Édesanya csodálatos példamutatással csinálta végig. Amíg kellett, ápolta az urát. Az apám halálkor eléggé összeomlott, de erőt adott neki, hogy unokái vannak, családja van, együtt vagyunk. És a nagy erő akkor mutatkozott meg megint, amikor 51-ben elvették az özvegyi nyugdíját. Úgy vették el, ahogy szokás: egyik pillanatról a másikra. Várta a postást, hogy hozza a nyugdíjat, de helyette egy cetli jött, hogy ezentúl nincs nyugdíj. Hát ez nagyon tönkretette őt. Aztán jöttek a hírek, hogy az összes ilyen státusbeli özvegy megkapta ugyanezt a papírt, később kiderült, hogy mindenkitől elvették. Először összeomlott egy-két órára, aztán elindult munkát keresni, és mire hazajöttünk, anyánk közölte, hogy ő már elhelyezkedett, a Márvány utcában egy pékségben. És másnap bevonult a Márvány utcai pékségbe. A sógorom elment megnézni, hogy mit csinál, és úgy gondolta, hogy amilyen pici kis asszony, nem fog neki menni, hogy mázsaszámra cipelje a kenyeret, és mondta, hogy talán mást kéne keresni. Végül más munka után nézett, és mindig talált valamit, horgolt, bedolgozott. Szóval ő nem sírt. Mindig úgy éreztem, hogy ezt a keménységet hazulról hozta.