A hivatalban volt színházfelelős, aki jött minden hónapban, ajánlotta a jegyeket, és részletre kellett fizetni. Ez egy nagy lehetőség volt. Így vettünk könyveket is, az elpusztult könyvtárunk nagy részét így lehetett pótolni, az úgynevezett könyvterjesztőnél. Rendszeresen mentünk színházba, készen hozták, az orrunk elé dugták a jegyeket. Színházba általában édesanyával mentem. Az uram nem nagyon kedvelte, kevés olyan darab volt, amit elviselt volna. Édesanya viszont szerette. Tudtam venni úgy is, hogy Gyöngyvér menjen valakivel. Akkor sokkal könnyebben ment az ember, mint most. Most csak arra gondolok, hogy jegyet szerezni, hát, ki áll oda? Bár úgy hallom, hogy már nem olyan zsúfoltak a színházak. Korábban voltak akciók is a színházakban, például pártoló tagnak kellett lenni, úgy könnyebben lehetett jegyhez jutni. Többször voltunk a Vígszínházban, Németh László Galileijére például aznapra volt jegyünk, amikor kitört a forradalom. Ott láttuk A tojás című darabot. Aki benne van a tojásban, meg aki nincs, valami ilyesmiről szólt. És az a színész, Kálmán György, aki játszotta, nagyon jó volt. Aztán az Ügynök halála, ami nagyon sokáig ment a Nemzetiben Tímár Józseffel. A kávé nagyon fontos volt az életünkben, fontosabb, mint a tea, és mindig akadt valahogy. Annyira fontos volt, hogy a munkahelyen ebéd után néha olyan kávét főztünk, ami már harmadszor főtt át, pocsék volt, de nagyon jól esett. Nem frissült fel tőle az agyunk, de leültünk kávézni, és megvolt a hangulata. Nyílt egy-két üzlet, mint például később a Margit körúton a Fiumei, két- vagy ötdekánként kértük a kávét, mert az drága dolog volt. Általában nyers kávét vettünk, és otthon kis lábosban megpörköltük, aztán vagy leégett, vagy nem, de kávé volt, megint valami a múltból. A háború előttről megmaradt a lombikos kávéfőző, két üveggömb tulajdonképpen, az egyik felében volt a víz, a másikban a kávé, és ahogy forrt, följött a víz, átmosta a kávét, majd lement. Kétszer vagy háromszor kellett megismételni, akkor elég jó erejű kávét tudtunk produkálni. A kávéfőzés nagyon komoly dolog volt. A háború előtt vacsora után főztük, türelem kellett hozzá, amíg háromszor följött a víz, meg lement. Aztán egy idő után megszűnt ez a rituálé, és a főző is eltűnt.