárs Brünnben tanult, elment a háborús években, ott szerzett mérnöki diplomát, és amikor visszajött, mindjárt benn találta magát egy autóban, de annyira ember maradt, hogy ki tudta mondani: ne haragudjanak! Takács elvtársról még elmondok egy történetet. Amikor a húgomék disszidáltak 1967-ben, a hivatalban az egyik jóakaróm azt tanácsolta, hogy mondjam el Takács elvtársnak. Bejelentkeztem hozzá, és elmondtam neki. Mire ő: „Most ezt miért mondta el nekem? Hozassam haza őket?” Mondom: ne, ne, azt akartam, hogy ne mástól tudja meg. Hát szóval ő még ember volt. Az utóda egy kemény elvtárs lett. Takács elvtársat úgy váltották le, hogy bement az OMFB-be, és ott a folyosón tudta meg, hogy ki van rúgva. Azt hiszem, most is így szokás.