Később nálunk mindig rengeteg gyerek volt, jövés-menés, haverok iskolából délután. Néha beláthatatlan mennyiségű gyerek sétált a lakásban. Délben sose tudtam, hogy hánynak kell enni adni. Bálint megérkezett a haverokkal, vagy Marci megérkezett szuszogva egy-két fiúval: na, hát akkor együnk! Úgyhogy mindig nagy adagokat főztünk, mert tényleg nem lehetett tudni, hogy hányan fognak enni. De jó érzés volt tálalni is. Például nagyon szerettem Bálintnak tálalni, mert ő azt mondta, hogy szereti a színes tányért. Neki mindig úgy kellett, hogy legyen valami piros, cékla, mondjuk. Ugye akkor már a krumpli mellé megvolt az ellenszín. És megcsinálta magának nagyon gondosan. Annyit babrált azzal, hogy csak csodálni lehetett, amíg végre leült az asztalhoz, mert akkor az már olyan volt, hogy jóízűen lehetett enni. Marci szeretett nagyokat enni. Hát most is szeret. És a haverjai is szerettek. Máténak már ilyen nem adatott, ő jóval fiatalabb.